A papi fogadalomtételek alkalmából beszéltem a lelkipásztorok sérülékenységéről az őket érő támadásokkal szemben. Egy lelkipásztornak azonban nemcsak a nyáj egészét, hanem annak minden tagját is meg kell tudnia védeni, és ezt meg is kell tennie. Mint egy családapa, úgy óvja meg gyermekeit a külső támadástól, a rosszindulattól, a kísértéstől vagy a perverziótól.
De meg kell őket védenie önmaguktól is, a közösséget fertőző vírusoktól, amelyek a hívek körében az egyik emberről a másikra terjednek: a tudatlanságtól, a rágalmazástól, a féltékenységtől. Elég nagy feladat…
A katolikus lelkipásztorok e felelősségét jelképezi a püspöki pásztorbot. Fegyver a fenevadak elűzésére, és egyben a nyájtól elkóborolt juhok befogásának eszköze is. De nem furcsa az erőszak eszközét Isten szolgájának kezében látni? Annyira nem: a Biblia minket is arra hív, hogy öltsük fel a harci fegyverzetet (sisakot, kardot, pajzsot, páncélt) annak érdekében, hogy elháríthassuk a gonosz minden tüzes nyilát. (vö. Ef 6,10-18). A bűnnel (az elszenvedett vagy elkövetett gonoszsággal) szembeni erőszak szükségszerű (Mt 11,12): le kell tudni vágni a kezünket, kivájni a szemünket, ha azok bűnbe vezetnek (Mt 5,29-30), és kötélből ostort kell fonnunk (Jn 2,15), hogy kiűzzük, ami a templomot bemocskolja. Mindenkit szeretünk, a bűnösöket is, de a bűnt gyűlölnünk kell.
A püspöki pásztorbot tehát nem csupán egy zarándokbot, hanem egy fegyver is, amely arra emlékezteti a lelkipásztorokat, hogy a csatában az életüket kockáztatják. Ők a célpontjai azoknak, akik gyűlölik, illetve akik megkívánják az Úr juhait. Világos: ha legyőzik a pásztort, megszerzik a nyájat. „Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai.” (Mt 26,31). Az egyház pásztorainak a megtámadása tehát különösképpen sátáni munka!
Továbbra is fennáll viszont az a kérdés, hogy meg kell-e védenie magát a jó pásztornak? Jézus meggyógyította a betegeket, visszaadta a vakok látását, hallóvá tette a süketeket, megnyitotta a némák ajkát, járni tanította a bénákat; még halottakat is feltámasztott… De a kisujját sem mozdította, hogy megmentse saját magát. Pedig „tizenkét légió angyalnál is többet” kérhetett volna Atyjától (Mt 26,53). És még provokálták is: „Orvos, magadat gyógyítsd” (Lk 4,23), „szállj le a keresztről” (Mk 15,30)… Ám a jó pásztor életét adta juhaiért! (Jn 10,11). Nem használta a botját, hogy megvédje magát. A gonosz elszabadulásával szemben a Jézust követő lelkipásztornak sincs más fegyvere, mint a bárány alázata és csendje.
És akkor mit tegyen a nyáj? Az erőszak hasztalan – jusson eszünkbe Péter esete a Getszemáni kertben (Mt 26,52). A pásztor védelmét a nyáj szeretete és jelenléte adja. A megtámadott Pál így panaszkodik: „mindenki cserbenhagyott” (2Tim 4,16), majd csalódik a Márknak nevezett Jánosban is, aki visszavonul a küldetés keménysége elől (ApCsel 15,38)… Ennek ellenére tudott örülni, még ha ellenfelei gyűlölték is: „Tudom, hogy ha eltávozom, ragadozó farkasok törnek rátok, s nem kímélik a nyájat. Közületek is akadnak majd olyanok, akik rajta lesznek, hogy álnok szóval maguk mellé állítsák a tanítványokat. Ezért legyetek éberek, és véssétek jól emlékezetetekbe, hogy három éven át éjjel-nappal szünet nélkül, könnyek között figyelmeztettelek benneteket… Szavai befejeztével letérdelt, és imádkozott velük. Nagy sírásban törtek ki mindnyájan, Pál nyakába borultak és összecsókolták.” (ApCsel 20:29-37)
Jézus is megköveteli a szeretetet, a lojalitást és a hűséget tanítványától, Pétertől: „Simon, János fia, szeretsz engem?” „jobban szeretsz engem, mint ezek?” Tehát a híveknek a szeretet és a hála tanúságával kell megvédeniük pásztoraikat.
Írta: Fr. David Macaire, Martinique érseke
Fordította: Görgényi Adél
Forrás: martinique.catholique.fr
