A halál ugyanúgy, mint a születés az életünk része. Ne kezeljük tabuként!
Halottak napján a legtöbb ember kimegy a temetőbe, emlékezni, tisztelegni elhunyt családtagja, barátja, ismerőse előtt. Az emlékezés kapcsán többet foglalkozunk a halál témájával. Pláne, ha gyermekkel megyünk. Szinte elkerülhetetlen, hogy ne kérjen magyarázatot a sírban nyugvó eltávozásáról, hol létéről.
A gyerekek, 8-9 éves korig nem tudják felfogni a halál visszafordíthatatlan mivoltát. Érzékelnek bizonyos változásokat, például a felnőtt bántatát a halálesettel kapcsolatban, illetve az adott személy eltűnését, de a halál véglegességét nem értik. 10 évesen már elvontabb lesz a gondolkodásuk, mélyebben meg tudják érteni a vég fogalmát. Tudatosul bennük, hogy aki meghal, többé nem jön vissza. Később felismerik a saját elmúlásuk tényét is.
A halálról való beszélgetés, sokak számára tabu. Nem mernek nyíltan beszélni arról, mit is jelent a biológiai élet végső állomása, mit jelent a visszafordíthatatlan és végleges állapot. A téma tabusításának a hátterében általában az áll, hogy az emberek nagy többégének az elmúlás gondolata félelmet okoz. Ezt a rossz érzést, gyakran a szeretteink elvesztésének gondolata is generálhatja. Az a tény, hogy nem lehet tudni, mi történik velünk halálunk után, szintén bizonytalanságot szül. A halálhoz kapcsolható érzelmi reakciók, a fájdalom és a szomorúság sem könnyítik meg, hogy nehézség nélkül merjünk beszélni róla. Ugyan az emberek tisztbában vannak a saját halandóságukkal, de az azzal való szembesülés, hogy mindenkinél eljön ez a pillanat némelyek számára komoly aggodalmat jelent.
Pszichológiai tény azonban, hogy amit titkolunk, amit nem merünk kimondani az szorongást kelt. Amire a gyermek nem kap az életkorának megfelelő hiteles, kielégítő választ, az nyugtalanságot okoz benne. Sok szülő azért sem akar a gyermekével a halálról beszélgetni, mert meg akarja kímélni az esetleges rossz érzésektől, illetve mert ő maga is fél. Noha palástolni akarja, a gyerek érzi, hogy a felnőtt számára van a halállal kapcsolatban valami fenyegető is, amit nem mer megosztani.
Évtizedek alatt sokat változott a halál témájához való viszonyunk. A régmúltban, természetes volt, hogy a halottat otthonában ravatalozták fel. A közeli vagy tág rokonság megmosdatta, legtöbbször a legszebb ruháját adták rá és úgy helyezték a koporsóba. A szoba közepébe helyezték, így köré tudtak gyűlni a családtagok, együtt siratták, együtt gyászoltak, volt idő a búcsúzásra. A gyász folyamatában nagy erővel bírt, hogy lehetőség volt kifejezni az érzelmeket, a fájdalmakat, akár hangos siratással, jajgatással. Nem viszolyogtak a hozzátartozók a halott látványától, érintésétől. Jelen voltak a gyerekek is, így megtapasztalhatták, hogy a halál az élet velejárója, az életük része. Közösen kísérték a halottat az utolsó útjára, sokszor az egész falu. A ravatalozóban a koporsót nyitva hagyták, bárki leróhatta tiszteletét az elhunyt előtt. A gyászszertartás után tort rendeztek. A toron aztán közösen emlékeztek az elhunytra, felidézték a közös élményeket, ezzel támogatták egymást a gyász feldolgozásában.
A mai társadalmunkban nem szokás a halálról beszélni. Nem merjük például elvinni a gyereket a temetésre, mert féltjük, hogy ott olyasmit tapasztal, amit nem tud feldolgozni. Nem merjük megnézni a halottat, nem merünk közeledni a gyászoló felé, nem tudjuk mit kell tenni ilyen helyzetben. Lassan elveszítjük az összes olyan tradíciót, mely segít bennünket a halál misztériumának az elfogadásában, feldolgozásában.
Hívő emberek számára megnyugtató, hogy a halál beálltával, nem múlik el az élet. A földi élet lezárul, de örök élet kapuja nyitva áll előttük. Hitünk szerint, csak a test hal meg, a lélek örökéletű. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy -még a mélyen hívők számára is- ne okozna kételyt, estlegesen félelmet a halál gondolata. De éppen az Istenbe vetett hit az, ami ezen átsegíthet bennünket. Jézus élete, kereszthalála kellő bizonyosságot ad nekünk arra, hogy nem kell rettegni a haláltól.
Amikor a kármelita skapulárét feladták nekem, és hallottam, hogy a halálomat említik akkor különös érzés fogott el. Nem a félelemé. Egy leírhatatlan érzés: az én halálomról volt szó akkor ott a fohászban, az imában. Ez teljesen másképp érintett meg, másképp hallatszott, mint a máskor sokszor automatikusan elmondott imarész:”halálunk órája”. Mindez annak ellenére, hogy a skapuláré feladását nem azért kértem, mert van a halál utánra vonatkozó ígérete, hanem mert a Szűzanyához akarok tartozni
Az én drága nagymamám minden elhunytnál lerótta kegyeletét, ez falun akkor természetes volt. Én 6 éves voltam (1956) mindig elkísértem. Elmondta, hogy a néni (bácsi) meghalt, elköltözött a Jézuskához. Nem kell félni tőle, nem bánt, föntről vigyáz ránk. Szentelvíz volt egy pohárban és abban egy ág bukszus, ezzel keresztet hintettünk az elhunytra. Imádkoztunk és halotti énekeket énekeltünk. (10 éves koromra minden imádságot, éneket kívülről tudtam. ) Én ha tehetném minden 6 éves gyermeket elvinnék a hozzátartozója temetésére és a szülőknek javasolnám, hogy mondják el a gyermeknek elköltözött, nincs többé a szívünkre él örökké. És fentről vigyáz ránk. Emlékét szeretettel őrizzük.
INRI,
a halál. Senki nem kérdzett meg, hogy akarok-e a világra jönni. Arról sem, hogy akarok-e meghalni. Arról meg egyáltalán nem, hogy mikor.
Hisz oly sok nehézség és probléma van az életben. Mindenki tud panszkodni ha akar.
De mégis mitöl olyan jó és finom ez az élet? Miért tudunk örülni? Miért nem akar szinte senki sem innen elmenni, és leadni a kanalát?
Másik kérdés: Minek van egyáltalán temetö? Miért megyünk ki a temetöbe? Miért nem elég nekünk otthon az elhunytainkra gondolni és felemlegetni vele való emlékeinket?
Hiszen tudjuk, hogy a halottunk egészen biztosan nincs már odalent a sírban…Vagy a rögben amibe felszívódott a teste, de még a porából kihajtott virágban sem ö van már. Miért nem tudunk belenyugodni, hogy onnan még senki sem jött vissza, amikor milli´rdnyi halottunk közül soha még egyetlenegy visszjöttel sem találkoztunk?
Itt azonban meg kell állni…hoppá egy pillanat. 12 (11) ember egyszer 2000 éve azt állította, hogy talalkozott egy onnan vissztérttel, akit eg´szen biztosan láttak közülük többen meghalni és utána pedig felismerték többször beszéletk vele és párszor m´ßeg velük is evett.
Meghalt mert a kereszten függve egy l´ndzsával amikor kiszendrült a biztonság kedvéeert kivégzöi még ´tszurták a tüdejét és a szívet. Onnan leszedték, és anyja ölébe fektették a holtat. Azután egy sírkamrába bebalzsozva be is tették a tetemét, de hogy kine jöhessen -abszurdum, mert ezt meígérte- örökkel vigyázták a kövel letakart sirkamrába rejtett holtteset. Tehát itt valami totok lappang. Akik tanúsították, hogy feltámadt harmadnapra-ahogy elöre megmondta-ezért üldöztetve lettek mind a 11-en. Pár évre rá ezért a meggyözödésükért mindet mas-más helyen és idöben ki is végezték…miért vállaná valaki ezt, ha tényleg nem látta volna a feltámadottat?
Tehát nem csak a paradicsomi örök életröl, vannak tehát a katoliksuoknak emlékeik, hanem még egyvalakiröl aki már onnan a halálbol vissza is jött…Jézusrol. Ö azonban nem lett a feltámadás után eltemetve, mert testestöl a mennybe ment 500 tanú elött…
De a mi temetöink még ezért is izgalmasak, mert a halottaink csontjai ott vannak a föld alatt.
A mi halottunk csontjai azonban lenn vannak (ha nem lett hamvasztva). Na innen kezdve lesz ez a temetöi ügy érdekes…
Ösi óhitü zsidó meggyözödés, hogy a szent halottaink csontjai feletti ima hatékony. A keresztények is onnan tudják ezt.
Igen az ima miatt. annak hatékonysaga miatt kellenek a temetöink. A halott teste Istenjárta hely volt itt a földön.
A zsidó temetöbe tilos pl. a hamvasztás és csakis egy halott kerülhet egy sírba. A kelti keresztények temetöibe ugyanez a helyzet.
A katolikus temetökbe a hamvasztás megengedett, söt egyre erösödö divat minél nyugatabbra megyünk, hogy a hamvakat egy mezön szétszorják. Idö kérdése és a katolikus temetök eltünnek majd…Ezzzel nem értek egyet. Egy ember aki itt élt megérdemel két m² sírhelyet ezen a hatalmas földön…
Azonban örömmel tölt el Jézus szava ezügyben:
Jézus tanítványai közül az egyik azt kérte tőle: „Uram, engedd meg nekem, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat.” De Jézus azt felelte neki: „Te kövess engem, és hagyd a holtakra, hogy eltemessék halottaikat”. (Mt 8, 21-22)
Teszik nekem az a temetökapu amely felett fennen hirdetik: “feltámadunk”…és feltßmadott Jézus szobra áll ott kiállítva..pl. Prandorfban..