A paphiány legendája – avagy miért nem jelenthet a „viri probati“ alternatívát az egyháznak
„Egy észak-németországi püspök nemrégiben teljesen komolyan kijelentette: már nem szükséges papokért imádkozni, hiszen kellőképpen bebizonyosodott, hogy úgysem vezet eredményre.“ Joachim Heimerl írása
„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra.“ (Lk 10,2). Ha jobban szemügyre vesszük Jézus e szavait, feltűnik, hogy bő aratásról beszél, de nem említi, hogy aratókban is bővelkednénk. Elhangzik ugyan, hogy lehet és kell Istentől munkásokat kérni, de nem állítja, hogy az aratók hiányát azután túlkínálat követné munkaerőből. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy mindössze „alapellátást” ígér, amely – mint minden más – továbbra is csak kegyelem.
Nemrégiben egy észak-németországi püspök kijelentette: már nem szükséges papokért imádkozni, hiszen kellőképpen bebizonyosodott, hogy nincs eredménye. Úgy tűnik, a püspök nemcsak nem bízik Jézus ígéretében, hanem – mint sokan mások – nem is figyelt oda igazán a szavaira!
A püspök meglátása szerint tehát az evangélium hirdetésének szerte a világban szükségképpen és már kezdettől fogva kudarcot kellett volna vallania, ha arra gondolunk, hogy Jézus csupán tizenkét munkással kezdte megművelni szőlejét. Csupán tizenkettővel az egész világban! Ami a modern menedzsment vagy marketing mércéjével mérve teljesen irreális volna – és mégis megtörtént. Más szavakkal: A munkások aránylag csekély száma kezdettől fogva Jézus szándéka szerint való, mint ahogy az is, hogy létszámuk Isten kegyelmének és az imádságnak – „Kérjétek hát az aratás urát…“ – legyen szoros függvénye.
Az Egyház sosem volt megbízható „személyzeti tervezéssel” és „üzleti tervvel” rendelkező vállalat. Mindenkor teljesen Isten kezében van, és semmiben sem bízhat kevésbé, mint önmagában. E tekintetben nem e világból való, s ehhez hozzátehetjük: Jó, hogy így van!
Némelyek közbevethetik, hogy régebben több pap volt, ami igaz is. Sőt, sokkal több! Ugyanakkor régen a hívek is sokkal többen voltak.
Ha összevetjük a papok számát a ma még valóban gyakorló hívekével, akkor láthatjuk, hogy nincs kevesebb papunk, mint 50 évvel ezelőtt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a paphiány csak dajkamese. Valójában nem paphiányról, hanem a hívek hiányáról beszélhetünk! És mihelyt ez utóbbi kedvezően változna, természetesen az Úr is több papi hivatást ébresztene. A hivatások ugyanis nem a hitetlenség semmijéből keletkeznek, hanem a hívő egyházközségek talajából nőnek ki. Ha azonban kiszáradt a talaj, hogy szökkenjen szárba a vetés?
A világnak ezen a részén a növekvő hitetlenség következtében már most is majdnem teljesen eltűnt az úgynevezett „népegyház”. Európa missziós területté vált, és a közeli jövőben egyre inkább azzá lesz.
Másként kifejezve: Európában szórványba kerül a katolikus egyház: rövidesen – különösen vidéken – nem lesznek már saját plébánossal rendelkező, helyhez kötött plébániák, helyette néhány pap lát majd el kevés, elszórtan élő hívőt. Ily módon a hívek alacsony számának a kisebb létszámú papság lesz a természetes megfelelője. Ezzel szemben az az elképzelés, hogy például a cölibátus megszüntetésével egyre több pap lásson el egyre kevesebb hívőt, nem pusztán nosztalgikus illúzió, hanem egyenesen abszurd.
Már itt is megmutatkozik, hogy a nős férfiak, az úgynevezett „viri probati” („kipróbált férfiak”) felszentelése csak látszólagos megoldás lenne mindazoknak, akik még mindig nem fogták fel, miről is van szó valójában: evangelizálásról, misszióról, arról, hogy az egyház újra terjedjen el egész Európában.
XVI. Benedek pápa ennek szellemében igen világosan rámutatott a jövőbe vezető útra, amikor freiburgi beszédében kifejezetten arról szólt, hogy következetesen meg kellene tisztítani az egyházat az elvilágiasodástól.
Az elvilágiasodott egyház ugyanis semmire sem jó, s különösképpen alkalmatlan a hit hirdetésére; ahelyett önmagát teszi feleslegessé. Pontosan ezt éljük meg jelenleg Európában és különösen is Németországban, ahol az egyház ugyan túlságosan is bővelkedik földi javakban, ugyanakkor lelkileg elszegényedik. A papság elvilágiasodása – például a „viri probati” felszentelése révén – csak még inkább felgyorsítaná ezt a folyamatot.
Pedig e téren legelőször a következő kérdést kellene feltenni: Mi tesz egy „kipróbált férfit” a papság tekintetében „kipróbálttá”? Valószínű, hogy először az állandó diakónusokra gondolnánk. De pontosan ők nem jönnek szóba „viri probatiként“, amennyiben komolyan vesszük az állandó diakonátust úgy, ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat újra bevezette. Az állandó diakónusnak ugyanis saját, teljes értékű és nagyon fontos hivatása van az egyházban – de ez nem a papi hivatás. Az állandó diakonátus tehát nem a papság „előszobája”, s nem is a papság helyett osztogatott „vigaszdíj”. Hozzátartozik még, hogy ha pappá szentelnék az állandó diakónusokat, akkor ez az igen értékes szolgálat ismét eltűnne az egyházból, az állandó diakonátusra vonatkozó zsinati döntés pedig puszta szappanbuboréknak bizonyulna.
A „viri probati“ alatt ezért nem klerikusokat értünk, mint amilyenek például a saját karizmával rendelkező állandó diakónusok, hanem arra alkalmas laikusokat, azaz olyan férfiakat, akik megállták helyüket a házasságban és az egyházközösség életében. Es mind szép és jó – csakhogy a házasság teljesen más, mint a papság, és egyáltalán nem szükségszerű, hogy jó férjből jó pap is váljon. Természetesen szolgálhat valaki hosszú időn át akár jó felolvasóként, laikus áldoztatóként vagy a plébániai tanácsadó testületben, de ez sem jelenti azt, hogy ettől rögtön papként is szóba jöhet. Ilyenkor sokkal inkább fennáll a „funkcionárius papság” veszélye, aminek a papság és ezáltal az egész egyház további elvilágiasodása lenne a következménye. Az egyházi tisztségviselők – például a Német Katolikusok Központi Bizottsága (ZdK) – szerepe Németországban amúgy is problematikus, ami az úgynevezett „szinódusi úton” jelenleg nagyon nyilvánvalóan meg is mutatkozik. A „funkcionáriusoknak” a papszentelés szentségével történő megerősítése már csak ezért is ártalmas volna az egyház küldetésére nézve. A Szentatya a „Querida Amazonia“ kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdításában valószínűleg ezért is foglalt kifejezetten a laikusok ilyetén klerikalizálásával szemben állást, hiszen a pappá szentelés nemhogy erősítené, hanem még inkább háttérbe szorítaná a laikusok valódi karizmáját az egyházban.
Végezetül a cölibátusnak a „kipróbált férfiak” felszentelésével történő fellazítása az egyház további elvilágiasodását jelentené.
A nem nőtlenségben élő klérus problematikája már a koraközépkorban megmutatkozott, és akkor az egyház példátlan hanyatlásához vezetett. A korai keresztény gyakorlat ugyan (tulajdonképpen) házastársi önmegtartóztatásra kötelezte a nős klerikusokat, a valóság azonban éppen az ellenkezője volt: Vadul terjedt a házasságtörés és a konkubinátus, azaz az ágyasság, s nem kevés pap teljesen elhanyagolta miatta lelkészi feladatait. Az egyház erkölcsi mélypontra jutott, amelyből csak a 10. és 11. századi egyházreform volt képes újra talpra állítani – egyébként azzal, hogy szigorúan cölibátusra kötelezték a klérust. Azáltal, hogy a papok visszatértek a jézusi cölebsz életformához, az egyház is újra felvirágzott. Az elvilágiasodás megszüntetésének reformprogramja így már akkor is teljes sikernek bizonyult.
Azóta természetesen megváltoztak a körülmények, de aki ma a „viri probati“ intézményének bevezetését szorgalmazza, az holnap elváltakkal fog szembesülni, hogy a koraközépkorihoz hasonló kínos állapotokról ne is beszéljünk. Barbara Tuchman amerikai történész a középkort egyszer jelenkorunk „távoli tükrének“ nevezte, mi pedig jól tesszük, ha alaposabban tekintünk bele ebbe a tükörbe.
Aki a szexuális visszaélésekre tekintettel kifogásolná a cölebsz papságot, és a „viri probati“ mellett kívánna állást foglalni, annak figyelmét szeretném felhívni a tanulmányok egyértelmű eredményeire és a statisztikákra: A bántalmazásokat elkövetők messze túlnyomó része társadalmunkban a férjek és apák, s NEM a cölibátusban élő papok sorából kerül ki. Tehát e téren sem igazolja semmi azt a többletértéket, amelyet némelyek a „kipróbált férfiaknak” tulajdonítanak!
Összefoglalva: Az egyház megújulásához és Európa-szerte történő újbóli elterjedéséhez nem „kipróbált férfiakra”, hanem másra van szükség: az egyház elvilágiasodottságának radikális megszüntetésére és széleskörű evangelizálásra. Akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy az Úr újra több munkást küld majd a szőlejébe.
Fordította: Vágyi Vata Mihály
Forrás: kath.net