A sikeres családi életért – gondolatok az önnevelésről

A konfliktusokért nem mindig csak a másik felelős. Elcsendesedve, a konfliktustól távol, gyakran be kell ismernünk, hogy talán mi magunk is felszítottuk a tüzet. Íme néhány gondolat arról, hogy mi segíthet ebben a helyzetben.

Alapvetően a nevelés fogalmát mindenki ismeri, különösen a gyermekek vonatkozásában. Az önnevelés viszont teljesen mást jelent. A modern ember gondolatvilágában az “önnevelés” leggyakrabban a fitnesz és az egészségügy területén jelenik meg aktív elvként. Amikor a saját jellemünk csiszolásáról, a gyengeségeink kiküszöböléséről, vagy akár a saját hibáink beismeréséről, és a hibák leküzdéséért tett erőfeszítésekről van szó, kudarcot vallunk. Ki küzd manapság a gyengeségei ellen (és itt tekintsünk el a csokoládéevéstől)?

Nyilvánvaló, hogy a gyengeségeink kihatnak az életünkre, az együttélésünkre, és mindenekelőtt a családi életünkre. Négygyermekes anyaként tisztában vagyok azzal, hogy a gyengeségeim és hibáim negatív hatással vannak a családi életünkre. Észrevettem, hogy ezek a legtöbb esetben hozzájárulnak a családi békétlenséghez. Amikor a dolgok rosszul mennek, és az együttélés sem zökkenőmentes, akkor a gyengeségeim még inkább felszítják a családi békétlenség tüzét. És ahelyett, hogy higgadtan, célirányos cselekedetekkel lecsillapítanám a kedélyeket, elkezdek kiabálni, ezzel még inkább felkavarva a háborgó vizet, és így a hurrikán lecsap. Tehát az egyik dolog a másikhoz vezet, bennem pedig növekszik a saját tetteim miatti frusztráció, ami szintén nem szolgálja a helyzet megoldását.

Egyszerűen nehéz kitörni a tipikus „reagálási mechanizmusokból”. Ha például elszakad a cérna, és kiabálnom kell, az olyan, mint egy vasúti kocsi a síneken: nem lehet letéríteni a vágányról!

Vagy mégis lehetséges? Tapasztalataim szerint igen. Például a kiabálás elkerülésében az segít nekem, hogyha tudatosan kilépek az adott helyzetből (átmegyek a másik szobába, vagy kimegyek a kertbe), vagy iszom egy kortyot. Mi is ez tulajdonképpen? Ez a szokás abból eredeztethető, amikor egy asszony Szent Vincétől azt a tanácsot kapta, hogy vegyen egy korty vizet a szájába, amikor elkezdi nyaggatni a férjét. Ezzel megszűnt a zsörtölődés, a harag elült, és a házasságuk szemmel láthatóan megjavult. Ez a történet nemcsak mosolyra fakasztott, hanem arra ösztönzött, hogy gyakorlati lépéseket is tegyek.

Az önnevelés az életem legkülönbözőbb területein hasznosnak bizonyult. Például segített abban, hogy felfedezzem a csodákat a mindennapi életben. Túl gyakran megfeledkezem arról a szépségről, amit a gyermekeimmel élhetek meg a mindennapi életben. A hétköznapjaimat csőlátás, egysíkú látásmód jellemezte. Ez a látásmód ismét azt az érzést keltette bennem, hogy csak működnöm kell: az egyik feladatot végeznem a másik után, és a lehető legeredményesebben végigvinni a napot a gyerekeimmel.

Estére viszont keserű íz maradt vissza. Kimerültem, és üresnek éreztem magam. És ezt egyáltalán nem akartam. Túl gyakran hagytam, hogy a gyermekeimtől kapott gyöngyszemek napról napra a földre hulljanak. Nem voltam figyelmes. Ismét olyan voltam, mint egy vagon a síneken. Azonban eljött az a nap, amikor letérdeltem az egyik alvó gyermekem ágya mellé, és könnyekkel a szememben úgy döntöttem, hogy a jövőben okosabban fogom csinálni a dolgokat. Szerettem volna kivenni a gyöngyöket a kis kezükből, és a zsebembe tenni őket, hagyni, hogy a szívemet átjárják azok a gyönyörű pillanatok, amelyeket együtt átéltünk. Szerettem volna megállni, velük együtt örülni, és közösen kiélvezni mindazt a szépséget, ami megadatott nekünk. “A szépség fogja megmenteni a világot” – mondta Dosztojevszkij, és azt gondoltam magamban: a szépség és az öröm fog megmenteni engem ebből a mindennapi csőlátásból.” Azóta jobban mennek a dolgok. Természetesen nem mindig, de egyre gyakrabban.

Épp a minap, bár számomra lehetetlennek tűnt, rászántam az időt, hogy a legkisebb gyermekemmel elmenjek biciklizni. 15 percig voltunk úton, csodálatos volt! A nap rásütött az arcunkra, a szél belekapott a hajunkba, és a természet, ami mellett elhaladtunk gyönyörű volt. Ezután mindketten sokkal jobban éreztük magunkat. Elégedett, vidám és nyugodt volt utána, ahogy én is. Feltöltődve tértem vissza a házimunkához, amit így gyorsabban végeztem el, mintha a biciklizést kihagytam volna.

Az önnevelés az erényekben való növekedést jelenti. És ez az, amire minden keresztény anya vágyik: üdvözülni szeretne! Le akarjuk győzni a gyengeségeinket, az erősségeinket pedig a felszínre akarjuk hozni, hogy szebbé tegyük velük a családi életet.

Rájöttem, hogy amikor az önnevelésről van szó, a vállalkozásunk sikerességéhez egy fontos összetevőre van szükség: Istenre. Az Ő szerető tekintete alá akarom helyezni magam. Mert Ő szeret engem – minden gyengeségem ellenére, a teljesítményeimtől függetlenül. Isten keze által és az Ő szerető, irgalmas tekintete alatt megtalálom a megfelelő hozzáállást és cselekvést. A tekintete meggyógyít és megtisztít. A tekintete nem korlátoz, hanem lehetővé teszi, hogy átlépjem a határaimat. Ő nem vezet engem zsákutcába. Az Ő tekintete által megszabadulok attól a hamis képtől, amit magamról alkotok, és attól is, ahogyan mások tekintenek rám. Ez segít leküzdeni az olyan akadályokat is, mint például a tökéletességre való törekvés és a frusztráltság. Isten nélkül az önnevelés a tökéletesség hajszolásába torkollik. Én olyan emberré akarok válni, aki nem önmagáért, hanem Isten kedvéért akar jó lenni. És mindig emlékeztetnem kell magamat Szalézi Szent Ferenc szavaira: “Légy türelmes mindenben, főleg magaddal szemben.”

Írta: Manuela Fletschberger
Fordította: Fiedler Olga
Forrás: vision2000.at