„A hit ma legerősebb várunk” – gróf Teleki Pálra emlékezünk
1941. április harmadikán halt meg gróf Teleki Pál. A miniszterelnök tragikus halála megrázta az ország népét. Tudjuk, Teleki mélyen hívő katolikus volt. Öngyilkossága előtt néhány órával, a lelkigyakorlat után a Szent István bazilikában meggyónt, de a cserkésztisztek másnap reggeli közös szentáldozására már nem érkezett meg.
Gróf Teleki Pál kétszer töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Először az 1920-as évek elején, majd nem sokkal a második világháború kirobbanása előtt került a kormány élére. Második miniszterelnöksége idején Magyarország nem sodródott bele a háborúba, ez csak halála után történt meg. Külföldön is elismert földrajztudós volt, egyetemi tanár; a hazai cserkészmozgalomban is jelentős szerepet vállalt, s közéleti munkásságát még az ellenzéki politikusok is elismerték. Halála után a protestáns Bajcsy-Zsilinszky Endre, a parlamenti ellenzék egyik kiemelkedő alakja így méltatta az eltávozott miniszterelnököt:
„Az Úristen a magyart nem szériaembernek teremtette. Még az apraját sem, nem hogy a nagyját. Teleki Pál sem tartozott a szériaemberek sorába. /…./ Nem hangoztatta az áldozatot, de akik vele többször beszélhettünk négyszem között is, éreztük minden szavából, hogy az ő miniszterelnökségének motorja a hűség és az áldozathozatal, nem az ambíció. Ez volt egyik főoka, hogy az ellenzéken sokszor még akkor sem tudtuk őt támadni, mikor nem értettünk vele egyet. Ez az áldozatmotívum végigvonult államférfiúi pályáján.”
[Bajcsy-Zsilinszky Endre: Nagy magyart temetünk. Független Magyarország 1941. április 7., 5. o.]
A korszak egyik jeles írója, az ugyancsak protestáns Szabó Dezső – aki a vezető politikai személyiségeket általában vitriolos stílusban bírálta – költői szépségű mondatokból állított emlékművet az egyszerű és szerény Teleki Pálnak:
„Ő volt az elhervasztott magyar öntudat újjázsendülése, a magyar szolidaritás felébredt ösztöne, a megmaradás új reménysége. És ő mégis, úgyszólva, nem volt sehol. Ő volt Magyarország legláthatatlanabb miniszterelnöke.

Egyszerű volt, mint az igazi tudós, csendes szavú, mint a jó pap és igéi mélyre hatottak, mint a biztos kézzel vetett mag. Ó, hogy tudta ez az ember szeretni annyiszor megcsalt, annyiszor kizsákmányolt, rokontalan árva faját.
Ez a szeretet volt minden erénye és minden tévedése, minden bátorsága és minden félelme, ez tartotta a kis testben a nagy lelket, és ez nőttette Átlásszá, hogy bírja a súlyos borúval terhelt magyar eget. Erős volt: mert nagyon szeretett.”
[Szabó Dezső és a magyar miniszterelnökök. Bp., 1995, 137. p.]
Halálának évfordulóján két, 1939-ben elhangzott beszédének egy-egy részletével emlékezünk gróf Teleki Pálra. Olyan mondatokat idézünk, amelyeknek érvénye, úgy hisszük, ma sem kopott meg.
Teleki Pál 1939. május 14-én, az országgyűlési választások előtt, Szombathelyen mondott nagy programbeszédet. Ebből idézünk egy hosszabb részletet:
„Egy hosszú élet tapasztalataiból azt szűrtem le, hogy minden ember úgy ad legtöbbet a köznek, ha a saját egyéniségét a legintenzívebben kiéli. Ez áll a nemzetekre is: minden nemzet akkor ad legtöbbet az emberiségnek, a vele barátságban élő nemzeteknek, önmagának és azoknak, akiknek az érdekeit szolgálni kívánja, ha legjobban éli ki a saját maga nemzeti formáját, saját jelleme szerint. Magyarországot magyarul kell vezetni, magyar formák szerint, a magyar élet formái szerint. Ezt tettük eddig is ezer esztendőn keresztül, sőt régebb idők óta, mert amit Szent István megteremtett, az sem volt valami új és – minden reformáló törekvése ellenére – nem volt forradalmi, hanem az is az ő idejében már fennállott ősi magyar hagyományokon alapult és épült fel. Azokat csiszolta az európai életnek megfelelően, azokat itatta át a kereszténységnek tanaival és gondolatával. A hagyományok folytatása volt az, amit ő hozott és az, ami utána jött. A magyar élet formái szerint éltünk tehát, akármi volt Európában körülöttünk, magyarok maradtunk és ezzel adtunk legtöbbet Európának. Ma is – nem először mondom – saját lábunkon állunk, saját utunkat járjuk.”
Néhány hónappal később, a második világháború küszöbén, 1939. szeptember 16-án Teleki gróf részt vett barátja, Madarász István kassai püspök beiktatásán. Az új püspököt köszöntő beszédéből idézünk:

„E nehéz történelmi időben, az elemek dúlása és az eszmék harcai közepette a gondolkodó ember lelke valahogy visszaszáll az örök valósághoz, az örök igazságokhoz, a maradandó eszmékhez, az örök intézményekhez és ezzel az Anyaszentegyházhoz. A hit ma legerősebb várunk. A hit az, amely átsegít a nehézségeken, amely erőt ad a küzdelmekben, legyenek azok az észnek, a szívnek vagy a karnak a küzdelmei. S mikor a világ minden vonatkozásban harcban áll, s az ember kicsit magába száll, akkor egészen kicsiny lesz, meglátja, hogy minden a világon mulandó s hogy a hitnek az ereje mennyire egyedüli, mely átsegít egy ilyen nehéz korban, mint amilyen a mai.”
Az ország fővárosában sem szobor, sem emléktábla, sem közterület nem őrzi gróf Teleki Pál emlékét. Szomorú. Sok-sok évvel ezelőtt felmerült, hogy a budai Várban szobrot állítanak a nagy államférfinak. A szobor elkészült, de egy világnézeti és szociolkulturális szempontból jól körülhatárolható „csoportozat” megakadályozta a szobor felállítását. Az elkészült szobrot végül Balatonboglár fogadta be, a templom mellett került felállítására. Tíz évvel ezelőtt nyilatkozta a jeles piarista atya, Jelenits István:
„Érdemes az emberek érzékenységére tekintettel lenni – nálunk megvannak a hagyományai. A keresztény felekezetek közötti béke nehezen, lassan, de megszületett. Megszoktuk, hogy olyan embereket is tisztelhetünk, akikkel egyben-másban nem értünk egyet. Ma a Teleki Pál szobra ellen tiltakozók nem mérlegelik, hogy mennyi vitathatatlan történelmi érdeme volt ennek a nagy államférfinak.”
[Lelki megújulással a válság ellen. Magyar Nemzet, 2012. július 7. 5. p.]
Gróf Teleki Pál végső nyughelye a máriabesnyői temető lett. A sírján mindig van virág.