A megbocsátás határai

A catholic.com szerkesztőségi megjegyzése: Amikor Erika Kirk a szeptember 23-i búcsúztató megemlékezésen megbocsátott férje, Charlie Kirk gyilkosának, a tette sok kérdést vetett fel azzal kapcsolatban, hogy mit vár el tőlünk az Úr a megbocsátás terén. Úgy látjuk, e témában hasznos lehet egy korábban a nyomtatott magazinunkban megjelent cikk, ezért most újra közzétesszük azt.

Az emberiség esendő történelmének minden esztendeje számtalan kisebb és nagyobb bűnnel terhelt. Amikor ellenünk követnek el bűnt, felmerül a megbocsátás kérdése, mivel Jézus világossá tette, hogy hajlandónak kell lennünk megbocsátani.

Emlékszem, a szeptember 11-i terrortámadást közvetlenül követő napokban zavartan telefonáltak az emberek a Katolikus Válaszok című élő rádiós műsorba, mert a papjaiktól azt hallották, hogy a megbocsátás keresztényi kötelessége miatt az Egyesült Államoknak nem szabad visszavágnia a terroristáknak.

Miután 2002-ben kitört a szexbotrány a katolikus egyházban, sokan – még olyanok is, akik saját maguk nem szenvedtek el bántalmazást – nagy hangon jelentették ki, hogy a bántalmazók tetteit „soha nem fogják megbocsátani”.

Mindkét fenti példában van valami baj a megbocsátás értelmezésével. A második példa azt a nagyon is emberi hajlamot tükrözi, hogy ne bocsássunk meg, tekintet nélkül a körülményekre. Krisztus megbocsátást hirdető tanításai éppen az ilyen hozzáállást veszik célba.

Az első példa szerinti hozzáállás az ellenkező végletet tükrözi, amely minden esetben ragaszkodik a megbocsátáshoz, tekintet nélkül a körülményekre. Bár ez a mindenek feletti megbocsátás Krisztus tanításaival takarózik, valójában messze túlmutat azon, amit Krisztus kér tőlünk, sőt még azon is, amit maga Isten tesz.

Krisztus legismertebb, megbocsátásra vonatkozó parancsa a Miatyánkban (Mt 6,12) lelhető fel. És bár az elfogadott fordítása: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, görögből a következőképpen is fordítható: „Ne ródd fel adósságainkat, miképpen mi sem rójuk fel adósságát azoknak, akik nekünk tartoznak” (vö. https://corvinak.hu/velemeny/2022/02/08/a-megbocsatas-tortenete#:~:text=A%20legt%C3%B6bbek%20%C3%A1ltal%20ismert%20Miaty%C3%A1nk%20im%C3%A1ds%C3%A1g%20egyik%20mondata,mi%20is%20elengedj%C3%BCk%20azok%20tartoz%C3%A1s%C3%A1t%2C%20akik%20nek%C3%BCnk%20tartoznak%E2%80%9D. – a szerk.)

Hogy biztosan értsük a lényeget, Jézus külön is megmagyarázza ezt a kérést: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mt 6, 14-15).

Hát ez az. Meg kell bocsátanod, ha azt akarod, hogy neked is megbocsássanak.

Megbocsátás és érzelmi reakciók

Felmerül a fontos kérdés: Mit jelent megbocsátani valakinek? Nehéz dió, mert vannak bizonyos dolgok, amelyeket általában beleértünk a megbocsátásba, de nehéz vagy lehetetlen megtennünk.

Például gyakran úgy gondolunk a megbocsátásra, hogy akkor már nem haragszunk az illetőre, hanem szívélyes, pozitív érzéseket táplálunk iránta. Amikor azt mondjuk valakinek, hogy megbocsátottuk, amit tett, gyakran mosolygunk, és akkor is megpróbáljuk azt a benyomást kelteni, hogy érzelmeink szívélyesek, ha még mindig dühösnek érezzük magunkat.

Istentől csak akkor nyerhetünk bocsánatot, ha hajlandóak vagyunk megbocsátani másoknak. Ezért az az ember, aki a megbocsátást érzelmi reakciói alapján értelmezi, arra a következtetésre juthat, hogy Isten nem bocsátja meg a bűneit, ha ő nem képes minden embertársáért rajongani. Ez oda vezethet, hogy mesterségesen próbál pozitív érzéseket kialakítani mások iránt. Ha nem következnének be ezen érzelmi reakciók, az ilyen ember aggódni kezdhet üdvösségéért, érzelmileg kiszáradhat, frusztrálttá válhat. Esetleg éppen Isten iránt érezhet haragot, amiért az üdvösségét olyan érzelmi reakcióktól tette függővé, amelyek felett maga nem képes teljes mértékig uralkodni. Ez kétségbeesésbe sodorhatja.

De a megbocsátás érzelmi alapú értelmezése téves, mégpedig éppen azért, amit a korábban említett két példa kidomborít: nincs korlátlan hatalmunk érzelmi reakcióink felett.

Persze befolyásolni tudjuk azokat. Ha valami feldühít bennünket, megpróbálhatjuk elterelni a gondolatainkat. Megkérdezhetjük magunktól: „Tényleg olyan súlyos dolog ez?”, vagy: „Lehetne valami jót kihozni ebből?” „Mit tanulhatok belőle?” Az ilyen kérdések segítenek nagyobb távlatból nézni a dolgot.

De ezek az erőfeszítések csak forognak a harag körül. Kívülről próbálják azt befolyásolni. Nincs arra módunk, hogy önmagunkba belenyúlva egy gombnyomással kikapcsoljuk a haragot, és szívélyes érzéseket kapcsoljunk be helyette.

Amit nem tudunk irányítani, azért nem vagyunk felelősek. Mivel érzelmi reakcióink felett csak közvetett befolyásunk van, meglétükért nem felelhetünk, csak azért, hogy miképpen igyekszünk helyes kezelésükre.

Harag és bűn

A harag önmagában nem bűn. Szent Pál ezt mondja nekünk az Efezusiaknak írt levélben: „Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött.” (Ef 4,26) Ez a vers azonban érzelmi reakcióink kezelésével kapcsolatos felelősségünkről beszél. Szent Pál nem azt érti ezalatt, hogy napnyugtáig szó szerint ki kell irtanunk magunkból a haragot. Azt mondja, hogy ne tápláljuk. Hagyjuk elmúlni. Mint már láttuk, a haragtól való teljes megszabadulást nem is tudnánk garantálni, mivel érzelmi reakcióinkat csak befolyásolni tudjuk.

Szent Pál azért beszél a haragról, mert az az emberi természet része. Nem egyszerűen csak olyasvalami, amit Ádámtól örököltünk. Még Jézus is haragudott (Márk 3,5). A harag olyan dolog, amit Isten teremtett belénk, emberekbe, ahogyan bizonyos más teremtményekbe is beletervezte. Hasznos funkciót tölt be. Arra késztet bennünket, hogy megvédjük, amit védeni kell, legyen az kézzelfogható (mint a család), vagy megfoghatatlan (mint a hírnév, a becsület).

Így Aquinói Szent Tamás megjegyzi, hogy „a harag lehet bűnös, tudniillik olyankor, amikor valaki jobban vagy kevésbé haragszik, mint azt a józan ész megkívánja. De ha valaki a józan ésszel összhangban haragszik, akkor haragja dicséretet érdemel” (Summa Theologiae II-II:158,1).

Harag és megbocsátás

A probléma az, hogy gyakran túl erős haragot érzünk, vagy a rossz dolgok dühítenek fel bennünket, így a harag által vezérelve igazságtalanok lehetünk, és inkább ártunk, mint használunk. Ha haragunkban túlzottan reagálunk, fájdalmat okozunk mind másoknak, mind magunknak.

Ha mi emberek nem gyakorolnánk a megbocsátást – ha minden egyes múltbeli sérelmünk miatti haragunkat fenntartanánk, és elszántan megtorlást követelnénk mindegyikért –, akkor szétesne a társadalom. Nem tudnának együttműködni az emberek. A társadalom működéséhez szükség van jelentős mennyiségű megbocsátásra, a „dolgok elengedésére”, és azok az egyének, akik nem mutatják a szükséges mértékű megbocsátást, végül elszigetelik magukat a többiektől.

Következésképpen szakítanunk kell haragunkkal azért, hogy ne méregből cselekedjünk. Ez része annak, hogy megbocsássunk valakinek. Azt jelenti, hogy készek vagyunk elengedni a haragot, amit az illető keltett bennünk, még akkor is, ha eltart egy ideig, mire elmúlik ez az érzelmi reakció. Gyakran, ha mi kérünk másoktól bocsánatot, mi is azt szeretnénk, hogy akit megbántottunk, hajlandó legyen elengedni a haragot.

Amit nem fed le a megbocsátás

Persze, igazából azt szeretnénk, hogy ha valaki megbocsátott nekünk, akkor minden olyan lenne megint, mintha soha nem bántottuk volna meg. Azt szeretnénk, ha minden visszaállna a régi kerékvágásba.

Lehet, hogy ez nem történik meg. Még ha rossz érzése el is múlik irántunk, az óvatosság azt diktálhatja, hogy ne kezeljen pontosan ugyanúgy, mint régen. Ez különösen akkor igaz, ha visszaéltünk bizalmával.

Vegyük figyelembe a fentebb említett példákban érintett szélsőségeket: ha valaki terrorista vagy pedofil, akkor – bármennyire is megbánta – egyszerűen nem lehet úgy kezelni, mintha soha nem követte volna el a bűncselekményeket.

Legtöbbször távolról sem ilyen súlyosak a vétségek, amelyeket elkövetünk, de az elv akkor is érvényes. Emberi kapcsolatainkban érezzük ezt. Ha valaki megsértette a bizalmunkat, haragunkat talán elengedhetjük, de ez nem jelenti azt, hogy újra bízunk majd benne. Bizalmunkat újra ki kell érdemelnie.

A megbocsátás tehát nem azt jelenti, hogy úgy bánunk az érintettel, mintha soha nem vétkezett volna. Ehhez nemcsak haragunkat, de józan eszünket is félre kellene tennünk.

Az Egyház elfogadja ezt az elvet. II. János Pál Dives in misericordia – Irgalomban gazdag Isten kezdetű enciklikájában megjegyzi, hogy „a megbocsátás a legkevésbé sem akarja rombolni az igazságosság igaz követelményeit… Az evangélium egyetlenegy helyén sem jelent engedékenységet a rosszal, a botránnyal, a jogtalansággal vagy a rágalmazással szemben… hiszen a rossz jóvátétele, a botrány helyrehozása, a jogtalanság, a rágalmazás kiengesztelése minden egyes esetben föltétele a megbocsátásnak.” (https://katolikus.hu/dokumentumtar/dives-in-misericordia#DM14, 92.)

Megelőlegezett megbocsátás?

Nem vagyunk kötelesek megbocsátani azoknak, akik nem akarják, hogy megtegyük ezt. Ez az egyik legnagyobb buktató, amellyel e témával kapcsolatban szembesülünk. Az emberek annyit hallották már a „feltétel nélküli” megbocsátást és szeretetet hangoztatni, hogy kötelességüknek érzik megbocsátani annak is, aki tettét még egyáltalán nem bánta meg. Néha még meg is mondják a megbánást nem tanúsítónak, hogy megelőző jelleggel megbocsátottak neki (a megbánást nem tanúsító nagy bosszúságára).

Ez nem az, amit tőlünk elvárnak.

Gondoljunk csak a Lukács 17,3-4-re, ahol Jézus ezt mondja nekünk: „Ha vét ellened testvéred, fedd meg. De ha megbánja, bocsáss meg neki. Ha hétszer vétkezik is naponta ellened, és hétszer fordul hozzád azzal, hogy »bánom«, bocsáss meg neki.”

Figyeld meg, hogy Jézus azt mondja, akkor bocsássunk meg a vétkezőnek, ha tettét megbánja, nem pedig attól függetlenül, hogy megbánja-e. Jézus elképzelése szerint az illető visszatér hozzád és beismeri, hogy rosszat tett.

Mi tehát a lényeg? Aki nem bánja meg tettét, annak nem kell megbocsátanod.

Ha mindenképp megbocsátasz az ellened vétőnek, az dicséretes dolog lehet, feltéve, hogy egyébként nincsenek káros következményei (pl. hogy az illetőt további helytelen viselkedésre bátorítja). De a megbocsátás nem kötelező számunkra.

Ez egyesek számára furcsának tűnhet. Lehet, hogy annyiszor hallották már a feltétel nélküli szeretetről és megbocsátásról szóló prédikációkat, hogy az a gondolat, hogy ne bocsássunk meg mindenkinek válogatás nélkül, keresztényietlenül hangzik számukra. Akár azt is kérdezhetik: „De nem lenne keresztényibb mindenkinek megbocsátani?”

Én elfogadnám ezt az érvelést, azonban Isten válasza más.

Nem mindenki nyer bocsánatot. Ha nem így lenne, mindannyian állandóan kegyelmi állapotban járnánk-kelnénk, nem lenne szükségünk bűnbánatra az üdvösség eléréséhez. Isten nem szívesen hagy bűnöket megbocsátatlanul, és kész megbocsátani mindenkinek, de akaratuk ellenére nem szándékszik bocsánatát olyanokra ráerőltetni, akik azt nem akarják. Ha az emberek nem bánják meg olyan cselekedeteiket, amelyekről tudván tudják, hogy bűnök, akkor nem nyernek bocsánatot.

Jézus azért halt meg, hogy egyszer s mindenkorra elegendő váltságot fizessen életünk minden bűnéért, de Isten bocsánatát nem egyben nyerjük el, egyszer s mindenkorra. Ő megbocsátja a bűnt, amit elkövetünk, ha megbánjuk azt. Azért imádkozzuk folyamatosan, hogy „Bocsásd meg vétkeinket”, mert mindig vannak új bűneink, amelyeket meg kell bánnunk – némelyik bocsánatos, némelyik halálos, de mindegyik megbocsátásra szorul.

Ha Isten nem bocsát meg a megbánást nem tanúsítóknak, és nem helyes azt mondani az embereknek, hogy nekik viszont meg kell tenniük, akkor milyen elvárásnak kell megfelelnünk?

A valódi megbocsátás

Jézus arra hív minket, hogy az irgalmasság kimutatásában legyünk olyanok, mint Isten: „Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak” (Mt 5, 45). Tehát hogyan bocsát meg Isten?

A Szentírás azt mondja nekünk, hogy Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2 ,4), és „mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson.” (2Pét 3, 9).

Így kell nekünk is viselkednünk. Minden lélek javát kell akarnunk, még a leggonoszabbakét is. Nem számít, kik ők, vagy mit tettek, a végső javukat kell akarnunk, ez pedig a bűnbánat által elnyert üdvösség.

Mi lesz, ha nem tartanak bűnbánatot?

Remélhetjük, hogy nem voltak felelősek tetteikért, és így megmenekülhetnek. Mentális zavarok, nyomásgyakorlás, tudatlanság, egyoldalú nevelés, indoktrináció, vagy más hasonló befolyásolta ítélőképességüket tetteik elkövetése idején, így nem voltak felelősek azokért.

De mi van, ha azok voltak?

Remélhetjük, hogy az ilyen embereket valaki vagy valami rávezeti a bűnbánatra. Sőt, ezt még azok esetében is remélnünk kell, akik nem voltak felelősek tetteikért. De a bűnbánatra jutáshoz gyakran az kell, hogy a vétkes elszenvedje bűnei következményeit.

Itt jön a képbe az igazságos harag. Gyakran mondják, hogy a harag egyenlő a bosszúvággyal (lásd Summa Theologiae II-II:158,1). Ez kicsit keményebb fogalmazás, mint amit ma sokan alkalmaznának, de a harag valóban magában foglalja a vágyat, hogy a vétkes személy megtapasztalja bűnei következményeit. Ha nincs meg ez a vágy, érzelmi funkciónk enyhébb a haragnál, például egyszerű frusztrációnak nevezhetnénk.

A harag – az igazságossággal összhangban – akkor jogos, ha alapvetően a jóra irányul. Így kívánatos lehet, hogy az ember megtapasztalja bűnei következményeit, így kellően megértse, hogyan vétett mások ellen, és megtanulja, hogy ilyesmit ne kövessen el a jövőben.

Ha azonban a haragvó „olyan ember megbüntetését kívánja, aki arra nem szolgált rá, vagy olyan büntetést kíván, amely a megérdemeltnél súlyosabb vagy ellentétes a törvényes renddel, illetve nem a megfelelő cél – nevezetesen az igazság érvényesülése és a bűnök javító célú büntetése – érdekében történik, akkor a harag által sugallt vágy bűnös.” (uo., 2).

Bár esendő állapotunkban olyan könnyű bűnös haragba belecsúszni, hogy a Szentírás ismételten óv tőle minket, azonban a harag alapvető jelentőségű célt szolgál.

Ha megbánja tettét az, akire haragszunk, akkor hatályba lép a megbocsátás kötelezettsége. Ez azt jelenti, hogy készségesen félre kell tennünk haragunkat, mert ő már nem szolgál rá. Egy ideig még érezhetjük a haragot, sőt, tanácsos is lehet ezt tudatni vele, hogy nyomatékosítsuk a leckét, amit meg kellett tanulnia. De úgy kell irányítanunk érzelmeinket, hogy félretegyük a haragot, és a tőlünk telhető legjobban igyekezzünk, hogy megszűnjön.

És mi van akkor, ha valaki nem bánja meg, amit tett, hiába beszélnek neki, vagy tesznek érte bármit?

Valamikor akkor is hagynunk kell, hogy elmúljék haragunk, nem a másik fél kedvéért, hanem saját magunk érdekében. Nem tesz jót nekünk, ha haragot tartunk, mert ez kísértés, ami bűnre vihet. Végső soron el kell engednünk a harag érzését, és folytatni életünket. Sokszor akkor is ezt kell tennünk, ha valaki nem bánta meg, amit ellenünk tett.

De milyen remény van annak az embernek a számára, aki nem tart bűnbánatot? Sajnálattal ismerjük fel, hogy helyénvaló, ha azt kapja, amit választott, még akkor is, ha az a pokol. Végül is ez Isten hozzáállása azokkal szemben, akik a halált választják az élet helyett.

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Catholic Answers