Miért vallja magát annyi gyerek “transznak”?
„Az én gyerekem osztályában a lányok egynegyede fiúnak vallja magát – mondja egy édesanya. – Az egyikük idén már négyszer váltott nevet, mindegyik anime-sorozatokból választotta.”
Négy év telt el azóta, hogy rosszindulatú támadások érték a Brown Egyetem munkatársát, Dr. Lisa Littmant, amiért publikálta a “Szülői beszámolók a nemi diszfória gyors kialakulásának jeleit mutató serdülőkről és fiatal felnőttekről” című tanulmányát. Littman feltárta, hogy a magukat transzneműként azonosító gyermekek és tizenévesek száma exponenciálisan növekszik, és ennek egyik fő oka az, hogy a nemi ideológia olyan fertőzéssé, járvánnyá vált, amelyek a kortársak terjesztenek. Majdnem minden héten, amióta Littman sokat szidott kutatása megjelent, újabb bizonyítékok láttak napvilágot arról, hogy igaza volt.
Valóban egészen szürreálisak azok a történetek, amelyek ennek a kortárs járványnak a terjedéséről szólnak. Gondoljuk csak át a következő történetet, amelyet névtelenül írt egy anya (ahogyan a legtöbb szülő is, aki ezzel a témával kapcsolatban jelentkezik):
A lányom osztályában a lányok negyede transzneműnek vallja magát. Hét gyerek a 28-ból… Nem én találtam ki. A lányom osztályában a lányok egynegyede fiúnak vallja magát! Egyiküknek az idén már négy neve is volt, mind valamilyen anime-sorozatból. Állandóan látom, hogy az emberek mind a Twitteren, mind a többi népszerű médiában azt mondják, hogy a transzneműek nagyon kicsi kisebbséget alkotnak, a lakosság kevesebb, mint 0,1%-át. Ha ez igaz, akkor mi folyik a gyerekem iskolájában? Mitől emelkedett a transz-identitású lányok száma egyetlen évfolyamon belül a járvány előtti konstans nulláról mostanra 25%-ra?
Ennek az anyukának van egy elmélete, és szerintem ez egy fontos elmélet. Úgy véli, hogy az iskolák teremtik, az iskolák hozzák létre ezeket a transz gyerekeket azzal, hogy megtanítják őket a transznemű identitásra, megismertetik velük annak lehetőségét, hogy ők is lehetnek transzok (és választhatják azt az identitást, amit akarnak), majd a továbbiakban ápolják és bátorítják ezt a gondolatot, amikor az (elkerülhetetlenül) felszínre kezd törni egy csomó gyerekben. Ha a szülők nem értenek egyet, akkor őket kikapcsolják.
Ahogy a bajba jutott anya fogalmazott: “A lányom transz identitása akkor kezdődött, amikor az iskolában az “identitásról” szóló modult tanították, és ennek során azt mondták egy 11 évesekből álló csoportnak, hogy ha kényelmetlenül érzik magukat a testükben, az azt jelenti, hogy transzneműek. A lányomnak éppen két hónappal korábban jött meg az első menstruációja. Természetes, hogy kényelmetlenül érezte magát a testében. Hazajött, rákeresett a Tiktokon a “transznemű” szóra, és ennyi volt az egész. Most már ő is transz volt.”
Sok olyan szülővel beszéltem, akinek a gyerekei kisütötték, hogy ők transzneműek, és mindegyiküknél, minden egyes történetben szerepet játszik a közösségi média. A szülők általában nincsenek tisztában azzal, hogy a közösségi média lényegében lehetővé teszi a gyermekeik számára, hogy olyan kortárs közösségeket hozzanak létre, amelyek felügyelet nélküliek és a szülői felügyelet számára áthatolhatatlanok. Fiaik és lányaik olyan digitális szubkultúrákban élnek, amelyek teljesen idegenek a szülők számára, és a szülők nincsenek tisztában azzal, hogy mit is tanulnak ott a gyermekeik. A közösségi média veszélyes, mivel nem csupán kivonja a gyermeket a szülői befolyás alól, hanem általában teljesen át is veszi annak a helyét.
A másik ok, amiért oly sok gyerek nem heteróként, hanem valami másként akarja magát azonosítani (egy anyuka mesélte nekem a minap, hogy a kislányát az iskolában “unalmasnak” csúfolják, mert egyszerűen csak egy normális lány), az az, hogy vonzóvá teszik a gyerekek számára, akik igyekeznek identitásukat megtalálni és beilleszkedni. Ahogy a névtelen anyuka írta: “az LMBTQI+ identitások non-stop ünneplése az iskolában” egyenesen belelöki a gyerekeket ezekbe az identitásokba. “[A]z elmúlt két-három évben ez az identitás-zászlók és szivárványok szakadatlan áradatát jelentette. A Jazz Jenningshez hasonló transznemű “hősöket” a tanterv minden olyan részébe beledolgozzák, amelybe csak távolról is beleillenek. Ebbe az iskolába 9-13 év közötti gyerekek járnak. Nem vagyok prűd, de azt sem gondolom, hogy ez az állandó szexuálpolitikai parádé helyénvaló lenne ilyen fiatal gyerekek számára.”
Ez persze olyanforma kijelentés, amely egykor teljesen megkérdőjelezhetetlen volt, mára azonban azzal fizethetsz érte, hogy már nem tekintenek szövetségesnek. Sőt, az az iskola, amelyik először bevezette a gyermekeiket a transznemű életmódba, teljesen a partvonalra szoríthatja az óvatosságot tanúsító szülőket. A bejegyzést író hölgy lányának nevét és az általa használt személyes névmást az iskola a szülő tudta nélkül változtatta meg – még csak fel sem hívták telefonon. Megjegyezte, hogy úgy tűnik, ez lett a nem-hivatalos irányvonal – bármit mond a gyerek, csak azt kell követni. A hatások gyakran szörnyűek. “A lányom számára – írta az anyuka– a név és a személyes névmás megváltoztatása (amibe egy terapeuta tanácsára mi is ostoba módon belementünk) fordulópont volt a depresszió és az önbántalmazás felé. Nyomorúságosan kezdte magát érezni. Amikor beszéltem az iskolával arról, hogy mekkora kárt okoznak, még meghallgatni sem akartak.”
“Azt mondták nekem, hogy ők minden identitást ünnepelnek, és büszkék arra, hogy befogadóak – írta. – Az egész transzgender kérdésben csak a vidám zászlókat, a befogadást és a tiszteletet látják. Nem látják a sötét oldalát, amit mi szülők látunk. Mi megpróbáljuk megvédeni a gyerekeinket a problémás és fájdalmas pubertásblokkoló szerektől, attól, hogy a másik nem hormonjait szedjék, amikor még túl fiatalok ahhoz, hogy szexeljenek; attól, hogy radikális műtéteket végezzenek a fejlődő testükön. Van, amikor úgy érzem, mintha egy cunamit akarnánk visszatartani.”
Más szülők is hasonlóképpen éreznek, jegyezte meg a szerző. “Rendszeresen beszélek a többi lány szüleivel. Mindenki másképp reagált: egyesek elkezdték a gyógyszerezést, mások ellenzik; egyesek vásároltak mell-leszorítókat, mások nem; egyesek belementek a névváltoztatásba, mások ellenállnak. Az egyetlen dolog, ami minden szülőben közös, az a tanácstalanság. Mi a csuda történik itt? Miért azonosítja magát az osztályban a lányok egynegyede transzneműként?” Az egyik szülő megjegyezte, hogy ez a trend hasonlít a ’90-es évek anorexia-őrületéhez. Ezzel a bejegyzést író anyuka is egyetértett – de lát egy különbséget is.
”A 90-es években egyetlen egészségügyi szakember sem bátorította ezeket a lánycsoportokat, hogy ilyen torz elképzelést alkossanak a testükről és kárt okozzanak önmaguknak. Egyetlen iskola sem ünnepelte az anorexiát. Most azonban olyan a helyzet, mintha az orvosok és az iskolák is segítenék az anorexiás lányokat a fogyókúrázásban”.
Írta: Jonathon Van Maren
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: lifesitenews.com
