Mi a gond a progresszivizmussal?

Amikor Angliában éltem, rájöttem, hogy az egyik fő különbség az USA és az Egyesült Királyság között a reklámokhoz való hozzáállás. Amerikában, ha el akarnak adni valamit, akkor új márkanevet kap és ráragasztják a termékre az “Új” szót. Még azt sem kell mondaniuk, hogy “Új és továbbfejlesztett változat”, mert ha új, akkor azt egészen biztosan valamilyen módon továbbfejlesztették.

Angliában ez pontosan fordítva volt. Angliában, hogy eladjanak valamit, a terméket egy antiknak tűnő dobozba tették, és azt mondták, “régi recept szerint” készült. A piaci reklámozás nem az újdonság, hanem a nosztalgia erejével történt. Ha sikert akartál elérni, akkor a sütidet egy régi bádogdobozba tetted, amelynek a fedelén egy kastély vagy egy nádtetős házikó képe volt látható. Ha pedig igazán sikeres akartál lenni, akkor a terméket valamilyen módon a királyi családhoz kellett kötnöd. Ha tehát sikerült elérni, hogy a Királynő Őfensége az általad kínált viaszosvászon kabátot viselje, a te lekvárodat egye vagy a tőled vásárolt Land Rovert vezesse, akkor a címkéidre ráírhattad a “királyi család ajánlásával” szavakat. A terméket természetesen térítésmentesen biztosítottad a királyi háznak, és akkor használhattad a királyi engedélyt. Tegyük fel például, hogy családod bárdokat készített annak idején a jókedélyű öreg angol király, VIII. Henrik idejében. Akkor most ráírhatod a csomagolásodra, hogy “1534 óta Őfelsége Kivégzési Hivatalának bárdbeszállítója”.

Érted a lényeget, ugye?

A progresszivizmusban az az elképzelés eretnek, hogy valami egyszerűen csak azért jó, mert új. Az újdonság önmagáért való szeretete mindenhol jelen van. A művészt nem a műve minősége alapján ítélik meg, hanem aszerint, hogy “eredeti”-e. Az építésznek megbocsátják, ha ránk erőltet egy szemet bántó, brutális, betonból, krómból és üvegből készült szörnyűséget, ha az “izgalmas és innovatív”. A legújabb technológiát kell használnunk, mert a fejlődés mindig jó dolog.

Ez az elképzelés a darwinizmusból származik, és abból indul ki, hogy a természet ellenállhatatlanul felfelé tör a haladás útján. A fajok fejlődése – hosszú távon – mindig felfelé ívelő és pozitív. “Minden nap, minden tekintetben egyre jobbak és jobbak leszünk”. A 19. század végén Herbert Spencer a társadalomra is alkalmazta Darwin eszméit a ma szociáldarwinizmusnak nevezett mozgalomban. Ennek a fejlődésnek a nyomán nemcsak a progresszivizmus, hanem az eugenika felemelkedése is gyorsan bekövetkezett. Darwin unokatestvére, Francis Galton megfigyelte, hogy az emberi faj felfelé ívelő fejlődését akadályozza a nem megfelelő minőségű, a normát meg nem ütő emberek – az értelmi és testi fogyatékosok, illetve a nemkívánatos személyek – szaporodása. Napjainkra a szociáldarwinizmus meglehetősen hiteltelenné vált – nem utolsósorban azért, mert hozzájárult az uralkodó fajról szóló náci ideológiához. A végső megoldás nemcsak az “alsóbbrendű” egyének és fajok felismerése volt, hanem egy olyan aktív folyamat beindítása, amely a felfelé ívelő fejlődést ezek kiiktatásával segíti elő. “Egy jó kertész kihúzza a gyomokat, egy jó háziúr kiirtja a patkányokat.”

Lehet, hogy a szociáldarwinizmusnak mint politikai ideológiának nincs sok híve, de az alapfeltevései a progresszivizmus formájában átitatják modern társadalmunkat. “Ha új, akkor jobbnak kell lennie!” Ez a progresszivizmus az egyházat is megfertőzte. Én magam is számtalanszor hallottam a katolikus egyház kritikusaitól, hogy “naprakészebbnek” kell lennünk, és “haladnunk kell a korral”, és mindannyiunknak el kellett viselnünk a progresszív papokat a maguk teológiájával és a „mindenki számára közérthető” liturgiájukkal.

De nem kell ahhoz német teológusnak lenni, hogy rájöjjünk, hogy valami nem azért jó vagy rossz, mert új vagy régi. Egy dolognak az értéke az integritásában, hiteles kifejeződésében vagy abban rejlik, hogy mennyiben járul hozzá mindahhoz, ami örökké szép, jó és igaz.

Ostoba dolog valamit pusztán azért támogatni, mert új. Nemsokára az is elöregszik, és valami más, új fog a helyére lépni.

Ahhoz sem kell túl sokat gondolkodni, hogy rájöjjünk: ha valami nem azért jó vagy rossz, mert új, akkor bizony egy dolog sem jó vagy rossz pusztán azért, mert régi.

Én magam a természetemnél és neveltetésemnél fogva konzervatív vagyok. Ezért nem nehéz a progresszivizmust lendületesen és nyersen elutasítanom. Mivel azonban konzervatív vagyok, ösztönösen értékelem a régit. (Ezért mentem huszonöt évre Angliába élni!) Időnként viszont meg kell állnom, és emlékeztetnem magam arra, hogy a primitivizmus is probléma.

Hogy egyszerűen fogalmazzak, a primitivizmussal az a probléma, hogy egy dolgot pusztán azért értékelünk, mert régi. Az olyan katolikusok, mint én, akik értékelik a hagyományt, hajlamosak ebbe a hibába esni. De egy lelkigyakorlat, egy liturgikus forma vagy egy zenefajta nem pusztán azért jó, mert régi. A dolgok nem feltétlenül voltak minden szempontból jobbak az 1960-as évek előtt. Igen, létezik olyan kísértés, hogy bálványozzunk mindent, ami új, de létezik ugyanilyen, vagy talán még nagyobb kísértés minden régi bálványozására is.

Lehet, hogy azért értékeljük a régit, mert kiállta az idő próbáját, és ezáltal bizonyította az értékességét, ami jó (éppúgy, ahogyan valami újat is értékelhetünk leleményessége, az innováció és a fejlődés miatt).

Azonban mind az egyházban, mind a társadalomban el kell kerülni azt a kísértést, hogy felugorjunk akár a progresszivizmus, akár a primitivizmus vonatára. Keressük imádságos lélekkel és nagy gondossággal azokat a dolgokat, amelyek szépek, jók és igazak.

Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Solymosi Judit

Forrás: Fr. Dwight Longenecker