A száz hektár erdő margóján
Védd magad! A középkori lovagok kiáltása volt ez, amikor az ellenfelet egy tisztességes párbajra hívták ki. „Féjsz tu féjsz” – ahogyan angolosan mondanánk. Így tisztességes. Csakhogy ma a (ön)védelem szót (is) túlságosan kisajátította a politika és a média. Bizonyos értelmezését, az ötödik parancsból következő szellemi-lelki oldalát épp az álságos tolerancia címén el is hallgatja, bagatellizálja.
Mindez annak kapcsán jut eszembe, hogy hallgattam a Kossuth Rádióban az egyik franciaországi keresztény civil szervezet képviselőjének tanúságtételét. Mint elmondta: ha napjaink (nyugat) Európája nem ébred magára ebből a kómából, belehal. És ehhez a kelet-európai nemzetek hitének, kiállásának frissítő ereje szükséges, hiszen a politikum és a média óriási támadással lendült neki a még megmaradt keresztény öntudatunknak. Ellent kell állnunk nekik és meg kell védenünk önbecsülésünket, talán a legyengült nyugat helyett is.
Napjaink híradásaiban valóban, egyre több szó esik Európa határainak védelméről. De ugyanígy természetvédelemről, családvédelemről, kisebbségvédelemről, keleti önvédelmi technikákról, jogos önvédelemről egy erőszakos cselekedet, egy támadás esetén, ’urambocsá’ már egy túrázáskor is, nehogy megegyen a medve. És, hogy az almát a körtével keverjem, ide venném Alain Delon életműdíját, az erre ráhajtó amerikai filmes csajok aláírásgyűjtését, az idei Eurovíziós Dalfesztivál meleg holland győztesének nehéz gyermekkorát, sőt még az Úz-völgyi keresztbetakarást is. Mert a párhuzamos egyenesek is találkoznak a végtelenben. Hogy lehet az, hogy ennyire feladtuk önbecsülésünket? Hogy lehet az, hogy nem merünk szembeszállni a gonosszal? Hogyan lehetséges, hogy a szabadelvű, pénzimádó világ mindent le akar nyomni a torkunkon? Úgy, hogy engedjük, készakarva elősegítjük, hisz mi is szívesen beálltunk ebbe a haláltáncba. Sokak számára az emberi élet ellen is „védekezni” kell – óvszerrel, tablettával –, mert hát az élet sérti a halálhoz való jogunkat… Az ösztönös normalitással szemben az elfajzottat, a torzót, a magamutogatástól sem visszariadó természetellenest vesszük védelmünkbe. Hogy gyengült úgy le az immunrendszerünk, hogy már nem is érzékeljük a veszélyt? Elkápráztatott mindaz, amit az evilág cserébe, pillanatnyi élvezetként kínál?
Mert miközben mindenfelől támadás éri nemzeti-hitbeli önazonosságunkat, aközben sportnyelven szólva még mi is „magunkra rántjuk az ellenfelet…” Mert a jól csengő, divatos szlogenek és klisék kiénekelték szájunkból a sajtot. Önként, örömmel adjuk fel a biztos fogódzókat, amik évezredekig természetesek voltak, azt, ami korábban éltetett, ami most is életben tart, amihez hajszálgyökerek milliói kötnek, ami sziklaszilárd talaj a lábunk alatt. Azt hisszük talán, Isten majd csodát tesz nélkülünk? A kommunizmus idején minden a megmaradásról, a túlélésről, a kitartásról szólt, most meg kötelező felszívódni, a divathoz dörgölőzni?
Ki áll ki helyettünk, amikor össze kell fogni, és szót kell emelni azért, ami eddig magától értetődő volt? Mert az érdektelenség, a kényelmesség is egyfajta gyávaság. Ki műveli meg a földet, amit szüleinktől kaptunk, ha nem mi? Ki táplálja az anyanyelvet, ki vallja meg magyarul, hogy Jézus az Úr, a Megváltó, az Isten Fia, ha mi folyton csak behódolunk, engedményeket teszünk, hagyjuk veszni, pusztulni mindazt, amit ránk bíztak? A kormányok, az Unió, a Szentszék?
Olvasom, hogy az a székely közbirtokossági gesztus, amellyel Őszentsége Ferenc pápa látogatása apropóján 640 ezer fenyőfacsemetét ültettek el, így szimbolikusan a Szentatyának ajándékozva mintegy 100 hektár erdőt –, szóval ez nem több pusztán PR-fogásnál… Hát nem teremtésvédelem ez (is)? Nem itt kezdődne a természetvédők igazi, tevőleges villanóakciója?
És akkor folytathatnánk a szellemi-lelki önvédelmet azzal, hogy megbecsüljük a magunkét: hagyományainkat, egyházi közösségünket, a falu földjét és építészetét, a kétkezi munkát, a templomi és népi énekeinket, folytatva a sort azzal, hogy nem dobunk ki mindent az ablakon – azon a címen, hogy elavult –, csak azért, mert a giccses nyugati újabb, könnyebb, szórakoztatóbb. Hiszen ez a lemez még nem járt le. Az a nagy hurráoptimizmus, ami az évezred elején erdélyi egyházunkba is beáramlott a nyugati keresztényektől (új-keletű lájtos mozgalmak, civil teológiák, csoda-projektek, élményvallásosság, mindenféle laikus szerveződések stb.), – mind-mind kifulladni látszik. Okafogyottá vált a nagy „haladás és fejlődés”, mert épp a nyugati modernség mutatta meg, hogy a globalizációval mindez kiürült. Nem vált általuk többé, buzgóbbá a kereszténység, mélyebbé lelkiség. Főleg náluk. Tartalom nélküli, öncélú, köldöknéző időtöltés lett belőle. Tisztelet a kivételnek.
Aki védekezik, attól még érzékeli és értékeli az újat: nem hátrál meg. Csak pusztán józan és higgadt. Hallgat a benne felhangzó lelkiismeretre. Meg akarja előzni a nagyobb bajt. Mint, ahogyan a szervezet sejtjei mozgósítják egymást és elszigetelik, majd legyőzik a gyilkos sejteket. Így menekülünk meg a ráktól. Így maradunk egészségesek. Szellemileg, lelkileg, erkölcsileg is így van. Addig élünk, fejlődünk, virágzunk, amíg a jót, az igazat, a szentet tápláljuk, erősítjük magunkban. Amíg Istennel-családdal-nemzettel kézen fogva élünk. A lelki önvédelem, a hitvédelem az erő jele. Az ilyen ember vagy közösség szilárd talajon áll, őseire, a kapott kincsekre épít, és azokat fejleszti tovább. Nem (csak) azokból él(ősködik), hanem hozzáteszi a maga talentumait. És nem dobja el azokat, csak azért, mert talált jobbat, olcsóbbat. Számára az örökölt ajándékok nem jelentenek terhet, nehezéket, hanem azokkal feltarisznyázva indul útnak, melyet neki a Fennvaló kijelölt, és megy a cél felé. Nincs ugyan önbíráskodás, nem tartja alábbvalónak a másikat, az újat, de ami az övé, számára értékesebb a gyémántnál. Tudja, hogy vannak határai, de azokon nem engedi be a betolakodókat. Miközben ő is elmegy a határig, nem engedi, hogy eltiporják. Ösztönösen, lovagiasan küzd a végsőkig, és közben meg szeret. Nem nyomul, nem megtéveszt, nem ver át. Úgy szeret és védi magát, ha kell, hogy nem szívódik fel, nem lesz arctalan tömeg, hanem megmarad a saját karaktere, egyedi vonása, és a rá bízott kinccsel elszámol.
Biztos abban, hogy ötven év múlva honfitársai, unokái a százezer felnőtt fenyő csalókáit hálás szívvel szedik majd össze.
