„A püspöknek mindenekelőtt Jézus Krisztust kell hirdetnie” – Interjú az azóta pápává választott Robert Prevost bíborossal

Robert Francis Prevost, a Szent Ágoston-rend korábbi generális perjele és Chiclayo Egyházmegye korábbi püspöke, a Püspöki Dikasztérium prefektusa – május 8. óta XIV. Leó pápa – 2023. szeptemberében kapta meg a bíborosi birétát Ferenc pápától. A bíborosi biréta átvételét követően elmondott rövid beszédében Robert Prevost az összes bíboros nevében arról beszélt, hogy „Krisztus minden tanítványa számára alapvető dolog az alázat”, tudván, hogy a pápa által az új bíborosokra bízott új feladat „az alázatra való felhívás”. A püspöki szinódus közelgő kezdetére való tekintettel Prevost rámutatott, hogy „szinodális egyháznak lenni, amely tudja, hogyan kell mindenkit meghallgatni, nemcsak a hit személyes megélésének, hanem az igazi keresztény testvériségben való növekedésnek az útja”, és hogy „az egyház csak akkor teljes mértékben az, ha valóban meghallgat, ha Isten új népeként jár a maga csodálatos sokszínűségében, folyamatosan újra felfedezve saját keresztségi elhívását, hogy hozzájáruljon az evangélium és Isten országának terjesztéséhez”. Végül a Püspöki Dikasztérium prefektusaként arra kérte Ferencet, hogy imádkozzanak az új bíborosokért, hogy „járuljanak hozzá ahhoz, hogy az egyetemes egyház készségesebben tárja ki kapuját, legyen készségesebb a befogadásra, és jobban képes legyen mindenkit meghallgatni”.

A bíborossá kreálás előtt készült beszélgetés során kifejtette a püspökséggel kapcsolatos elképzeléseit, nézeteit az Egyház előtt álló kihívásokról, de szólt életének kevésbé ismert aspektusairól is, mint például a tenisz, az olvasás, a hosszú séták és a barátokkal való hosszabb beszélgetések szeretete.

Az alább olvasható gondolatok tehát 2023-ban hangzottak el:

Prevost püspök úr, 2023 januárjában hallottuk a hírt, hogy Ferenc pápa kinevezte Önt prefektusnak a Püspöki Dikasztérium élére. Hogyan fogadta a hírt?

Az, hogy Ferenc pápa felkért, hogy fogadjam el ezt a megbízatást, meglepetésként ért. Már több éve – 2020 óta – a Dikasztérium tagja voltam, és amikor közölte velem, hogy „gondolkodik ezen a lehetőségen”, azt mondtam a Szentatyának: „Tudja, hogy nagyon boldog vagyok Peruban. Akár úgy dönt, hogy kinevez, akár úgy, hogy ott hagy, ahol vagyok, boldog leszek; de ha arra kér, hogy vállaljak új szerepet az Egyházban, elfogadom”. És ez az engedelmességi fogadalmam miatt van így. Mindig azt tettem, amire kértek, akár a Rendben, akár az Egyházban. És ekkor azt mondta nekem: „Imádkozz, hogy jó döntést hozzak”. És hát… A többi már ismert… Megtisztelő, hogy megkaptam ezt a megbízatást, de őszintén szólva nehéz számomra Chiclayót elhagyni annyi év után, több mint 20 év után Peruban, ahol boldogan csináltam azt, amit csináltam. Most tehát visszatértem Rómába, egy olyan városba, amelyet nyilvánvalóan nagyon jól ismerek. Minden nap azt mondom magamnak: „Uram, ez az egész a Te kezedben van. Add meg nekem a kegyelmet, hogy ezt a feladatot sikeresen befejezzem.” És ahogy egész szerzetesi életem során igyekeztem cselekedni, azt mondtam, igen, folytasd Krisztus követésének nagy kalandját.

Milyen a mindennapi élet a Dikasztériumban?

A Szentatya, hivatalának részeként, viseli azt a felelősséget, hogy a püspököket kinevezze, kiválassza, ki kap elhívást az apostolok utódai közé. Egyrészt az én „munkám”, ha úgy tetszik, vagy a Szentatyának és az Egyháznak végzett szolgálatom az, hogy segítsek ebben a folyamatban, a jó püspökjelöltek kiválasztásában a világ különböző részein. Természetesen nem mindegyikben, hiszen némelyikben ezt a munkát az Evangelizációs Dikasztérium végzi. Mondhatnánk tehát, hogy a püspökök kiválasztása ezért a munkám egyik jelentős aspektusa. Másrészt a prefektus egyik fő feladata az, hogy kísérje a püspököket, a püspökké szentelt férfiakat, ahogyan ők – papokként – tapasztalatot szereznek és haladnak előre az Úr útján. Ez a munka mindenekelőtt azt követeli meg, hogy mellettük maradjunk, és keressük a hatékonyabb módokat arra, hogy Isten népének pásztorai tudják, nincsenek egyedül. Ennek érdekében idén is folytattuk az új püspökök számára szervezett tanfolyamot, amelyre jellemzően minden szeptemberben kerül sor itt a Szentszéknél. Emellett lelkigyakorlatokat és folyamatos képzést is kínálunk, amelyek segíthetnek nekik a papság kormányzásában és gondozásában a felmerülő konkrét nehézségek esetén.

Ön szerint milyen alapvető tulajdonság szükséges ahhoz, hogy valaki jó püspök legyen?

Jó pásztornak lenni azt jelenti, hogy képesnek kell lenni Isten népével együtt, egymás mellett menni, és közel kell élni hozzájuk, nem pedig elszigetelten. Ferenc pápa ezt számos alkalommal világossá tette. Nem akar olyan püspököket, akik palotákban élnek. Olyan püspököket akar, akik Istennel, püspöktestvéreikkel, papokkal és különösen Isten népével kapcsolatban élnek, oly módon, hogy Krisztus könyörületét és szeretetét tükrözzék, közösséget teremtenek, megtanulják megélni, hogy mit jelent az egyház részének lenni, méghozzá integrált módon, ami sok meghallgatást és párbeszédet igényel. Már majdnem a szinodalitásról szóló következő szinódus megnyitásának előestéjén vagyunk, ami azt jelenti, hogy fel kell ismernünk, milyen fontos ez a szerep az Egyházon belül. Egy püspöknek tehát sokféle készséggel kell rendelkeznie. Tudnia kell kormányozni, igazgatni, szervezni, és tudnia kell bánni az emberekkel. De ha mindenekelőtt egy tulajdonságot kellene kiemelnem, akkor az az, hogy hirdetnie kell Jézus Krisztust és élnie kell a hitet, hogy a hívek az ő tanúságtételében ösztönzést lássanak arra, hogy egyre aktívabb részesei akarjanak lenni annak az egyháznak, amelyet maga Jézus Krisztus alapított. Röviden megfogalmazva: segíteni az embereket abban, hogy a hit ajándéka által megismerjék Krisztust.

Új bíborosként mit mondana, melyek a fő kihívások, amelyekkel az egyháznak ma szembe kell néznie, amikor az evangéliumot terjeszti az egyre inkább hitetlen társadalomban?

Az egyház küldetése 2000 éve ugyanaz, amikor Jézus Krisztus azt mondta: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.”  (Mt 28,19). Isten országának örömhírét kell hirdetnünk, ugyanakkor meg kell értenünk, hogy mi az Egyház a maga egyetemes valóságában. Ez az egyik dolog, amit megtanultam, amíg az ágostonosok generális perjele voltam, és ez minden bizonnyal nagyszerű alapot adott a mostani szerepemhez. Sok különböző kultúra, sok különböző nyelv, sok különböző körülmény van szerte a világon, ahol az Egyház válaszokat ad. Amikor tehát felsoroljuk prioritásainkat és mérlegeljük az előttünk álló kihívásokat, tisztában kell lennünk azzal, hogy például Olaszország, Spanyolország, az Egyesült Államok, Peru vagy Kína szinte biztosan nem ugyanazt tartja sürgetőnek, kivéve egy dologban: az alapvető kihívásban, amelyet Krisztus az evangélium hirdetésére hagyott ránk, és amely mindenhol ugyanaz. A lelkipásztori munka prioritásai mindig is eltérőek lesznek egyik helyről a másikra, de az Isten népén belüli sokféleség nagy gazdagságának felismerése rendkívül hasznos, mert érzékenyebbé tesz bennünket akkor, amikor eljön az ideje, hogy jobban kezdeményezzünk és reagáljunk arra, amit elvárnak tőlünk.

Hogyan tudjuk megvalósítani az „új evangelizációt” – amely a legutóbbi pápák közös témája -, különösen Nyugaton, ahol a hivatások elapadnak, és a fiatalok egyre inkább elszakadni látszanak attól, amit az Egyház kínál nekik?

Térjünk vissza a lisszaboni Ifjúsági Világtalálkozóra. Oda elkísérhettem Ferenc pápát, és láthattam több ezer fiatalt, akik olyan tapasztalatokat kerestek, amelyek segítik őket hitük megélésében. Először is, nem lehet az a prioritásunk, hogy hivatásokat keressünk. A mi prioritásunk az kell legyen, hogy megéljük a jó hírt, hogy megéljük az evangéliumot, hogy megosszuk a lelkesedést, amely akkor születhet meg a szívünkben és az életünkben, amikor valóban felfedezzük, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Amikor Krisztussal járva, egymással közösségben, az Úrral való barátságban maradunk, és megértjük, milyen nagyszerű dolog, hogy megkaptuk ezt az ajándékot, akkor jönnek a hivatások. Igaz, hogy a világ egyes részein jelenleg különböző okokból kifolyólag kevesebb a hivatás, mint a múltban. És bár ez természetesen aggodalomra ad okot, nem hiszem, hogy ez lenne a fő probléma. Ha megtanuljuk jobban megélni a hitünket, és megtanulunk másokat, különösen a fiatalokat meghívni és bevonni az egyház életébe, akkor néhány hivatás még mindig fog születni. Ezenkívül úgy gondolom, hogy a laikusokat laikusoknak kell tekintenünk. Ez az elmúlt évek során kialakult számos ajándék egyike: felfedezni, hogy nagyon fontos szerepük van az Egyházban. Mindaddig, amíg – ahogy Ferenc pápa mondja – nem veszik át a papság szerepét, nem válnak klerikussá, és amíg megélik saját keresztségi hivatásukat, hogy mit jelent az egyházhoz tartozni, elkezdünk egyértelműbben élni. Hiszem, hogy a szerzetesi élet tanúságtétele, bár lehet, hogy a jövőben kevesebben lesznek, még mindig óriási értékkel bír amiatt, amit a konszekráció ezen vonatkozásának, életünknek az Úr és mások szolgálatára való teljes átadásának a megélése jelent. A papságnak nagyon fontos szerepe van és lesz az Egyház és minden hívő életében. Ezért azt mondanám, hogy az Egyház teljesebb megértésének kidolgozása és ennek a szolgálatnak – a papság szolgálatának – a további megélése a maga hatalmas bölcsességével segíthet abban, hogy jobban együtt tudjunk élni az előttünk álló esetleges problémákkal, és erősítheti bennünk a meggyőződést, hogy még mindig előre haladunk, hogy az Úr nem hagyja el Egyházát. Sem tegnap, sem ma, sem holnap. Én személy szerint nagy reménnyel élem meg ezt a valóságot.

Ön szerint hogyan lehet a sokféleségen belül egységet teremteni?

Ez egy igazi kihívás, különösen akkor, amikor a polarizáció vált a működés módjává egy olyan társadalomban, amely ahelyett, hogy az egységre, mint alapelvre törekedne, inkább szélsőségről szélsőségre halad. Az ideológiák nagyobb hatalomra tettek szert, mint az emberiesség, a hit, a tényleges értékek, amelyek szerint élünk, valós tapasztalatai. Egyesek az egységet összetévesztik az uniformizálással: „Nektek is ugyanolyanoknak kell lennetek, mint mi vagyunk”. Nem, ez nem lehet. A sokféleséget sem lehet úgy értelmezni, mint egy kritériumok és rend nélküli életmódot. Akik így gondolják, azok szem elől tévesztik, hogy a világ teremtésétől fogva a természet ajándéka, az emberi élet ajándéka, a sokféle dolog ajándéka, amit valójában megélünk és ünnepelünk, nem tartható fenn azzal, hogy saját szabályokat alkotunk, és csak a magunk módján csináljuk a dolgokat. Ezek ideológiai álláspontok. Amikor egy ideológia válik az életem urává, akkor nem tudok többé párbeszédet folytatni vagy beszélgetésbe elegyedni egy másik emberrel, mert már eldöntöttem, hogy a dolgok hogyan lesznek. Nem vagyok nyitott a találkozásra, és ennek következtében nem tud létrejönni átalakulás. És ez bárhol megtörténhet a világon, bármilyen kérdésben. Ez nyilvánvalóan nagy kihívássá teszi azt, hogy egyház, közösség, testvérek legyünk.

Hogyan segíti Önt Szent Ágoston alakja a mindennapi életében?

Amikor Szent Ágostonra gondolok, az ő látásmódjára és felfogására arról, hogy mit jelent az Egyházhoz tartozni, az egyik első dolog, ami eszembe jut, az az, amit arról mond, hogy nem mondhatod magad Krisztus követőjének anélkül, hogy ne lennél az Egyház része. Krisztus az Egyház része. Ő a feje. Tehát azok az emberek, akik azt gondolják, hogy „a maguk módján” követhetik Krisztust anélkül, hogy a test részei lennének, sajnos a valódi, hiteles tapasztalat eltorzítását élik meg. Szent Ágoston tanítása az élet minden területét érinti, és segít abban, hogy közösségben éljünk.  Az egység és a közösség a rend életének alapvető karizmái, és alapvető részét adják annak megértéséhez, hogy mi az Egyház, és mit jelent benne lenni.

Mit mondana azoknak a szeminaristáknak, akik a képzési időszakukban egy pillanatra megtapasztalják a gyengeséget vagy az önbizalom hiányát a hivatásukkal kapcsolatban?

Azt hiszem, az első, amit mondanék, azok a szavak, amelyeket Krisztus oly sokszor megismételt az evangéliumban: „Ne féljetek!” Az Úr hív – és hívása valós. Ne féljetek igent mondani. Ne féljetek megnyitni a szíveteket annak a lehetőségnek, hogy az Úr hív benneteket a szerzetesi életre, vagy az ágostonos életre, vagy a papságra, vagy az egyházi szolgálat más formáira. Emlékszem, amikor novícius voltam, egy idősebb szerzetes meglátogatott minket, és egyszerűen csak egy szót mondott, ami még mindig visszhangzik bennem: kitartás. Imádkoznunk kell ezért a kitartásért, mert egyikünk sem mentesül a nehéz pillanatoktól, akár házasok, akár egyedülállók, akár ágostonosok vagyunk. Nem adhatjuk fel az első nehézségnél, mert különben – és ez fontos – soha nem jutunk semmire az életben. A kitartás nagy ajándék, amelyet az Úr kész felajánlani nekünk. De meg kell tanulnunk elfogadni és életünk részévé tenni, hogy erősek legyünk. Ez egyike azoknak az ajándékoknak, amelyek az idő múlásával épülnek, az elején a kis próbatételekben, amelyek segítenek abban, hogy erősebbek legyünk, hogy képesek legyünk a keresztet hordozni, amikor az nehezebbé válik. Segít, hogy elkezdjünk haladni előre, és aztán folyamatosan előrehaladásban tart minket.

Végezetül, mivel tölti szívesen szabadidejét?

Eléggé amatőr teniszezőnek tartom magam. Amióta eljöttem Peruból, kevés alkalmam volt gyakorolni, így már alig várom, hogy újra pályára léphessek. Nem mintha ez az új munka eddig sok szabadidőt hagyott volna erre. Emellett nagyon szeretek olvasni, hosszú sétákat tenni és utazni – új és változatos helyeket látni és élvezni. Szeretek barátokkal lazítani és a legkülönfélébb emberekkel találkozni. A különböző emberek nagyban feldobhatják az életünket. És az igazat megvallva, ágostonosként az egyik legnagyobb ajándék, amit ebben az életben kaptam, hogy gazdag közösségünk van, amely arra épül, hogy meg tudjuk osztani másokkal, ami velünk történik, hogy nyitottak vagyunk mások felé.  A barátság ajándéka visszavezet minket magához Jézushoz. Az életben hiteles barátságokat kialakítani gyönyörűség. Kétségtelenül a barátság az egyik legcsodálatosabb ajándék, amit Isten adott nekünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: augustinianorder.org