A katolikus fiatalok nem szakadárok, amiért jobban szeretik a latin misét, mint egyes Novus Ordo miséket

E két részes sorozat 1. részében kifejtettem, hogyan tekintenek ma a fiatal katolikusok a II. Vatikáni Zsinatra. A 2. részben azt beszéljük meg, milyennek tapasztalják meg ezek a fiatalok a zsinat “gyümölcseit” és “lelkiségét”. Miért szeretik közülük oly sokan a tradicionális latin misét? Miért van az, hogy oly olyan sokan keresik fel a ReverentCatholicMass.com oldalt, ha másik templomot keresnek utazáskor, vagy mert új helyre költöznek? Miért tűnik úgy, hogy napjainkban olyan sok a súrlódás a fiatal és idősebb katolikusok közt? E kérdéseket próbálja vizsgálni ez a cikk.

Ami az ő ízlésüknek ciki

Biztosra veszem, hogy egyes olvasók rendreutasítanak majd, amiért ezeket a dolgokat ízlésbeli (esztétikai) és nem teológiai kérdésekként tárgyalom. Vannak nagyon jó érvek, amelyek indokolják, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében bevezetett bizonyos változtatások miért voltak rosszak nemcsak esztétikai, de teológiai és egyháztani szempontból is, azonban e problémák felismeréséhez alapos hittani ismeretekre van szükség. Én úgy vettem észre, hogy a fiatalok kedvét gyakran ízlésbeli dolgok veszik el, és ha ízlésüknek megfelelőbbre akadnak, megismerkednek majd választásuk teológiai alapjaival is, és ezáltal még képtelenebb dolognak látják azt, ami eredetileg sem tetszett nekik. De mivel a teológiai megértés gyakran az esztétikai megközelítésből fakad, hát arról fogunk beszélni.

Számos olyan dolognak, amit a fiatalok a vádak szerint elvetnek a zsinat utáni egyházban, igazából köze sincs ahhoz, amit a II. Vatikáni Zsinat a dokumentumaiban tanított. Ezek későbbi, a „Zsinat szellemében hozott” esztétikai döntések. Sok anti-tradicionalista ferde szemmel nézi, hogy a katolikus fiatalok jobban szeretik a középkori szerzők, például Szent Hildegard von Bingen egyházi zenéjét, mint a gitáros énekeket. Semmi olyasmi nincs sem a Sacrosanctum Concilium dokumentumaiban, sem a Novus Ordo mise rendelkezéseiben, ami ennek az újkeletű liturgiai zenének a használatát írná elő.

Az a tény, hogy a fiatalok a Salve Reginát szívesebben éneklik a misén, mint a gitáros dalokat, nem jelenti a tanítóhivatal elvetését, sem reakciós forradalmat, noha gyakran így kezelik, ha egy új fiatal pap vagy kórusvezető annak éneklését vezeti be a gyülekezetben. Egyházi zenénknek 2000 éves hagyománya van, de sok templomban 95%-ban ugyanazt a 15 dalt fogjuk állandóan hallani, amelyeket mind 1975 és 1985 között írtak.

Ezeket a dalokat a legtöbb, ha nem az összes millenniumi és Z-generációs fiatal banálisnak, nyúlósan érzelgősnek, rémesnek, mai szóhasználattal cikinek tartja. Egyszer hallottam, hogy egy adománygyűjtő gyűlésen a hívek licitáltak arra a jogra, hogy elnyerjék az egyik ilyen dal egy évre való betiltásának jogát, mintha bizony törvény írná elő, hogy ezeket a dalokat énekeljük, és ne valami jobbat.

A II. Vatikáni Zsinat liturgiára vonatkozó dokumentumában, a Sacrosanctum Conciliumban semmi sincs arról, hogy a misét versus populum, vagyis a hívek felé fordulva kell mondani. és a Római Misekönyv általános utasítása éppen az ad orientem (kelet felé, vagyis a híveknek háttal) misézési helyzetet feltételezi, amikor utasítást ad a papnak, hogy mikor kell a hívekkel szembefordulnia (erre nem lenne szükség, ha eleve szembefordulva misézne).

2000-ben az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció tisztázta, hogy az ad orientem misézés megengedett, majd 2006-ban az akkor még bíboros Joseph Ratzinger megerősítette egy olyan könyv (U.W. Lang: Az Úr felé fordulva, Ecclesia 2006) előszavában, amelyet teljes egészében e témának szenteltek, hogy a Római Misekönyv általános rendelkezései nem írják elő kötelezően a versus populum (hívek felé néző) misézést.

Mindennek ellenére azt látjuk, hogy látszólag a „Zsinat szelleméhez” alkalmazkodva az Egyesült Államokban számos püspök hivatalos szabályozást vezetett be az ad orientem misézés betiltására vagy korlátozására. Hasonlóképpen látjuk azt is, hogy számos Zsinat-párti egyházi személy a kézbe áldoztatáson kívül a szentáldozás minden más formáját megtagadja, noha nincs olyan zsinati határozat, amely ennek a formának a kizárólagosságát írná elő, és a nyelvre áldoztatáshoz joga van minden hívőnek.

A Zsinat nem mondta ki, hogy kézbe kell áldozni. A Zsinat nem tette kötelezővé a versus populum misézést. A Zsinat nem érvelt amellett, hogy kör alakú templomokat építsenek az Enterprise TV sorozat űrhajójának stílusában. A Zsinat nem írta elő, hogy a történelmi székesegyházakban molinókat feszítsenek ki, vagy rombolással felérő felújításokat végezzenek, és azt sem tette kötelezővé, hogy minden vasárnap a gitáros énekeskönyvnek ugyanazt a kb. 15 darabját kell játszani az egész országban. Tehát a Zsinat nem rendelte el ezeket a dolgokat, mégis a fiatal papok és hívek, akik az ezektől való eltérést szorgalmazzák, haragot, szembenállást és rendreutasítást tapasztalnak püspökeiktől, vagy az egyházközségben hangadó modernkedő szentfazekaktól. Mindez erősen arra utal, hogy az egyházközségi életben a II. Vatikáni Zsinat elfogadása egyszerűen annyit jelent, hogy „a ti ízlésetek csak olyan lehet, mint a miénk, és csak az tetszhet nektek is, ami nekünk, idősebb katolikusoknak tetszik.”

A fiatalabb katolikusok ezt sértőnek találják. Nem szakadárok ők azért, mert nehezükre esik olyan környezetet elfogadni, ahol ugyanazt a dalt játsszák évente harmincszor silány csörgődob kíséret mellett. Nem kellene a Zsinat elutasításával vádolni őket azért, mert ízlésük nem egyezik a zsinati nemzedék ízlésével.

A Traditiones custodes apostoli levél nyomán Róma üzenete olybá tűnt, hogy a tradicionális latin mise további megtűrése csupán lelkipásztori engedmény annak érdekében, hogy gyakorlatilag szépen fokozatosan az összes hívet áttereljék a Novus Ordo-ra. Az üzenet ez volt: “Ha kipróbálod a Novus Ordo-t, meglátod, hogy milyen jó, és megvan benne minden, amit keresel”. Csakhogy sok egyházi ember megfeledkezik arról, hogy a tradicionalisták tábora ma nem ugyanaz, mint az 1980-as években volt. A tradicionális miséken ma olyanok ülnek a padokban, akiknek többsége a Novus Ordo gyakorlatában nőtt fel, és felnőtt korukig gyakran nem is találkoztak az usus antiquior-ral, a régi gyakorlattal. Életünk nagy részében csak a VI. Pál-féle misét és a “II. Vatikáni Zsinat szelleme” szerinti egyházat ismertük.

Éppen ez, és a fent leírt tapasztalatok „ciki” jellege vitt rá minket, hogy valami mást keressünk, és a tradicionális latin misében találtuk meg azt. Amint az 1. részben már leírtam, van néhány olyan Novus Ordo plébánia is, ahol csodálatos áhítatos miséket tartanak, és ezek népszerűsége is rohamosan nő, de ezek is inkább olyanok, amelyek nem az általam leírt zsinati ízlésvilágot tükrözik.

Péter bárkája láthatóan hánykolódik

Posztmodern valóságunk az emberi történelem leglélekrombolóbb környezete. Kétlem, hogy az előző generációk egyáltalán meg tudják-e érteni, mit jelent a millenniumi és a Z generáció számára az a hatás, amit kiskorunk óta heti hét napon át napi 24 órában gyakorol ránk a korszellem a TV-n és az interneten keresztül. Eltérően a zsinati kor társadalmának optimizmusától, minket most világméretű nihilizmus áraszt el, amint az a születések számának csökkenésében is megmutatkozik, mivel sokan az utazgatást és a fogyasztást választják gyermekek helyett.

A modern társadalomban minden alku tárgya, minden megkérdőjelezhető, és semmi sem számít igaznak. A “jó” és az “erkölcsös” egyedüli definíciója az, amit az adott időszakban a társadalom többsége elfogad. Ahogy XIV. Benedek pápa mondta, “a relativizmus diktatúrájában” élünk. Ebben a környezetben a katolikus fiatalok az Egyházhoz fordulnak stabil, biztos válaszokért és örök igazságokért egy olyan korban, amikor a kulturális erkölcsök szinte egyik napról a másikra változnak. (Még 15 éve sincs annak, hogy az amerikaiak többsége elutasította a meleg házasságot, a gender ideológia pedig szélsőséges téma volt, legtöbben alig hallottak róla.)

A Zsinat utáni lelkipásztori módszerek nem adják meg a fiataloknak, amire szükségük van. Krisztus tanításai, amelyeket az Egyház hit és erkölcs dolgában hivatalos álláspontjaként adnak át nekünk, ellentétesek korunk kultúrájával. A jelen korban nem könnyű a kultúrával szembe menni, az egyénnek negatív következményekkel, bírálatokkal kell számolnia. Gyakran az a benyomásunk, hogy az egyház vezetésében sokan ahelyett, hogy megerősítenék a híveket a korszellemmel való nehéz szembefordulásuk helyes és igazságos voltáról, inkább restellik az ilyen állásfoglalásokat, szinte elnézést kérnek értük, és igyekeznek tanító hivatásukat inkább más irányban kifejteni, kerülve a nehéz és népszerűtlen kérdéseket.

Amikor egy katolikus főiskola hallgatója voltam, ott a lányok jelentős részét, talán a többségüket is, az anyjuk vette rá a fogamzásgátlás alkalmazására, amint elérték a 16 éves kort. Minden vasárnap láttam ezeket a tanulótársaimat és szüleiket a templom padjaiban (és igen, szentáldozáshoz is járultak.) Nem emlékszem, hogy egyetlen alkalommal is prédikáltak volna a Humanae Vitae enciklikáról bármelyik templomban is, ahol jártam. Meggyőződés és bátorság kell ahhoz, hogy szembeforduljunk az árral, de megerősítés helyett sok katolikus csak maszatolást hall. Ahelyett, hogy a nők felszentelésével kapcsolatban a modern feminizmus hatalmával szembefordulva elmagyaráznák az Egyház álláspontját, azt halljuk, hogy még egy bizottság vagy szinódus kezdi „tanulmányozni” a kérdést. Ahelyett, hogy megerősítenék a katolikusokat abban, hogy a homoszexualitásról vallott, a jelen kultúrával szembeforduló álláspontunk korrekt és helyes, azt látjuk, hogy a német püspökök tömegesen osztanak áldást, szembemenve a Rómából kapott utasításokkal és a Fiducia Supplicans utasításaival – az utóbbi következménye, hogy egy ismert aktivista pap még ennek a heterodox dokumentumnak a szabályait is nyilvánosan túllépi, és nem kell büntetéssel szembenéznie.

Mindez oda vezet, hogy úgy érezzük: a püspökök és más egyházi vezetők nem támogatják a katolikus fiatalokat, akik azzal a nehéz dologgal próbálkoznak, hogy kiálljanak a katolikus tanításokért. Sokan közülünk rettegnek a Szinodalitásról szóló szinódus gondolatától és attól, hogy milyen határozatok születhetnek belőle (úgy tűnik, hogy „a mindenkit meghallgató Egyház” a mi mondanivalónk iránt nem érdeklődik). Hallottam, hogy egy kommentelő úgy írta le a mai korszellem elleni kiállást, mintha katonaként kiállnánk védeni a Helms Deep erődöt a Gyűrűk Urában a szekularizmus és a modern társadalom hordái ellen, de akkor jönne egy egyházi vezető és olyan nyilatkozatot tenne, vagy olyan politikát hirdetne, ami az erőd kapujának a kinyitásával ér fel.

Ennek eredményeképpen az a benyomásunk támad, hogy az Egyház, mint intézmény elvesztette önbizalmát, nem bízik a hittételeiben és tanításában. Úgy tűnik, ennek oka a mély nyugtalanság, hogy a tanítások mennyire nincsenek szinkronban a korszellemmel, és a félelem, hogy az azokhoz való ragaszkodás miatt az emberek elfordulnak majd az Egyháztól. Nem gondolják meg azt, hogy egy önbizalmát elveszteni látszó intézmény nem fogja tudni a híveit megtartani, és harcolnia kell majd a papi hivatásokért.

Az egyházi hierarchia vezetőit láthatóan meglepi, hogy a katolikus fiataloknak kedvét szegi mindez. Nemrég Georg Bätzing püspök, a német püspöki konferencia elnöke (aki mint ilyen, vezető szerepet játszik az eretnek német “Szinódusi Út ” mozgalomban) egy interjúban így beszélt a fiatalokkal való kapcsolatáról: “azokat a kérdéseket teszik fel, amelyek nekik fontosak. És érdekes módon ezek nem azok a nagy kérdések, amelyek rendszerint előkerülnek, mint a cölibátus vagy a nők papsága…” Úgy látszik, amiről az öregek azt hiszik, hogy a srácok akarják, annak köze sincs ahhoz, amit tényleg akarnak.

Merre tovább?

HalIottam már, hogy azt mondták, a katolikus egyház talán az egyetlen intézmény, ahol 70-80 évesek mondogatják a húszéveseknek, hogy “haladni kell a korral”. Miért van ez így?

Azt hiszem, van pár lehetséges probléma.

Ezek közül néhány egyszerűen a dolgok félreismeréséből fakadhat. Amikor ezek az idősebb emberek arra gondolnak, hogy „mit akarhatnak a srácok”, természetesen arra gondolnak vissza, hogy ők mit akartak, amikor ebben a korban voltak, és nem ismerik fel a tévedést ebben. Ez annál érthetetlenebb számukra, mivel a fiatalok csakugyan olyan dolgok iránt érdeklődnek, amiket az idősebb katolikusok elvetettek.

Más problémák azonban az empátiával és alázattal függenek össze. Sok idősebb, akár egyházi, akár világi katolikus számára az Egyháznak a Zsinat nyomán történő megreformálása olyan munka volt, amelyet szerettek, szükségesnek és abszolút jónak éreztek. Személyes támadásként és megaláztatásként élik meg, hogy a fiatalokat nem érdekli ezeknek az erőfeszítéseknek a folytatása, és mélységesen sérti őket, hogy sokan úgy látják a tevékenységüket, mint problémát, amit az elődök által elvetett dolgok visszahozatalával kell megoldani.

Azonban ez teljesen rossz hozzáállás. Ironikus, hogy akik úgy érezték, hogy a Szentlélek egyértelműen szólt a Zsinat, és határozatainak bevezetése által, vaknak látszanak arra a gondolatra, hogy a Lélek esetleg ma is szól hozzánk, de a mostani helyzetnek megfelelően mást sugall. Ha az Egyház vezetői komolyan veszik a lelkek megmentését, akkor figyelembe kell venniük és gondozniuk kell az ifjúság lelkipásztori szükségleteit, – úgy, ahogyan az ifjúság kifejezi azokat, és nem úgy, ahogy az öregek feltételezik – még ha az idősebb katolikusok nehezen is értik ezt meg.

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: LifeSiteNews