El Risitas You Tube

A serpenyők és a dagály esete…

Néhány napja halálhírek járták be a sajtót: a Fekete-tengerbe négyen is belefulladtak a román partszakaszon. Hősködtek vagy felelőtlenek voltak, engedtek a nagyvíz megbabonázó hatásának, forrófejű meggondolatlanok, vagy csak veszélyt nem ismerő vakmerő kalandorok, tény, hogy a felbőszült tenger minden évben megköveteli a maga áldozatait. Ráadásul, egyikük épp egy vízimentő volt, akit a nagy hullámok szintén magukkal rántottak.  Amikor csak térdig állsz a vízben, de a hullámok már válladig érnek, lehet, hogy csak 5 méterre vagy a parttól, de a lökés akkora, hogy ledönt a lábadról. Az az érzésed, még ha úszol is, mintha a hullám fölkapna, és négy-öt méterrel arrébb dobna… Még „csodálatosabb” és félelmetesebb az apály-dagály mozgás ilyenkor holdtölte idején, hiszen van úgy, hogy akár 6 méter vízszintkülönbséget is eredményez.

Halászni apálykor szoktak, éjjel, mert reggelre már nem ismersz rá a tengerre.

A különféle mém-bejátszásból ismerős fogatlan spanyol „tévésztár” sírva röhög a saját történetén, de az annyira jól sikerült, hogy immár közel 70 ezren tekintették meg, szerte a világon. Tamáska Zoltán jutuber jóvoltából magyarul is megtekinthető a videómegosztón, de én kimásoltam ide magát a szöveget, mert a sztori önmagában is sokatmondó.

Risitast, a főszereplőt egy beszélgető műsorba hívták meg, ahol a riporter szóra bírja, hány éves, és életében eddig mennyit, mit dolgozott. Emberünk egyszerű, mondhatni proli figura, egy szál pulóverben, fogatlanul, andalúziai tájszólásban, selypítve beszél a közönség kuncogása közepett, és elmondja, hogy ő 45 éves, köszöni szépen, jól van, de életében mindössze 7 évet dolgozott. Amint megkapta az állását, máris kikérte a szabadságát. Mondták is neki: „mi a franc, most kezdtél s máris szabadságra mész?” Közben vonyítva nevet, a riporter elképed, majd elkomolyodnak s folytatják a beszélgetést. Mikor azt kérdik tőle, mesélje el, mi volt a legnehezebb munkája, szemrebbenés nélkül a tengerparti mosogatására tereli emlékeit.

Juan Joya Borja, ismertebb nevén El Risitas spanyol humorista, színész. Széles körű népszerűségét egy 2007. júniusi televíziós interjújából készített paródiák után szerezte. Elhunyt 65 évesen, 2021.április 28-án.

 A riporter próbálja kizökkenteni: – mit csináltál a tengerparton, homokot hordtál? – „Nem, válaszolja Risitas, mosogatnom kellett egy vendéglőben. Innentől hadd mondja ő tovább: „Konyhai kisegítő voltam, megmosni a salátát, előkészíteni az önteteket, megpucolni a halakat. Bármiben segíteni kellett, amit a szakács rám bízott.” És elmeséli, miért rúgta ki őt a szakács. „Chipionában volt, akkor kezdtem, s a szakács megkérdezte:

„ – Te vagy az új kisegítő?”

„ – Igen.” „ – Risitas ugye, azt mondták ez a te neved. Hány napig fogsz itt dolgozni?” Ez májusban volt.

 „ – Pepe azt mondta szeptemberig.”

 „ – Mit tudsz megcsinálni a konyhán?”

„ – Halat pucolok, elmosogatok, előkészítem a rizst…”

„ – Az én kisegítőm leszel, mivel ez az első napunk. Nézd, itt mindent el kell mosogatni, hogy holnapra készen álljunk. Amikor még új az étterem, először mindent meg kell tisztítani, hogy másnap megnyithasson.”

„Elkezdtünk takarítani délelőtt 11-kor, – mondja Risitas. Elképzelheted, hogy az étterem télen bezár, most kell megnyitni az új szezonra. Hajnali kettőig takarítottam , mosogattam, pucoltam az olajsütőket, grillsütőket, mindent… És akkor a szakács adott 20 paella-serpenyőt (szerk.: Speciális, kétfülű, rizsnek való spanyol serpenyő).

„ – Tudod, milyenek voltak ezek?,  – kérdi a riportertől Risitas, teljesen penészesek.” A szakács azt mondta neki:

„ – Risitas ezeket így nem lehet a mosogatóba tenni!”

„ – Én meg azt mondtam: – nekem pedig fáj a gerincem, a derekam. Már éjjel kettő volt. Egész nap hajladoztam.”

„ – Most pihenhetsz, mondta neki a szakás. A konyha felmosva, az étterem tiszta, holnap nyithatunk. De előbb fogd a 20 serpenyőt, kösd össze őket a fülüknél, menj ki a partra, s tedd belé őket a tengervízbe. A tenger sója majd kiszedi a penészt. De jól vigyázz, jegyezd meg hova dobtad őket, mert reggel értük fogsz menni. !”

A beszéd közben a szerkesztők is beszólnak a kissé együgyű, de csillogó szemű embernek, hogy ejtse ki tisztán, a tévénézők ne értsék félre, amit mond.

Aztán következik a csúcs. Risitas, elmondása szerint éjjel kettőkor kiment a partra, az összekötözött serpenyőket kikötötte egy bothoz, majd bedobta a tengerbe. Apály volt. Visszament, majd lefeküdt aludni. Reggel 8 kor költötte a főnők:

„ – Risitas, menj hozd be a serpenyőket. Délután 2-re jönnek a vendégek. Miben szolgáljuk fel a rizst?  Amint mondja:

„ – Kócos frizurával, strandpapucsban és fürdőruhában voltam, mire kiértem a partra, megjött a dagály. És csak egy serpenyőt találtam meg.”

Innentől kezdve a műsor már-már botrányba fullad, mert Risitas sírva, nyögve nevet magán, a sztorin, a helyzeten. Együgyű nevetése átragad a riporterre és a közönségre. Pillanatokig csak síró, rángatózó nevetőgörcs vesz erőt mindkettőjükön, a riporter már arcát is kezébe temeti. Felváltva csapkodják az asztalt, nem tudnak már úrrá lenni a nevetőgörcsön. De azért Risitas még tesz rá egy lapáttal. Tovább mesél, feszíti a húrt. Minden koreográfia és megjátszás nélkül adagolja a poénokat, a hallgatóság majd leesik a székről:

„ – Tudod, Jésus, – mondja Risitas a riporternek:

„ – Az az egy is azért maradt meg, mert megakadt a sziklák között, a világítótorony tövében. És amikor visszamentem, és a szakács meglátta, hogy csak egyetlen serpenyő van nálam, azt kérdezte:

„ – Hol a 20 serpenyő?” Erre azt mondtam neki:

– Főnök, nézzen ki, hol a víz, itt az étterem előtt. Ide kiér a tenger. Megjött a dagály!.

„ – Most akkor mihez kezdünk két zsák rizzsel, – kérdezte kétségbeesve. Gyorsan hívj fel valakit Sevillából, hozzanak serpenyőket.”

Risitas végigsírja-neveti a helyzetet, a közönség már fetreng. Mint mondja: „–Ott álltam egy szál fürdőnadrágban, kezemben egy serpenyővel meg a főnökkel.   El se hinnéd!  Na, menj Sevillába!” Risitas látja, hogy már a riporter is zokog a nevetéstől, s azt mondja neki:

 „ – Együtt sírunk. Utoljára akkor sírtunk így mind a ketten, amikor a Szent Szűz körmenete tartott!…” Aztán folytatja:

„A szakács kifizettette velem a serpenyőket. 500-500 pezetát mindegyikért. Felszálltam egy távolsági buszra és vissza se mentem oda soha többet. Elküldött engem apálykor a tengerhez és reggelre megjött a dagály. Ki tudja, már azóta, hol vannak ezek a serpenyők? Talán a tengerpartra sodródott tankeren, a Prestig-en…

„Jesus, én soha többet nem dolgoztam konyhán. Megutáltam a konyhát. Fizetést sem kaptam. Csak a borravalós dobozt adták ide.” 

És megint sírva nevet, most már zsebkendőjével is meg kell törölnie könnyes szemét.

„ – Levonták a 20 serpenyő árát. Képzelheted mennyi pénzzel mentem én Sevillába. A tengerpartot is megutáltam. Nem valami nagy dobás, de látod, mind a ketten sírtunk. Még a rizst sem szeretem. Kínai rizst se akarok” – zárta vallomását ez az együgyű, de végtelenül szerethető, empatikus ember, aki annak az estének, annak a beszélgetésnek hőse lett. Őszinte, szívből jövő nevetése, a hatalmasok kifigurázása, igazságérzetéhez való ragaszkodása, angyali őszintesége, mindenképp megsüvegelendő. 

Sok apró igazságot, felismerést elrejtett vallomásába. Minden megjátszás, szereplésvágy, píszí nélkül kimondta a nyers igazságot: amikor dagály jön, nem mosunk tengerbe serpenyőt.

Mert akkor a rizsa is odalesz.

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük