230. nap: Az új szív

Korszak: Fogság

Ima

Mennyei Atyánk, imádunk és dicsőítünk téged. Mindennap hálát adunk igédért és irántunk való hűségedért. Hálásak vagyunk, hogy emlékeztetsz bennünket a hozzád való hűségünk fontosságára, és arra is, hogy figyeljünk oda a körülöttünk élőkre. Jeremiás könyvében kiemeled, hogy mennyire nem figyelt néped a szükséget szenvedőkre, a szegényekre, az árvákra. A Példabeszédek könyvében megerősíted, hogy aki elnyomja a szegényt, az téged bánt, de aki jóindulatú hozzá, az téged tisztel. Urunk, Istenünk, mi olyanok akarunk lenni, akik észreveszik a szükséget szenvedőket, és nem csukják be fülüket a szegények kiáltása előtt, hanem időt szánnak arra, hogy meglássák, észrevegyék őket és cselekedjenek. Segíts, hogy hű gyermekeid legyünk! Segíts, hogy ne csak gondolatainkban és szavainkban hasonlítsunk hozzád, hanem tetteinkben is! Segíts, hogy képmásaid lehessünk itt a földön! Ezt kérjük Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Amióta elkezdtük a szentírásolvasást, folyamatosan az az érzésem, hogy az aktuális nap olvasmányai után már nem jöhet jobb. Úgy gondolom, hogy ennél nem kaphatunk többet. És mégis: itt ez a mai nap – olyan mélyek ezek szövegek is.

Mit értek ez alatt? Itt van Jeremiás 7. fejezete, ahol a próféta egy vallási reform idején prédikál. Emlékeztek, Jozija király (Jojakim apja) vallási megújulást kezdeményezett és vitt végbe: lerombolta a Baál-oltárokat, megtisztította a templomot, megújította az istentiszteletet. A régészeti kutatások viszont azt mutatják, hogy ennek ellenére rengeteg bálványszobor volt a lakóházakban, éppen az ő uralkodása alatt. Mert ez így működik: a király azt mondja, hogy vissza kell térnünk a templomba, és úgy kell imádnunk az Urat, ahogy Ő kéri és megérdemli. De az egyszerű nép azt mondja: „Jól van, király, megtesszük, amit parancsolsz, úgy megyünk a templomba, ahogy kéred, és ez a helyes; mi zsidók vagyunk és ez a templomunk”. A szívükben viszont távol voltak az Úrtól, így otthonaikra nézve nem tartottak bűnbánatot, s azt nem tisztították meg. Bár Jozija nagy reformot vitt végbe, ez azonban az emberek szívében nem hozott változást. A templomot és a nyilvános kultuszt sikerült átalakítani, de a családok otthoni vallásosságát kevésbé. A régészeti feltárások eredménye, a sok talált amulett és szobrocska azt sugallja, hogy a hivatalos valláspolitika és a hétköznapi vallási gyakorlat között jelentős különbség lehetett.

Kiben is bíztak valójában az emberek? Isten megígérte, hogy jelen lesz népe körében, a templomban. Figyeljük meg, hogy mit is olvasunk a 7. fejezet elején: „Ezt üzeni a Seregek Ura, Izrael Istene: Javítsátok meg utaitokat és tetteiteket, akkor majd veletek lakom ezen a helyen. Ne bízzatok az ilyen hazug beszédekben: »Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma«” (Jer 7,3-4). Egyértelmű: az Úr lakóhelye Jeruzsálemben van. A Föld minden pontja közül erre mondta, hogy itt lesz jelen, és itt fogadja az áldozatokat. Tehát a zsidó nép pontosan tudja, hogy ők a választott nép. Attól tartok, a mai modern keresztények nem igazán értik a templom szerepét és annak fontosságát. Izrael népe ezt így fogta fel: „Bármi elpusztulhat és elveszhet, de Jeruzsálem nem. Ez az Úr temploma és mi vagyunk az Ő választott népe. Isten azt ígérte nekünk, hogy örökre velünk marad, ezért semmitől nem kell félnünk”. De az Úr rájuk kérdez: „Biztonságban érzitek magatokat akkor is, ha gonoszat tesztek? Ha elnyomjátok az idegeneket, az árvákat és özvegyeket, ártatlan vért ontotok, vagy más istenekhez fordultok?” „Hát rablók barlangjának tartjátok ezt a házat, amely az én nevemet viseli?” (Jer 7,11) – kérdi az Úr. Majd így folytatja: „Menjetek csak el Silóba, arra a helyre, ahol egykor szentélyt szereztem nevemnek. És nézzétek meg, mit tettem vele népemnek, Izraelnek gonoszsága miatt” (Jer 7,12). Ez azt jelenti, hogy „ha továbbra is elutasítotok engem, azt kapjátok, amit ezzel a saját fejetekre kértetek”.

Ez intés mindannyiunk számára. Tudom, vannak ebben a közösségben, akik nem katolikus keresztények. De sokan azok vagyunk, és talán mi is elbizakodottak vagyunk, visszatekintve a történelemre és arra gondolva, amit Máté evangéliumában olvashatunk, amikor Jézus azt mondja: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18). Természetesen történelmi és teológiai tény, hogy Jézus Krisztus alapította a katolikus Egyházat. Ebből viszont sok katolikus téves következtetést von le: „katolikus vagyok, bár nem követem olyan hűségesen az Urat, de tudjátok, Jézus alapította a katolikus Egyházat”. És? Ez megment minket?

Vagy egy másik példa: az Oltáriszentségben Jézus valóságosan jelen van. János evangéliumának 6. fejezetében egyértelművé teszi az Eucharisztia mibenlétét, és hogy ami a szentmisében történik, az az Ő valóságos megjelenése: testében, vérében, lelkében és istenségében. Ugye ezért mi,  katolikusok, ülhetünk a babérjainkon, mert hát nekünk ott van az Eucharisztia… De nem igazodunk Jézus Krisztushoz, nem hozzuk el úgy Jézust a világnak, ahogy sok nem-katolikus keresztény testvérünk teszi. Ismerős, nem?  Nem élünk Mennyei Atyánk elhívása szerint, de nekünk van Oltáriszentségünk! Jeremiás 7. fejezete mennyire ránk bizonyítja e vétkünket. Jeremiás azt mondja az embereknek: „Igen, itt van az Úr jelenléte a templomban, de ti nem imádjátok és nem úgy szolgáltok neki, ahogy Ő azt kérte”. Ez pontosan igaz ránk, katolikusokra is. Igen, van Eucharisztiánk. Igen, Jézus alapította a katolikus Egyházat. De ha nem alakítjuk az életünket ehhez a valósághoz, ehhez az igazsághoz, akkor hiába bízunk ezekben. Nem abban bízunk, amiben, s főleg akiben kell.

Most pedig terjesszük ki ezt a témát a kereszténység egészére. Igen, tudom, hogy az Egyház közössége több, mint csak a katolikus keresztények. Hálás is vagyok mindazokért, akik nem katolikusok, de keresztények, és így az Egyház részei. Mert mint megkeresztelt krisztushívők mindannyian elmondhatjuk azt, hogy bennünk van Jézus kegyelme és beborít bennünket a Bárány vére. Ezért azt gondoljuk, hogy nagyvonalúan kezelhetjük a bűneinket… De itt van Jeremiás, aki nemcsak kora izraelitáihoz szól, hanem közvetlenül hozzánk is. Ezt hallgassátok, ahogy az emberek engedetlenségéről ír: „Nem látod, mit művelnek Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin? A gyerekek fát szedegetnek, az apák tüzet gyújtanak, az asszonyok meg tésztát dagasztanak, hogy kalácsot süssenek az Ég Királynőjének; az idegen isteneknek italáldozatot mutatnak be, s ezt mind az én bosszantásomra” (Jer 7,17-18). Tulajdonképpen azt mondja, hogy ez egy családi ügy lett. Az egész bálványimádás, az Úrtól való elfordulás, amely eltávolít az élő és igaz Istentől. Az apák, a fiak és a feleségek mind kiveszik a részüket a hamis istenek imádásából. A „menny királynője” itt egy olyan istennőre való utalás, mint például Vénusz, vagy Asera, akiről a Királyok első könyvében olvastunk (1Kir 18,19). Olyasfajta istennő, mint a szerelem istennője vagy a termékenységé. Egész családok fordultak el az élő és igaz Isten imádásától és követésétől, és a bálványimádásuk egyesítette őket.

Ez a dolog nem áll meg itt, mert „nem fogadtak szót, és nem figyeltek rám, hanem saját gonosz szívük szándékait követték; a hátukat fordították felém” (Jer 7,24). Annál nagyobb butaságot nem nagyon hallottam, amit a világ tanácsol, hogy „kövesd a szíved”. Tudom, hogy bizonyos összefüggésben helyén való lehet ez a tanács. Bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy jó, ha felismerjük, mi történik a szívünkben. De az Úr szava azt nyilvánítja ki, hogy a szívünk szándéka gyakran eltorzul. Gyakran vágyunk a szívünkkel olyan dolgokra, amik nem tesznek jót nekünk. A szívünk gyakran nincs egységben az Úr törvényével. Amit ezek az izraeliták tettek, pont olyan, amit mi is teszünk: nem engedelmeskedünk, nem hajtjuk fülünket az Úr szavára, hanem gyakran a megátalkodott, gonosz szívünk tanácsára hajlunk.

Egyszer hallottam egy embert beszélni, aki egy ferences katolikus egyetemre járt. Azt mondta, hogy a megtérés első két lépése, hogy nem bízunk többé magunkban, hanem elkezdünk az Úrban bízni. Ez így igaz. Felismerjük, hogy ha Krisztushoz akarunk tartozni, akkor nem bízhatunk önmagunkban. Nem bízhatok abban, hogy én magam mindig a jót választom. De az Úrban még a megtörtségemben, a gyengeségemben, a hűtlenségem idején is bízhatok. Mindig bízhatok benne.

A zárógondolat ennél a fejezetnél, ami minduntalan feljön a prófétáknál, hogy minden kicsiben kezdődik. Azzal például, hogy annyira természetesnek vesszük Isten jelenlétét. Természetesnek vesszük a kiválasztottságunkat, miközben lassan más isteneket kezdünk el imádni, más isteneknek adjuk oda a szívünket. Elkezdjük a saját szívünket követni, amiből az lesz, ahogy itt olvassuk: „Fölépítették a Tófet magaslatát a Ben-Hinnom völgyében,” – a Hinnom völgye ugyanaz, mint a Gyehenna völgye – „hogy áldozatul elégessék fiaikat és lányaikat, bár ilyet egyáltalán nem parancsoltam nekik, még csak eszembe se jutott” (Jer 7,31). A helytelen istentisztelet gyakran vezetett oda, hogy az emberek a gyermekeiket áldozták föl. A saját ártatlan fiú- és leánygyermekeiket égették el, hogy a bálványisteneknek áldozzanak. Így lett a félresiklásból nagy bűn.

Jeremiás a Jeruzsálem eleste előtti nemzedéknek prófétál, Ezekiel 36. fejezete pedig a pusztulás utáni időről szól. Ez a fejezet már a jövőt, Izrael helyreállítását írja le. „Ti meg, Izrael hegyei, sarjasszatok ágakat és teremjetek gyümölcsöt népemnek, Izraelnek, mert hamarosan visszatér!” (Ez 36,8). Amikor ezt hallják a zsidók, már fogságban vannak, már megérkezett a száműzöttek harmadik hulláma is. Jeruzsálem és a templom romokban van. Hihetetlen, de Isten így folytatja Izrael dombjairól szólva: „Mert nézzétek, hozzátok megyek, felétek fordulok, azért megművelnek és bevetnek benneteket. Megsokasítom rajtatok az embereket és Izrael egész házát. A városokat lakják majd, s a romokat újra fölépítik” (Ez 36,9-10). Micsoda reményteljes mondat: „Mert nézzétek, hozzátok megyek, felétek fordulok” – erre van szükségünk!

Még nem is szóltam az új szívről és új lélekről! Pedig az egész Szentírás egyik legfontosabb üzenete, amit Isten mond Ezekiel prófétán keresztül: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok. Abban az országban laktok majd, amelyet atyáitoknak adtam, s az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek” (Ez 36,26-28). Az egyik, amit itt meghallunk, az az „új szív” ígérete.

Jeremiásnál megtört és álnok emberi szívről olvastunk. Ebben nem bízhatunk. Ezért Isten új szívet ad. Olyan szívet, amely arra indít, hogy Isten parancsai szerint éljünk és szemünk előtt tartsuk a törvényeit. Nem azért kapunk új szívet, hogy azt tegyük, ami nekünk tetszik, hanem amit tennünk kell. Isten kegyelme nélkül egyikünk sem képes azt tenni, amit tennie kell. Egyikünk sem tud igaz életet élni Isten kegyelme nélkül. Isten itt megígéri az új szívet és az új lelket.

Megköszönjük az Úrnak ezt az ajándékot, és azt a mondatot, hogy „hozzátok megyek, felétek fordulok”, mert akármilyen pusztítást is éltek meg az izraeliták, akármennyire sebesültek és megtörtek, Isten hűtlenségük ellenére is ezt mondja. Neked is ezt mondja ma az Úr. Ha bűnben élsz, ha nem tiszteled is az Urat az életeddel, Ő kijelenti neked: „Érted vagyok, veled vagyok, feléd fordulok”.

Én magam is imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem is, mert hosszú út ez! És nagyszerű út. Egészen rendkívüli út. De sokszor nehéz út is lehet.

Ezért szükségünk van egymás imáira. Ezért olyan nagy áldás ez a közösség: hogy imádkozhatunk egymásért és nem egyedül járjuk a Biblia egy év alatt podcast lelki útját. Én imádkozhatok értetek, ti pedig imádkozhattok értem. Nagyon köszönöm!