A hitben nincs félelem
Azzal, hogy Jézus alszik, lehetőséget ad úszni tudó és viharhoz szokott tanítványainak, hogy megmutassák, mekkora a hitük. És hogy ismerik-e: kicsoda ő? Hiszen ekkorra már a Mester oktatásában részesedve tanúi voltak megannyi csodás gyógyításnak és ördögűzésnek. Ebben a vihar-jelenetben az tűnik ki, hogy hitük kudarcot vallott. Márk evangélista nagyon finoman érzékelteti azt is, hogy Jézus akár gyógyít, akár a tengert csendesíti el, valójában a gonosz lélek hatalmát töri meg. Még a szófordulatok, a kérdések is ugyanazok, mint a kafarnaumi megszállottság-történetben.
A vihar lecsendesítése után Jézus megrója apostolait gyávaságuk és hitetlenségük láttán. Mintha azt sugallná: ő akkor is velünk van, ha alszik… Bátorságot kér, a hit bátorságát, amely nem zárja ki ugyan a szent istenfélelmet – sőt feltételezi azt –, de nem ad helyet a csüggedésnek és a kétségbeesésnek. Amiért nem kel védelmünkre azonnal, látványosan, attól még ő a természet ura, és igenis törődik velünk.
Nyugtalan személyiségünk a bűn következtében kettészakadt. Szeretnénk uralni a természetet, de minduntalan határainkba ütközünk. Kiengedtük „a szellemet a palackból”, s közben rettegünk a folyton váratlanul érő árvizektől és földrengésektől. Önzésünkkel és nagyzási mániánkkal megbolygattuk a Föld egyensúlyát, mi több, már a világűrben is összekuszáltuk a rendet: működő műholdjaink belebotlanak a kimúlt és még vissza nem hullott műhold maradványokba. Lelkipásztorként magam is gyakran meglepődöm egy-egy jó szándékú, már évtizedek óta hívő ember pánikszerű kiakadásán, amikor szinte felelősségre vonná Jézust: ez nem történhet meg vele… Hol van ilyenkor Isten? Alszik?
Mi ez a kettős félelem, vagy éppen annak hiánya? Az apostolok először a vihar miatt esnek pánikba, utána meg Jézus isteni hatalma tölti el őket rettegéssel. A kettő összefügg. Mert ha lenne bennünk üdvös félelem, az Isten fiának kijáró tisztelet, hódolat, akkor nem „görcsölnénk be” egy váratlan eseménynél, csak azért, mert ő alszik. Jézus Isten atyai szeretetét hozta örömhírként. Tehát már nem kell szolgai félelemmel rettegnünk tőle. Sokkal inkább Isten hiányától kellene félnünk…(Kiss Ulrich)
Viszont azt sem várhatjuk el tőle, hogy bűneink következményeit csak úgy eltüntesse. Arról nem is szólva, milyen magától értetődő a „szélcsend”, milyen jó, ha velünk van, s nem történik semmi baj. Milyen könnyen megszokjuk nélküle és „elaltatjuk” őt, hogy mi „szabadok” legyünk, minden bűntudat és lelkifurdalás nélkül… Lelkünk háborgó tengerét pedig mindenféle pszichológiai meg „tüneti kezeléssel”, zsibbasztókkal próbáljuk ideig-óráig megnyugtatni. Aztán egy vészhelyzet, betegség, egy nem várt tragédia sokkoló ereje felébreszti alvó lelkiismeretünket, érzéketlen énünket rádöbbenti kicsinységünkre, törékenységünkre, és megmutatja Isten erejét. Ilyenkor hirtelen belénk hasít a felismerés: Szent Isten, mekkora a te hatalmad, milyen kicsiny vagyok én, s mégis milyen jó, hogy számíthatok rád!
A hitetlenség ott kezdődik, amikor gyávaságból vagy félelemből nem vagyunk képesek Jézussal és a többi emberrel megosztani a veszélyes helyzeteket, amikor elaltatjuk lelkiismeretünket, és lelkünk háborgó tengerén nem akarjuk követni Krisztust a szenvedés sötétségébe. Pedig ő alászállt a poklokra és megmentett minket.
A hitben nincs félelem. A hit bizalomteli ráhagyatkozás a szerető Isten jelenlétére, amit minden nap, mindenütt megtapasztalhatunk.
INRI,
joatyám Péterpáter köszönjük a vasárnapi ùtravaló ir´sodat.
Ahogy írod: “A hitben nincs félelem. A hit bizalomteli ráhagyatkozás a szerető Isten jelenlétére, amit minden nap, mindenütt megtapasztalhatunk.”
Egy hétig eröt mertünk belöle.
IHS
AVE
Köszönöm József. küldök egyéb olvasnivalót is, szemelgesd értő lélekkel:Cetlik11/24: szénacsinálás
• Új szakmák az Unióban: rollermosó, műszempilla növesztő, kávéízlelő barista, megfigyelő kamerabámuló, pincsifodrász, kiberbiztonsági robotprogramozó, adatbányász, űrtúra-vezető, digitális 3D-nyomtató szakember, szabadidő tervező szakember, öko-építészmérnök, nano-gyógyász, munkavállaló-toborzó kampány arculattervező…, vendégélmény-menedzser, chatbot-fejlesztő (hogy észre se vedd, ha robottal beszélsz…), marketinges hekker (hogy a vállalkozás fejlődjön s ezt a médiában népszerűsítsék…, khm.) és miért ne: digitális gyóntatóatya…! Nos ez utóbbi lesz az igazi influenszer…
• Pár éve, a Lepramisszió felhívására a plébánia asszonyai elvállalták a fáslikészítést. Központilag gondoskodtak az anyagról és a mintáról. Ki-ki a maga szorgalmától és tehetségétől függően kötötte meg az amúgy egyméteres darabokat. Fárasztó és pepecsmunka volt. A célba juttatásról szervezetten gondoskodtak. A falu megbecsült Tanítónénije, a maga nyolcvanhárom évével is vállalta két fásli megkötését. Mielőtt a másodikat befejezte volna, leesett a lábáról. Kórházba került. Onnan hazaüzent: „ Ne haragudjatok, az egyik kész, de a másikat nem tudom befejezni. Viszont a kötés ideje alatt végig imádkoztam….” (Várnai Péter nyomán)
• Bármennyire hívők vagyunk- s ezt is a Szentléleknek köszönhetjük-, ne keverjük össze élményeinket (megtapasztalásainkat) az élmények értelmezésével… A Szentlélek a jól megkülönböztetés (distingválás) Lelke is.
• Tőlem függ, mit viszek át az örökbe. A zenét. A bort. A nyári délutánt a tengerparton, izzó fényt, azúr vizet és sirályokat. A nőt. És mindenekelőtt azt, amikor a teraszon alszom és hajnalban a szél az arcomat nyalja…” (Hamvas Béla)
• A német Rheinmetall, a világ egyik legnagyobb lövedék- és lőszergyártója a minap kapott a német kormánytól egy 8.5 milliárd euró értékű megrendelést, hogy legyen amivel tovább háborúzni. (A szerződést 2024. június 20-án írták alá, szerk. megj.) Csak érdekességként: két év alatt 12-szeresére „drágult” a lőszergyártás. Van még Lejjebb asszonyság még a háború kitörése előtt rendelt 120 hajó palagázt… Rövidtávon az orosz az ellenség, de hosszú távon ki?… Azért kell a háború, hogy egyesek tömjék a zsebüket?…
• Johann Baptist Metz teológus, Karl Rahner tanítványa egyik tanulmányában így vall: „A II. világháború idején, tizenhat évesen kiszakadtam az iskola közegéből, és hadiszolgálatra kényszerültem. Miután kutyafuttában kiképzést kaptam különböző würzburgi kaszárnyákban, a hadszíntéren találtam magam, mely akkor már a Rajnán túli területekig ért el. A szakasz csupa fiatal fiúból állt, száznál is jóval többen voltunk. Egyik este a szakaszvezető egy jelentéssel a zászlóaljparancsnokságra küldött. Az éjszaka sűrűjében lebombázott, lángban álló falvakon és tanyákon vágtam keresztül, s amikor reggel visszatértem a szakaszomhoz, nem találtam mást, csak holtakat, csupa holttestet, akiket lekaszált egy összetett vadászbombázó- és páncélos támadás. Akikkel egy nappal korábban még gyermekként együtt szorongtam és ifjúként együtt nevettem, azoknak most kihunyt, holt arca meredt rám. Nem emlékszem másra, csak egy hangtalan kiáltásra. Még ma is így látom magam, s ez az emlék azt a határpontot jelöli, ahol semmivé foszlottak gyermekkorom álmai. (…) Az ilyen hittörténetet a megbékületlenség levegője lengi be: közegében az imádságok Isten hiányának imádságai. Vigaszt jelent számomra, hogy az Újszövetség is kiáltással fejeződik be. (…) Imádságaimat ma is áthatja ez a néma kiáltás. (…) De nem hull-e légüres térbe és teljes bizonytalanságba a kiáltás formáját öltő imádság? Nem olyan kiáltás-e, amely soha és sehová nem „érkezik meg”? Nem! Mert az ilyen kiáltásban eleve az fejeződik ki, hogy már megérkezett.”… (v.ö.- Memoria passionis, 119.o.-részlet, Bp. Vigília, 2008.)
• Nem annyira remélt, mint inkább hitt vigasza csak annak van, aki minden reményét szertefoszlani látta. Aki igazán remél, az sorra leplezi le vakságait és kibúvóit, melyeket reményruhába öltöztetett. Az igazi reménynek nincs semmiféle bizonyítható esélye. Az igazi remény kőrepesztő hitből táplálkozik…(Vasadi Péter)
• A Brit Kelet-indiai Társaság – (a világ legnagyobb magánhadseregét tudhatta magáénak, hadereje háromszázezer helyi katonából állt, szerk. megj.) – „karrierjének” tulajdon katonáinak lázadása vetett véget 1857-ben. A katonák fellázadtak az angol tisztjeik ellen, mert a katonákat, akik különféle vallásúak voltak, kényszerítették, hogy a sertészsírral vagy marhafaggyúval kezelt papírba csomagolt töltények végét előbb harapják le… (B. Szabó János)
• Vass Tibor költő (1968) még a változások idején írt egy verset a mesterséges intelligenciához, mert azt tapasztalta, hogy az újdonsült tanügyi szakbarbárok ’89 januártól ugyanúgy, vagy jobban figyelik és minősítik a gondolkodó embert, csak most már egybetűs tájtöltelékszavakat iratnak a naplókba a nevek után. „Egy nagybetűvel, pirossal kell C-t jegyezni, ha valaki cigány, V-t zölddel, ha veszélyeztetett. Tesznek róla, a CV-ről a mai napig nem a kurríkulumvíté jusson eszembe: engedi a rendszer egyesek C-jét meg V-jét egyszerre, egymásutánban.” Majd így folytatja: „a szakfelügyelő szerint nem alacsony, de lehet, hogy mesterségtelen az intelligenciám, engedelmet nem tanúsítok. Az intelligencia hányadék szó, ha tanítással egy lapon így emlegetik”…!!! A szakfelügyelő ugyanis azzal fenyegette meg, hogy, ha nem lesz ilyen pol.korrekt, akkor neki annyi. Aztán a szabad verset a következőképp zárja: „a mi lépcsőházunk háromperhármában Vörös bácsiék laknak, velük ijesztgetnek a szülők, ha túl hangosak vagyunk feljönnek Vörösék. A szüleim temetésére virágot kötő lány Vörös, elmondja, őket azzal ijesztgették, lejönnek Vassék. Még nem tudunk róla, hogy egymás szemében mi vagyunk az intelligencia hányadosa: amikor mi a cék, akkor ők a vék, aztán fordítva. Vécénk az övék felett, ötünktől ettől ezügyben nálunk többet szenvednek”… (Vers a mesterséges intelligenciához, ’90-ből)
• Zarathusztra tíz évig egy erdőben élt. Mert itt mindennek tétje van, és mindennek maga az élet a tétje…(Végh Attila)
• Sztevanovity Dusán (Zorán – A szerelemnek múlnia kell c. dal szövegírója, szerk. megj.) mély teológiai valóságot fogalmaz meg dalában: „a hajnal attól szép, hogy minden éjben ott lapul az örök sötétség…” Erre rárímelnek Alain Corneau Minden reggel c. filmjének narrátorszavai, ahol úgy fogalmaz: „Minden reggel egy öröklét kezdete…”
• Ha csak az ész dönt, mindenkinek más és más minősül csodának: kinek a wifi, kinek az életre kelt művirágok, kinek a kígyóvá változó ostor…(Zöldy Pál)
• A fény, ami beesik a szemünkbe, tőlünk független „valami”… Nem az agy teremti a tudatot, hanem a tudat teremti az agyat. Csak az ego ragaszkodik ahhoz, hogy az agy gondolkodik. Pedig az agy csak felhasználja a gondolatot, ilyen-olyan formában, de nem ő teremti… (Szűcs Attila)
• Ha egy országot (nemzetet) tönkre akarsz tenni, ki akarsz fosztani, fosztd meg kultúrájától, lazítsd fel erkölcsét, bontsd le, változtasd meg szokásait, lopd el múltját, tedd gyökértelenné! Mikor már elvesztette identitását, nem tudja, hogy honnan jött, mi a feladata, merre tart, ott bevégeztetett.
• Ferdinandy György, a 2023-ban elhunyt „világcsavargó” író mesélte, hogy amikor a bolgár filharmonikusokkal hazaszökött elbúcsúzni a lebénult édesapjától, és elkapták, akkor a rendőrparancsnok elvtárs kiállította a többiek elé, és azt mondta, hogy jól nézzék meg, mert ez nem disszidens, hanem egy visszidens… Azzal beültették a rendőrautóba, és kivitték a reptérre… (Csender Levente)
• A gyermekem tápláléka vagyok. Ahogyan ő növekszik, én fogyatkozom. Táplálék vagyok számára. A felelősségem az, hogy én írom az étlapot…(Z.P.)
• Amikor még a természet részei voltunk, tudtunk rácsodálkozni, meghatódni, megrendülni. A természet fenségét akkor felejtettük el, amikor már nem féltünk tőle. Mert ami fenséges, az úgy csodálatra méltó, hogy közben fenyegető is… De miután leigáztuk, már parancsolni szeretnénk a természetnek. Meghódítottuk, háziasítottuk, dologiassá tettük, hogy minket szolgáljon. S közben a munka, a felelősség, a morál rabjai lettünk. Úgy jártunk, mint R. M. Rilke állatkerti párduca, akik, ha nagy ritkán kiszabadulunk ketrecünkből, akkor is visszük magunkkal rácsainkat. Kirándulásainkkal, utazásainkkal, nyaralásainkkal csak azt az ürességet rohangáljuk körbe, amivé mi magunk lettünk, mióta elhittük, hogy annyi az élet, amennyit kihűlt szívünk, tompa akaratunk és kényelemszeretetünk vérmérsékletünkbe küld… És ha néha elmegyünk a lehető legmesszebb, azaz a rácsig, megörülünk, mert van amibe kapaszkodni… Ebben a rabvilágban mindent a feje tetejére állítottunk: a szolgaságot szabadságnak nevezzük, a kiszolgáltatottságot kényelemnek, az eszközöket céloknak…(!) (Végh Attila nyomán)
• Az alkotást gyakran képzeljük el szabad és korlátlan teremtésként, miközben az alkotás maga is küzdelem. Nem mindig olyan nyilvánvalóan, mint a szobrász küzdelme az anyaggal, hanem úgy, mint amikor egy gondolat kimondása is nehézséget okoz, mert nem ismerjük hozzá a szavakat. Ám a szavak éppen ebben a küzdelemben születnek meg…(Balázs Zoltán)
• †Ferdinandy György író nagyapja orvos volt, neki meg kisgyerekként volt valami a tüdejével, és egy nyáron elvitte magával a nagypapa az erdélyi hegyekbe, Radnaborberekre (Óradna mellett, a Kárpátok északkeleti csücskében, szerk. megj.). Amikor a környéken híre ment, hogy megérkezett az orvos, lejöttek a környező hegyekből a románok, hosszú sorok kígyóztak az ajtaja előtt, és puliszkával fizettek. Az író nevetve mesélte később: „akkor rengeteg puliszkát ettem…” (Csender Levente beszámolója nyomán)
• A köd a legszebb természeti jelenség. A valóságos létezőket a sejthetőbe tolja át. Megemeli, súlytalanná és légiessé lágyítja, mesevilággá festve át az erdőt. A hegyek, fák körvonalai elmosódnak, a táj lebegni kezd, és minden túlmutat önmagán, a semmibe… A sejthetőben járni: ez a kaland lényege. Ködös erdőn gyalogolva mindig ugyanaz az élmény kísér: lépteim megnyitják előttem a ködöt, de mögöttem a látható világ összecsukódik. Az élet fénykörét viszem magammal, én magam vagyok ez a fénykör. Érzem, hogy hív az áttetszőség…(V. A.)
• Madách TRAGÉDIÁ-jában a kísértő annyira beleszeret önmagába az emberen keresztül, már-már majdnem kísértésbe esik, hogy felhagyjon a kíséréssel…(B.Z.)
• Miként szédítsem meg vadállat gondolataim / rogyásig könyvvel (…)/míg süvöltenek a helikopterek / hová készülsz angyal robbanótöltet nélkül / epévé változott a víz mondjátok meg dsidának / és hogy tündöklő gyilkos ifjúságunk / régmúltba perc alatt zuhan…(Király László-Írógép az ódához)
• Legalább negyven éve történt, hogy édesapámmal már jó előre beütemeztük a szerszámtároló garázs tetejének javítását. Augusztusi szombat délelőtt. A fiúk már reggeli után lementek a Dunára.. Mi otthon csak néztünk, hol egymásra, hol a szikrázó napra. Belefogtunk. Délelőtt 11-ig három kalapács nyelét törtem el. A lendület vitt, a figyelem lemaradt. Édesapám ezzel küldött el: „Na, most hagyd abba. Tegyél le mindent, s menj a barátaid után, mert most nincs itt se a szíved, se az eszed.” (…) Örömmel csobbantam a fűzfák közti horhosba. Délután, egy kicsivel vacsora előtt hazaérve, a munkát a reggeli állapotban kaptam. Mielőtt kérdeztem volna, már jött az apai magyarázat: „Nekem se volt ott a szívem…” (V. P.)
LINKEK: