Láncszem múlt és jövő között – A király intelmei Böjte Csaba testvérrel (8. rész)

Nem a semmiből érkezünk, és nem is csak önmagunkért élünk. Szüleink, nagyszüleink, őseink hite, munkája és szeretete formálta azt a világot, amelyet örökségül kaptunk. A király intelmei című tíznapos lelki út nyolcadik napján Böjte Csaba testvér Szent István tanítása nyomán a családi példák, a hagyományok és a szülőföldhöz való ragaszkodás fontosságáról elmélkedik.

„Szüleid példáját kövesd, mert az apák jó példájának követése dísze a fiataloknak. Ne habozz követni az én erkölcseimet, hogy Isten és az emberek előtt is kedves légy” – idézi Szent István király Imre herceghez intézett intelmének lényegét Csaba testvér.

A király arra kéri fiát, hogy ne szakítsa el magát elődeitől, hanem ismerje fel és vigye tovább mindazt a jót, amit tőlük kapott. Ez nem jelenti azt, hogy a fiatalabb nemzedéknek változtatás nélkül kellene lemásolnia a múltat. A hagyomány nem mozdulatlanság, hanem élő örökség: olyan érték, amelyből erőt meríthetünk, és amelyet saját korunkban tovább gazdagíthatunk.

A múlt nem teher, hanem örökség

A mai ember gyakran úgy szeretne új életet kezdeni, hogy közben mindent maga mögött hagy. Régi házakat bontunk le, régi tárgyakat selejtezünk ki, és sokszor a korábbi nemzedékek tapasztalatait is fölöslegesnek gondoljuk. Mintha csak az lehetne értékes, ami új.

Csaba testvér szerint azonban a múlt nem feltétlenül akadály. Súlyt, tartást és irányt adhat az életünknek. Nem kell minden nemzedéknek a semmiből újrakezdenie, hiszen az elődök által felépített alapokra is támaszkodhatunk.

Aki ismeri gyökereit, az nem válik kevésbé szabaddá. Éppen ellenkezőleg: biztosabb talajról indulhat el a jövő felé.

Jézus nem eltörölte, hanem beteljesítette

Első látásra úgy tűnhet, hogy Jézus radikálisan túllépett az ószövetségi gondolkodáson. Többször is így kezdte tanítását: „Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták… én pedig azt mondom nektek…”

Jézus azonban világosan kijelentette, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt és a prófétákat, hanem hogy beteljesítse azokat. Nem fordított hátat annak, amit elődei Istentől kaptak, hanem megmutatta annak teljesebb értelmét.

A színeváltozás hegyén sem egyedül jelenik meg dicsőségében. Mellette áll Mózes, a törvény képviselője, és Illés, a próféták nagy alakja. Az Újszövetség nem megtagadja az Ószövetséget, hanem annak talaján bontakozik ki.

Jézus maga is gyakran idézett a Szentírásból. Ismerte, tisztelte és továbbadta népe hitét. Példája arra tanít, hogy az újat nem szükséges a régi megsemmisítésével felépíteni. A valódi megújulás képes megőrizni a múlt értékeit, miközben tovább is vezeti azokat.

Nyolcszáz éves közösség örököseiként

Csaba testvér ferences szerzetesként különösen is megtapasztalja a hagyomány megtartó erejét. Egy olyan rend tagja, amelyet nyolcszáz évvel ezelőtt Assisi Szent Ferenc alapított, és egy olyan Egyházhoz tartozik, amelynek története Krisztusig nyúlik vissza.

Gyermekvédelmi szolgálatát sem tudta volna elkezdeni az elődök öröksége nélkül. Dél-Erdélyben olyan régi kolostorokat kapott használatra, amelyeket korábbi nemzedékek építettek. Ezekben az épületekben tudott otthont teremteni az utcáról érkező gyermekek számára.

A falak, amelyeket hajdan szerzetesek emeltek, évszázadokkal később is szolgálni tudták Istent és az embert. A múltban hozott áldozatok így egy egészen új küldetés alapjává váltak.

Csaba testvér ma is olyan kolostorban él, amelynek alapítása Hunyadi János nevéhez kötődik. Egy történelmi személy egykor földet adott a ferenceseknek, hogy lakják be, imádkozzanak, tanítsanak és szolgálják a környék népét. Ez az örökség nemcsak külső körülmény, hanem felelősség is: folytatni kell azt a szolgálatot, amelyet az elődök elkezdtek.

A hagyomány így gerincet ad. Emlékeztet arra, hogy nem velünk kezdődött minden, és arra is, hogy amit teszünk, túlmutathat saját életünkön.

Ne akarjunk mindent ledózerolni!

A megújulás sokszor együtt jár építkezéssel, átalakítással és változtatással. Csaba testvér mégis fájdalmasnak tartja, amikor egy régi ház felújítása helyett egyszerűen mindent lerombolnak, majd egy teljesen új, a környezet múltjához nem kapcsolódó épületet emelnek.

A régi természetesen nem mindig tökéletes, és nem mindent kell változatlanul megtartani. De érdemes felismerni, mi az, amit meg lehet menteni, tovább lehet gondolni és be lehet építeni az újba.

Ez nemcsak az épületekre igaz. Családi történeteinket, szokásainkat, ünnepeinket, dalainkat, ízeinket és imádságainkat sem kell gondolkodás nélkül félretenni. Ezek gyakran olyan láthatatlan kötelékek, amelyek összekapcsolnak bennünket egymással és az előttünk járó nemzedékekkel.

Az otthon íze külföldön is elkísér

Csaba testvér sok olyan emberrel találkozott, aki évekkel vagy évtizedekkel korábban külföldre költözött. Sokan a gyermekeik jövőjéért, munkáért vagy jobb megélhetésért indultak el. Új helyükön azonban nem mindenkinek sikerült igazán gyökeret eresztenie.

Hiányoztak az otthoni tájak, ízek, szagok és emberi kapcsolatok. Egy férfi egy üveg oroszhegyi pálinkát őrzött különös gonddal. Amikor nagyon elfogta a honvágy, csupán egy cseppet tett a nyelvére, hogy újra érezze szülőföldje ízét.

Egy másik ember éveket dolgozott külföldön egy vágóhídon. Amikor hazatért, és a határon átlépve meglátta az út menti árkokban a szemetet, letérdelt, mert még ebben a tökéletlenségben is azt érezte: hazaérkezett.

Ezek a történetek nem azt jelentik, hogy senkinek sem szabad elhagynia szülőföldjét. Sokakat valódi kötelesség, hivatás vagy szükség vezet más országba. Arra azonban figyelmeztetnek, hogy az ember gyökerei mélyebbek lehetnek, mint gondolná.

A szülőföld nem pusztán földrajzi hely. Emlékek, kapcsolatok, nyelv, kultúra és az otthonosság érzése kapcsolódik hozzá.

„Itt van számomra a mennyország”

Csaba testvér felidéz egy tizenhat éves fiút, Alexet, aki nyári vakációja kezdetén megkérte, vigye el szülőfalujába. Útközben lelkesen mesélt a Bega folyó egyik nagy kanyarulatáról, a homokos partról, a víz fölé hajló ágakról és a házuk mellett álló szilvafáról.

Csaba testvér számára az Alföld sík vidéke talán kevésbé tűnt különlegesnek, mint a hegyek, amelyek között ő maga felnőtt. A fiú azonban minden részletért lelkesedett.

Amikor a faluhoz vezető útra értek, megkérte, hogy álljanak meg. Az autóban maradt, körülnézett, majd azt mondta: ha ezen a földön valahol mennyország van, akkor az számára ott található.

Ami egy idegen számára hétköznapi táj, az annak, aki ott nőtt fel, tele van emlékekkel és szeretettel. Mindannyiunk életében lehet egy ilyen hely: egy falu, város, utca, folyópart vagy hegy, amelyhez különleges módon kötődünk.

A szülőföld szeretete nem azt jelenti, hogy más tájakat vagy népeket kevesebbre becsülünk. Aki megtanulja szeretni saját otthonát, könnyebben megértheti azt is, miért ragaszkodik más ember a sajátjához.

A rosszcsont fiú ajándéka

Amikor Csaba testvér és Alex megérkeztek a családi házhoz, nehéz helyzet fogadta őket. A fiú nagymamája vak volt, édesanyja pedig fájdalmai miatt alig tudott lábra állni. Az udvart és a házat is elhanyagoltság vette körül.

Alex azonban nem üres kézzel érkezett. Két mankót hozott az édesanyjának, abban reménykedve, hogy segítségükkel könnyebben tud majd járni.

Az asszony sírva mondta, hogy már bottal sem tud közlekedni. A fiú ekkor elmesélte tervét: a nyárra munkát vállalt egy dévai kifőzdében, ahol mosogatni fog. Azt remélte, hogy őszre sikerül annyi pénzt összegyűjtenie, amennyiből megműttethetik édesanyja lábát.

A máskor rosszcsontnak, nehezen kezelhetőnek tartott kamaszban mély szeretet és felelősség élt családja iránt. Szülőföldjéhez való ragaszkodása nem puszta érzelgősség volt. Cselekvő szeretetté vált: dolgozni akart azért, hogy édesanyja meggyógyulhasson.

A szülők és ősök tisztelete ugyanis nem merül ki a múlt megszépítésében. Azt is jelenti, hogy gondoskodunk azokról, akiktől életet kaptunk, és felelősséget vállalunk értük, amikor segítségre szorulnak.

Nem minden örökség követendő

Szent István az apák jó példájának követésére biztat. Ez fontos különbség. A múltban sem volt minden tökéletes, és családjaink történetében is lehetnek sebek, rossz minták vagy feldolgozatlan konfliktusok.

Az ősök tisztelete nem azt jelenti, hogy hibáikat is tovább kell vinnünk. A kapott örökséget meg kell vizsgálnunk: ami igaz, szép és életadó, azt megőrizzük; ami romboló, azt Isten segítségével gyógyítjuk és megszakítjuk.

A jó hagyomány nem a hibák ismétlését, hanem az értékek továbbadását jelenti. Lehet, hogy éppen mi kapjuk azt a feladatot, hogy családunk történetében egy fájdalmas láncot lezárjunk, és egy új, egészségesebb örökséget adjunk tovább gyermekeinknek.

Így válhatunk hűségessé elődeinkhez: nem mindenben utánozzuk őket, hanem továbbvisszük mindazt, ami bennük valóban jó volt.

Egy láncszem vagyok

Csaba testvér az emberi életet hosszú lánchoz hasonlítja. A múltból nemzedékek sora érkezik hozzánk, és mi vagyunk azok a láncszemek, akik ezt a történetet összekötik a jövővel.

Szüleinktől és nagyszüleinktől életet, nyelvet, kultúrát, hitet és számtalan látható vagy láthatatlan ajándékot kaptunk. Mindezt nemcsak őriznünk kell, hanem tovább is kell adnunk.

A láncszem önmagában kicsi, mégis nélkülözhetetlen. Ha elszakad, megszakad a kapcsolat múlt és jövő között. Ha azonban erősen kapcsolódik mindkét irányba, megtartja és továbbvezeti az örökséget.

Szent István nyolcadik napi üzenete ezért arra hív, hogy ne engedjük el könnyen őseink, családunk és szülőföldünk kezét. Ismerjük meg történeteiket, őrizzük értékeiket, és adjuk tovább mindazt, ami életet, hitet és tartást adott nekünk.

Nem mi írjuk történetünk első fejezetét, és valószínűleg nem is mi írjuk az utolsót. De rajtunk múlik, milyen mondattal folytatódik.

Mai útravaló: Nem a semmiből érkeztem: őseim örökségének továbbvivője és a következő nemzedékekért felelős láncszem vagyok.

Mai kérdés: Melyik családi, hitbeli vagy kulturális értéket szeretném tudatosan megőrizni és továbbadni a következő nemzedéknek?