XIV. Leó pápa katekézise a szent zenéről: a szív imádsága, az egyház közösségi megnyilvánulása

A Sacrosanctum Concilium zsinati liturgikus konstitúcióról tartotta Leó pápa hetedik katekézisét, melyben ezúttal az egyház szent zenéjéről elmélkedett. A Musica Sacra a szent igékkel együtt a liturgia szükséges alkotó eleme, mely Isten dicséretét szolgálja, növeli annak ünnepélyességét, építi a közösséget és kifejezésre juttatja a szív imáját, továbbá a hangok szimfóniáján keresztül megteremti a lelkek egységét.

Mintegy ötezren vettek részt augusztus 19-én a szerdai általános kihallgatáson, melyet a Szent Péter bazilikában tartott meg Leó pápa. Szentírási igeként Pál apostol buzdítását olvasták fel a kolosszeiekhez írt leveléből: „Legyetek hálásak, Krisztus tanítása éljen bennetek elevenen, s teljes bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást. Énekeljetek Istennek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának” (Kol 3,16-17).

Beszéde kezdetén Leó pápa azonnal idézte a konstitúció lényegi tanítását: „Az egyetemes Egyház zenei hagyománya fölbecsülhetetlen értékű kincs. Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része. Valóban, a szent ének jelentőségét a Szentírás, a szentatyák és a római pápák is hangoztatják, akik korunkban, élükön Szent X. Pius pápával, nyomatékkal mutattak rá a szent zene szolgáló szerepére az istentiszteletben. Ezért a szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensőségesebben fejezi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagítja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat. Az Egyház ezért jóváhagyja az igazi művészet minden megnyilatkozását, ha megvannak bennük a kívánt föltételek és helyt ad nekik az istentiszteleten” (SC 112).

Leó pápa itt találja a zsinati tanítás magját, amely megerősíti és elmélyíti a zene szolgálati funkcióját a liturgiában. A zene ugyanis a liturgikus cselekmény része, vagyis nem pusztán az ünneplés dísze. A liturgiában az éneklés imádkozást jelent, a testvérek szívének összehangolását Isten szívével, az ünnepelt misztériumban való aktív részvétel által. A zene különösen az ima érzelmi dimenzióját fejezi ki, ahogy Szent Ágoston mondja: „Cantare amantis est”, azaz „az éneklés annak a sajátja, aki szeret” (Sermo 336, 1), vagy egyszerűbben: aki szeret, az énekel. Ez nagyon fontos, mert segít megnyitni a szívet Isten kegyelmi működése előtt, és hagyja, hogy az formáljon minket. Az éneklés elősegíti a közösség épülését. A hangok szimfóniáján keresztül hozzájárul a lelkek egyesüléséhez, legyőzi az emberek közötti különbségeket, és egyesít mindenkit Isten dicséretében. Így az Egyház „epifániájává”, kinyilatkoztatásává válik, a közösség kézzelfogható megnyilvánulásává, amely természetének része.

A szent ének mély teológiai jelentőségéből, mint a liturgikus cselekmény szerves részéből, számos követelmény fakad. Az első az, hogy a divatos trendeken vagy a zeneszerzők sajátos érzékenységén túl minden szinten azt kell szolgálnia, ami a legmegfelelőbb az ünneplés pillanatához. A formának tehát, különösen a dallam-vezetésben nemesnek és egyszerűnek kell lennie, magas zenei minőségűnek és könnyen előadhatónak, különösen akkor, ha az egész közösség énekel. A szövegek tekintetében a Zsinat azt javasolja, hogy a szövegek feleljenek meg a liturgia igényeinek, legyenek mély tartalmúak és egyben könnyen érthetőek, elsősorban a Szentírásból, a liturgikus könyvekből és az Egyház lelki hagyományából merítsenek ihletet. Ezt gondosan ellenőrizni kell, hogy a „lex orandi lex credendi” – azaz az ima törvénye egyben a hit törvénye is – ősi elvben kifejezett dinamika megmaradjon és növekedjen.

A Sacrosanctum Concilium bőséges teret szentel a hívek aktív részvétele témájának, amit XVI. Benedek pápa is hangsúlyozott, hogy „a hívek részvétele fakadjon az ünnepelt misztériumból és annak a mindennapi élettel való kapcsolata nagyobb tudatosságából, mégpedig „az állandó megtérés szellemében, amelynek minden hívő életét jellemeznie kell”. Éppen ezért, ahogy a konstitúció tanítja, „mind nagyobb figyelmet kell fordítani a hívek közösségi válaszaira, a zsoltárok, antifónák éneklésére” és a „szent csendre”, éppen ezért arra buzdít minden szolgát vagy hívőt, hogy „mindazt, de csak azt tegye meg, ami a szertartás természete és a liturgikus normák szerint a saját hatáskörébe tartozik” (SC, 28), a különböző szolgálatok és a csend pillanatai közötti harmonikus egyensúlyban.

A Zsinat nagy hangsúlyt fektet a gregorián énekre is, miközben nem zárja ki az ünneplésből a szakrális zene más műfajait sem. Különös figyelmet fordít az orgonára is (lásd SC, 120), míg más hangszerek használata megengedett, „feltéve, hogy alkalmasak vagy adaptálhatók szakrális használatra, összhangban vannak a templom méltóságával, és valóban hozzájárulnak a hívek építéséhez” (SC, 120).

A zsinati reform egyik fontos témája az inkulturáció, beleértve a szakrális zene területét is. Különösen hangsúlyozza annak fontosságát, hogy komolyan vegyék figyelembe a különböző kultúrák zenei hagyományait az emberek vallási és társadalmi életének részeként. Ezért egyrészt azt javasolja, hogy mindenki számára biztosítsanak megfelelő „vallási értelmű nevelést” (SC 119), másrészt pedig azt, hogy „amennyire lehetséges […], támogassák ezen népek hagyományos zenéjét mind az iskolákban, mind a szakrális szertartásokon” (uo.).

A liturgia összefüggésében különleges feladat hárul a schola cantorum-ra, a templomi kórus lelkipásztori szerepére, melynek eladata, hogy „biztosítsa a szentmise saját részeinek pontos előadását az ének különböző műfajai szerint, és ösztönözze a hívek aktív részvételét az éneklésben”. A Musica Sacra zeneszerzőjének éppen ezért az a feladata, hogy ismerje és megőrizze az Egyház zenei örökségét, és abból ihletet merítve új, a liturgia szolgálatába állított kompozíciókat alkosson, tiszteletben tartva a kortárs világ érzékenységét és a különböző kulturális hagyományokat. Ez azért van, hogy „megtisztítsa az istentiszteletet a stilisztikai kilengésektől, a hanyag kifejezési formáktól, a laza zenétől és a liturgikus szertartás méltóságához nem illő szövegektől, és biztosítsa a liturgikus zene méltóságát és formai minőségét” – ahogy ezt Szent II. János Pál pápa 2003-ban elrendelte (Kirográf a szakrális zenéről, 2003. nov, 22, 3). A zsinati atyák azt kérték, hogy a helyi egyházak támogassák a szakrális zene képzését és gyakorlását „a szemináriumokban, a szerzetesek noviciátusaiban, a tanulmányi házakban, valamint más katolikus intézményekben és iskolákban” (SC, 115), és hogy biztosítsák a zenészek és énekesek szilárd liturgikus képzését.

Kedves fivéreim és nővéreim! Az egyházatyák nagyra becsülték a liturgikus éneket, az egyházi közösség szimbólumát. Ezért Antiochiai Szent Ignác gyönyörű mondatával zárhatjuk elmélkedésünket: „Mindannyian kórusba tömörüljetek, hogy az egyetértésben összhangban legyetek, az egységben Isten hangszínét véve fel, egy hangon énekeljetek az Atyának Jézus Krisztus által, hogy meghallgasson titeket, jó cselekedeteitek által felismerje, hogy Fiának tagjai vagytok. Azért hasznos nektek feddhetetlen egységben lenni, hogy mindenkor részesedjetek Istenben” – zárta a szent zenéről tartott katekézisét Leó pápa.

Forrás: Vatican News