Valóban elutasítják ma a fiatal katolikusok a második Vatikáni Zsinatot?

Azok a katolikusok, akik nem élték át a II. Vatikáni Zsinatot, közönyösebben és akár kritikusabban látják azt, mint azok, akik már éltek a zsinat idején, és megragadta őket a változások izgalma és ígéretes optimizmusa.

Manapság sokat hallunk arról. hogy a fiatalok egyre növekvő serege valahogy nem akarja elfogadni a II. Vatikáni Zsinatot. Gyakran egy kalap alá veszik őket azokkal, akik a tradicionális latin miséhez kötődnek, de megkapják ezt a kritikát azok is, akik a Novus Ordo miséket látogatják ugyan, de előnyben részesítik a zsinat előtti énekeket, a nyelvre áldoztatást és a nehéz kérdésekről szóló szigorú, világos tanítást.

A II. Vatikáni Zsinat elvetésének vádját gyakran használják annak indoklására, hogy miért kell a tradicionális latin misét elnyomni és a tradicionalizmus főben járó bűnének tekinteni. Aki így áll a tradicionálisabb nézetekhez vonzódó fiatalsághoz, nem érti a zsinat utáni katolikus nemzedékek életérzését és szemléletét.

Ez a cikk egy két részes sorozat első darabja. Most az 1. részben azt magyarázom el, hogyan látják az ezredfordulón született (millenniumi), illetve a Z generációs katolikusok a II. Vatikáni Zsinatot. A 2. részben azt vizsgáljuk meg, hogy hogyan reagálnak ezek a fiatal katolikusok a zsinat és annak lelkisége által létrehozott változásokra, és részletesebben tanulmányozzuk, miért érzik úgy, hogy a zsinati atyák által támasztott kifogások már nem érvényesek most, amikor a 21. század második negyedébe lépünk.

Hogyan látják a fiatal katolikusok a II. Vatikáni Zsinatot?

Akik már vallásukat gyakorló felnőtt katolikusok voltak e zsinat kezdete előtt, ma már közel 80 évesek, és legalább 72 évesek azok, akik a Novus Ordo 1969-es bevezetése előtt váltak azzá. Ők törpe kisebbséget jelentenek a világ katolikusai között. Az ezredforduló táján született, illetve a Z-generációs katolikusoknak semmiféle emlékük nincs a II. Vatikáni Zsinatról, a millenniumi nemzedék első tagjai is évekkel VI. Pál pápa halála után születtek.

Közülünk senki sem tapasztalta közvetlenül, milyen is volt az élet a hatvanas-hetvenes években akár az egyházban, akár a szekuláris világban. A mostani fiataloknak a zsinat olyan távoli történelem, mint amilyen a zsinat korában élőknek William McKinley elnöksége, a búr háború, vagy Viktória királynő uralkodása volt. Vajon a Beatles és a brit rockzenei invázió nemzedéke a maga élete szempontjából fontosnak tekintette a viktoriánus kort? Valószínűleg nem igazán.

A második Vatikáni Zsinat vége óta a következő fontos eseményekre került sor: az Egyesült Államokon kívül is elterjedt a színes TV, a legtöbb országban legalizálták az abortuszt és a fogamzásgátlást, összeomlott a Szovjetunió, előtérbe került az LMBTQ mozgalom, mindennapossá vált a pornográfia, létrejött az internet, legalizálták a melegek “házasságát”, feltalálták az okostelefont, és a felekezeten kívüliség vált a leggyorsabban növekvő vallási ideológiává a nyugati világban. Ezek többsége már megtörtént, mielőtt a millenniumi generáció első tagja a világra jött volna, és mire az első Z generációs baba megszületett, már csaknem valamennyi megvalósult.

Ahogy mi, fiatal(abb) katolikusok körülnézünk a jelen korban, az az érzésünk támad, hogy az egyház kínlódik, küzd azért, hogy megfeleljen a lelkipásztori kihívásoknak Érezzük, hogy példátlanok a veszélyek, amelyekkel szembesülünk. A nyugati világban a hit civilizációs elvesztését látjuk, egy olyan folyamatot, amelynek nincs történelmi párhuzama. Kevés korunkbeli embert látunk a legmenőbb templomok padjaiban is. Látjuk, hogy megszüntetnek vagy összevonnak plébániákat, a papoknak mégis két, három vagy akár négy plébániát kell ellátniuk, annyira alacsony a hivatások száma.

A katolikus iskolák küzdenek, még őrzik a lángot, de a kulturális veszedelem már itt van a küszöbön. A “bármit lehet” atomizáló társadalma oda vezet, hogy a modern életben eddig nem látott szintekre emelkedik az elmagányosodás és depresszió. Döbbenetes az antidepresszánsokra és terápiára szoruló emberek száma. Úgy tűnik, minden korábbi erkölcs és szabály vitatható lett. Ha a társadalomnak hiszünk, a “nő” fogalmát sem lehet biztosan meghatározni. Politikai életünk feszült és megosztott, olyannyira, hogy az emberek az USA-ban és Európa egyes részein már polgárháborúk rémétől tartanak. Ebben a társadalmi krízisben egy küszködő egyházhoz fordulunk válaszokért. Olyasmi szélén állunk, amit kulturális szakadéknak érzünk. Szilád talajt keresünk, azt remélve, hogy az egyház megadja azt.

VI. Pál pápa “pasztorációs” jellegűnek nevezte a II. Vatikáni Zsinatot. A kortársak leírása szerint a zsinat célja az volt, hogy segítsen az egyháznak beilleszkedni a modern világba. Az a probléma, hogy a világ azóta is változik, és a II. Vatikáni Zsinat legbuzgóbb védelmezői láthatóan nem akarják ezt elismerni.

Mint korábban már rámutattam, a mai fiataloknak a zsinat olyan távoli, mint amilyen távoli volt a viktoriánus Anglia a zsinat idején élőknek. Lett volna akkor értelme ahhoz ragaszkodni, hogy a XIII. Leó és X. Piusz pápák által kialakított lelkipásztori stratégia legyen az egyetlen lehetséges megközelítés az 1960-ban élők számára? A zsinati atyák nyilván nem gondolták, hogy ez okos dolog lenne, hiszen ezen stratégiák többségét érvénytelenítették (például elvetették a X. Piusz pápa által előírt, modernizmus elleni esküt, és a modernizmus mint eretnekség elleni harcra való összpontosítást). Ha akkor a zsinati atyák át tudták érezni, hogy az eltelt idő, és a 20. század első felében bekövetkezett gyors változások ilyen éles váltást indokoltak a lelkipásztori megközelítésben, akkor miért állnak most olyan makacsul ellen a gondolatnak, hogy ugyanannyi idő eltelte, és a még gyökeresebb változások szintén más stílust követelhetnek meg, mint amiben az 1960-as évek elején megállapodtak?

Azok számára, akik átélték a zsinatot és a lezárását követő első évtizedet, a II. Vatikáni Zsinat lelki életük meghatározó eleme volt. Azok közül, akik előtte éltek, sokan (bár nem mindenki) örömmel fogadták a változásokat, reménykedtek és bíztak abban, hogy azok áldást hoznak az egyházra. Ebben a korban sokan arról beszéltek, hogy a változások nyomán az egyházra „új tavasz” köszönt majd.

A zsinat résztvevőinek optimizmusát mutatja egy abban az időben megjelent rajz. Rajta „zsinat” felirattal láthatunk egy püspököt, aki átkarol egy világi embert, aki az „emberiség” feliratot viseli. Mindketten a távolba tekintenek egy ragyogó napkeltére, amelynek felirata: „egy jobb jövő”.

Ez a rajz jól mutatja, hogyan látta sok katolikus hívő és pap a zsinatot, valamint az annak nevében bevezetett reformokat és mozgalmakat. Talán jó okuk volt rá, hogy így érezzenek. Az 1960-as évek, majd a kezdeti 70-es időszak a változások és az optimizmus, a társadalmi és politikai reformok kora volt. Indokolt volt-e az optimizmus? Vajon a változtatások elhatározása a legjobb döntés volt-e a maga idejében, figyelembe véve, hogy mit tudhattak az akkori döntéshozók? Napjaink fiatal katolikusai szemében ez valójában nem számít. A változásokat nem az 1971-es, hanem a 2024-es év szemüvegén át nézzük. Nem látjuk, hogy eljött volna az aranykor. A hanyatlás korát látjuk. Nem látunk egy zsinat utáni, optimista egyházat új tavasz felé menetelni. Olyan egyházat látunk, amely önmagában láthatóan elbizonytalanodva próbálkozik a hanyatlás kezelésével.

Gyakran úgy tűnik, hogy amikor fiatalabb katolikusok rámutatnak a problémákra, a II. Vatikáni Zsinat hívei úgy érzik, hogy nekik védekezniük kell, és sietve próbálják elhárítani a zsinatot érő bírálatot. Csakhogy a fiatalok nézőpontjából egyáltalán nem számít, hogy a zsinati atyáknak mennyiben volt igazuk a maguk idejében.

Jelenleg egy erőteljes elkereszténytelenedési folyamatot élünk meg a nyugati világban. Az egyház teljes összeomlását látjuk olyan nemzeteknél, amelyek a nyugat-római birodalom bukása óta többségében keresztények voltak. A zsinati éra katolikusai védeni látszanak generációjuk nagy spirituális vállalkozását, és vonakodnak meghallgatni az ifjabb generációk aggályait. Az a probléma, hogy a fiatalok aggodalma jogos. A zsinat óta a történelmileg katolikus népesség nem lát egyebet, mint hanyatlást. A hivatások száma alacsony. Plébániák zárnak be. Az emberek elhagyják a hitet. A számok kétségbeejtőek. Európában olyan egyházközségek, amelyek századokon át túléltek háborút és éhínséget, most képtelenek túlélni a modern vallási közöny okozta zuhanórepülést. Az ezt övező érzéseket tükrözi egy másik karikatúra.

Jelenségek együttes bekövetkezése természetesen nem bizonyít ok-okozati viszonyt, és a zsinat számos védelmezője azt a cáfolhatatlan érvet hozza fel, hogy ha nem lettek volna változtatások, a helyzet még rosszabb lenne. Valójában nem számít, hogy igazuk van-e vagy sem. Ami számít, az az, hogy ha ezen a pályán haladunk tovább, az egyház továbbra is sorvadni és hanyatlani fog. Ha az őrültség meghatározása az, hogy ugyanazt a taktikát alkalmazzuk újra és újra, és közben azt várjuk, hogy az eredmény más legyen, nem lenne talán ideje stratégiát váltani?

21 egyetemes zsinatunk volt a katolikus egyház 2000 éves történelme során. Mindegyikre azért került sor, mert az előző által kínált megoldások egy új helyzetben nem voltak elégségesek. Az V. Lateráni Zsinatot azért hívták össze, hogy a még igazából el sem kezdődött protestáns mozgalmat illető aggályokat orvosolják. Ez nem sikerült, ezért szükség lett a Tridenti Zsinatra. Képzeljük el, hogy V. Piusz pápa így szólt volna: „nem, nem, itt csak arra van szükség, hogy az V. Lateráni Zsinat határozatait még teljesebb mértékben végrehajtsuk”, vagy valakit azzal vádoltak volna, hogy „megtagadja az V. Lateráni Zsinatot”, csak azért, mert sürgeti, hogy erélyesebb választ adjanak Luther Mártonnak. Az ilyen hozzáállás abszurd lett volna.

Amikor az egyházi emberek látták, hogy a lutheránus eretnekség futótűzként való terjedése idején az V. Lateráni Zsinat reformjai – akár jók voltak a maguk idejében, akár nem – már képtelenek megfelelni a helyzetnek, nem a tétet emelték, hanem felismerték, hogy változtatásra van szükség. Ez nem tette őket a tanítóhivatal árulóivá, sem az V. Lateráni Zsinat megtagadóivá. Hasonlóképpen az sem tesz valakit a II. Vatikáni Zsinat megtagadójává, ha aggódik amiatt, hogy a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori megközelítései megfelelnek-e a 21. század kihívásainak. Nem kéne ilyen „ez itt most a történelem vége”-ködöt kelteni egyik egyetemes zsinat körül sem.

Azok, akik a II. Vatikáni Zsinatot és annak jóval homályosabb “lelkiségét” védelmezik, arra hivatkoznak, hogy a szkeptikusoknak nincs igazuk, mivel “a zsinat a Szentlélek szándékát tükrözi”. Ezzel azt sugallják, hogy aki 2024-ben nem helyesli teljes egészében a zsinati álláspontokat, az valahogyan a háromszemélyű egy Istenünk egyik személyének határozott akaratával szegül szembe. Ez az érvelés azonban nyilvánvalóan nevetséges. Azt állítják tehát, hogy a Szentlélek nem adott további iránymutatást számunkra az azóta eltelt 60 év alatt? Azt állítják tehát, hogy a tradicionális latin mise közösségeiben megjelenő hivatások dömpingjének, az áttérések, megtérések, keresztelők nagy számának, a zsúfolt szentmiséknek és 20.000 fős hatalmas zarándoklatoknak semmi köze a Szentlélek működéséhez? A Szentlélek folyamatosan vezet bennünket, és a latin mise fája jó gyümölcsöt terem – és nemcsak a latin miséknek, hanem a Novus Ordo misék közül a legáhítatosabbaknak és legtradicionálisabbaknak is nagy vonzerejük van, tele vannak fiatal katolikusokkal, fiatal családokkal, akik stabil, eleven közösségeket keresnek a jövő építéséhez.

Talán mert nem éltük át, és érzelmileg sem kötődünk a II. Vatikáni Zsinathoz, mi fiatalabb katolikusok kevésbé szenvedélyesen viszonyulunk hozzá, mint azok, akik a zsinat korában éltek, és megragadta őket a változás izgalma és ígéretes optimizmusa.

Számunkra ez a zsinat történelmi esemény ugyanúgy, mint korábbi 20, bár nyilván ez a legutóbbi mind közül. De mi látjuk a problémákat is. Sorozatunk 2. részében megvizsgáljuk majd a millenniumi, és a Z-generációs katolikusok egyházon belüli tapasztalatait, és azt, hogy a „II. Vatikáni Zsinat lelkülete” miért hat kevésbé ezekre a fiatalabb nemzedékekre.

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: LifeSiteNews