A német krízis, a világegyház és Ferenc pápa

A német katolicizmussal kapcsolatban gyakran beszélnek egyházszakadásról. De az egyházszakadás szó nem írja le megfelelően a német krízist. A „Szinódusi Út” dokumentumaiban megjelenő német katolicizmus az aposztázia (hitehagyás) állapotában van.

Az Úr 2023. esztendeje valószínűleg katolikus drámák tanúja lesz, amelyekre nézve nem láthatjuk előre a Gondviselés útjait. Annyit tudhatunk biztosan a most kezdődő évről, hogy a világegyházban a német válság kritikus pontra jut, mivel ami Németországban történik, az ütközik majd Szinodalitásról szóló Szinódusnak a szinodális egyházért tartandó, 2023 októberi első ülésével. És a német krízis megoldása, akár döntően is, de mindenképpen erősen kihat majd Ferenc pápa szellemi örökségének értelmezésére.

Hát mi is történik Németországban a nemzeti „Szinódusi Út” mentén?

Sok minden történik. A szexuális visszaélések bűnét és botrányát fegyverként használják, hogy újragondolják a katolicizmust; elvetik az emberi szerelemre és annak kifejezésére vonatkozó elfogadott katolikus értelmezést; feltétel nélkül leteszik a fegyvert a gender ideológia előtt, amely lerombolja az ember bibliai fogalmát; a laikusok egyenjogúsításának nevében egyházszervezeti forradalmat csinálnak, amely minden szentségi jellegétől megfosztja a püspöki és papi szolgálatot; fokozatosan lesüllyesztik oda az Egyházat, hogy ne legyen több, mint egy vagyonos civil szervezet, amely a mindenkori politikai korrektséggel összhangban jótékonykodik.

Mindez pedig – ha a legmélyebb gyökerénél ragadjuk meg a dolgot – a II. vatikáni zsinat isteni kinyilatkoztatásról szóló ünnepélyes tanításának elvetése. És minthogy a II. vatikáni zsinat dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról, (latin címe Dei Verbum, magyarul Isten Igéje) volt a legfontosabb, alapvető eredmény, amit a zsinat elért, a Dei Verbum tanításának elvetése az egész zsinat elvetését jelenti. A német “Szinódusi Út” nem a zsinatból fejlődött ki. Sőt, éppen elveti a zsinatot.

A Dei Verbum határozottan megerősítette az isteni kinyilatkoztatás valóságát és annak folyamatos, kötelező érvényességét. Az üdvtörténet több mint egy évszázados biblikus és teológiai tanulmányozására támaszkodva a II. vatikáni zsinat a modern elit kultúra irányzatával szembeszállva ragaszkodott ahhoz, hogy a kereszténység nem kegyes mítosz vagy lelkesítő legendák gyűjteménye. A kereszténység találkozás Isten megtestesült fiával, a Szentháromság második személyével, aki teljessé teszi Isten önmagáról tett kinyilatkoztatását. A kinyilatkoztatást, amely akkor kezdődött, amikor Isten a zsidó néphez szólt Ábrahámon, Mózesen és a prófétákon keresztül arról, hogy ki Ő, és mi az Ő szándéka az emberiséggel.

A Dei Verbum azt is tanítja, hogy Isten embereknek szóló kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban vált teljessé. A katolikusok folyamatosan tárják fel e kinyilatkoztatás mélységét és jelentését, így idővel növekszik keresztény tudásunk. Bár a kinyilatkoztatás minden történelmi pillanatot megítél, a kinyilatkoztatás nem ítélhető meg „az idők jelei” alapján.

Vagy a lehető legegyszerűbben fogalmazva meg a dolgot: Isten jobban tudja nálunk, hogy mi hoz az embereknek boldogságot, kiteljesedést, és végül üdvösséget, „Az idők jelei” segíthetnek bennünket abban, hogy jobban felfogjuk, mit mond Isten a Szentírásban és a szent hagyományban. De ha „az idők jelei” (pl. a gender ideológia) ellentmondanak annak, amit Isten a mi természetünkről és sorsunkról kinyilatkoztatott, akkor „az idők jelei” vezetnek tévútra, nem pedig Isten igéje.

Ezt mind tagadják a német „Szinódusi Út” dokumentumai, amelyeket sokszor érdektelen, lapos szociológiai szakzsargonban, a vallási nyelvezet vékony mázával leöntve fogalmaznak meg.

Ezekben a szövegekben „az idők jelei” vezetik az egyház önértelmezését, ezáltal nincsenek biztos hivatkozási pontok annak felismerésére, hogy vajon egy tanítás vélt fejlődése valóban fejlődés-e, vagy éppen meghamisítás. De arra sem isteni kinyilatkoztatás ad biztos támpontot, hogy kik is vagyunk és hogyan kell helyesen élnünk: az „önmeghatározás” írja felül az Isten által az emberi természetbe és kapcsolatokba írt igazságokat, „a nemeket … multidimenzionálisan kell nézni”, és ha valaki mást állít, az „az emberi jogok megsértéséhez vezet”.

A német katolicizmusra gyakran mondják, hogy gyakorlatilag egyházszakadást jelent. De az egyházszakadás szó nem írja le megfelelően a német válságot. A „Szinódusi Út” dokumentumaiban megjelenő német katolikus egyház az aposztázia (hitehagyás) állapotában van. A német Szinódusi Út nem fogadja el, amit a Júdás-levél 1.3 ír a hitről, „amely egyszer s mindenkorra szóló öröksége a szenteknek”. Helyette a Szinódusi Út egyik „fundamentális” szövege nemrégen megerősítette, hogy „az egyházon belül is lehetnek egymással versengő törvényes nézetek és életformák, még a hit alapvető dolgaiban is.”

Így vezet a „lájtos” katolicizmus óhatatlanul a „zéró” katolicizmushoz.

Ferenc pápára súlyos teherként nehezedik, hogy olyan megoldást találjon a német krízisre, amely hű az isteni kinyilatkoztatás valóságához és kötelező érvényességéhez. Azonban ha nem lesz ilyen megoldás, az igen súlyos kétségeket támaszt majd az egész szinodalitási projekttel, Ferenc pápa pontifikátusának központi elemével szemben.

Írta: George Weigel
Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Catholic World Report