127. nap: Irgalmasság Saul háza iránt

Korszak: Királyok kora

Ima

Mennyei Atyánk, imádunk téged és köszönetet mondunk neked. Urunk, Istenünk, köszönjük a mai napot, köszönjük életünknek ezt az időszakát. Köszönjük, hogy vezetsz minket, és hogy szóltál hozzánk az elmúlt 127 napban. Alakítod a látásunkat, a szívünket és az értelmünket szavaid és jelenléted által, azzal, aki te valóságosan vagy – és meghívsz minket is a valódi életre. Kérünk, tölts be minket a bátorság lelkével! Tölts be minket céltudatossággal! Tölts be minket bölcsességgel, hogy tudjuk, mely tetteket kell végrehajtanunk és melyektől tartsuk távol magunkat! Ezt kérjük tőled a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Sámuel második könyvének mai, 9. fejezetében olvastunk Mifibosetről, Saul unokájáról, Jonatán fiáról. Dávid itt is feltesz egy fontos kérdést, ahogyan a 7. fejezetben azt kérdezte, mit tehetnék Istenért? Építeni akarok neki egy házat, hiszen „magam cédrusfából készült házban lakom, az Úr ládája meg sátorban lakik” (2Sám7,2).  Ismerjük a történetet, Nátán próféta azt válaszolja, hogy azt majd más építi meg… Itt a 9. fejezetben Dávid megkérdezi, hogy milyen nagylelkű tettet vihetne végbe Saul házáért? Nem Isten felé akar most nagylelkű lenni, hanem mások felé. Meg akarja tisztelni azt a testvéri szövetséget, erős baráti köteléket, ami közte és Jonatán között volt. Megkérdezte, hogy maradt-e valaki életben Saul házából. És itt van Mifiboset, akinek sérülése történetéről néhány nappal ezelőtt olvastunk. Saul családjának menekülése közben a dajka elejtette, így lett sánta mindkét lábára. Dávid pedig most visszaadatja neki nagyapja, Saul, minden vagyonát. Így gondolkodik: „Még ha a nagyapja ellenségeskedett is velem, de édesapja az én szövetséges barátom volt”. Mifiboset azt hitte, hogy ő „született ellensége” Dávidnak, így azzal a tudattal járult eléje, hogy a király megöli őt. De Dávid nem ellenségként bánt vele, ahogyan általában Sault sem az ellenségeként kezelte, Jonatánhoz pedig mély barátság fűzte. Ezért Mifibosettel fiaként bánt. „Mifiboset tehát Dávid asztalánál evett, mint a király valamelyik fia” (2Sám 9,11). Dávid itt újra jelét adja bölcsességének és együttérzésének. Isten jóindulatát közvetíti azáltal, hogy felemeli Mifibosetet. 

Másoktól hallottam erre a részre azt a magyarázatot, miszerint Dávid a népi bölcsességet követi, ami azt mondja: „tartsd a barátaidat közel magadhoz, az ellenségeidet pedig még közelebb”. Ezért emeli magához Mifibosetet, beengedi a házába, tiszteletben részesíti, de egyúttal szemmel is tartja. Szerintem ez nem túl „dávidos”… Nem hasonlít Dávid eljárási módjához. Számomra itt Dávidnak az a jellemvonása mutatkozik meg, hogy mindig tisztelte elődjében a felkentet: „Saul felkent király volt, ezért így mutatom ki emléke iránt a megbecsülésemet, s így Jonatán barátom emlékét is felmagasztalom”. Nem kétszínűségből vagy manipulatív szándékkal, hanem valódi jóindulatból cselekedett Dávid, ezt támasztja alá az Írás szövege is: „Van-e még valaki, aki életben maradt Saul házából? Mert akkor Jonatánra való tekintettel jót teszek vele” (2Sám 9,1). Ezt a kérdést kell feltenni ma magunknak is: van-e most valaki körülöttem, akivel jót tehetnék az Úr kedvéért?

Néhány szót még a Krónikák 12. fejezetéről. Bemutatják nekünk Dávid hadseregét, erős embereit – ők teszik királlyá Dávidot. Egyfajta összegzést látunk, hasonlóan ahhoz, ahogy a Számok könyve és a Második Törvénykönyv összefügg: a Számok könyvében zajló történetre a Második Törvénykönyv mintegy madártávlatból tekint vissza. A Krónikák első könyve szintén madártávlatból tekint azokra az eseményekre, amiket néhány napja olvastunk, ahogyan Dávidot királlyá teszik, és ő összegyűjti Izrael törzseit az egyesített királyságba. Izrael immár nem a törzsek laza szövetsége, hanem valóban egységes királyság. 

Az olvasott rész Dávid katonáiról szól, akik hadseregének tagjai voltak Hebronban. Egyetlen célért küzdenek, közös tulajdonságaik a bátorság, a hősiesség és a bölcsesség. Ez utóbbi tulajdonságra érdemes figyelnünk. A szöveg azt mondja, hogy Benjámin törzse, a benjaminiták, Saul férfirokonsága, nagyjából 3000 ember; többségük eddig megtartotta hűségét Saul házához. Ez érthető. Ezt Dávid is értékeli, mert elismeri Saul házának legitim voltát. A döntő pillanatban mégis csatlakoztak hozzá. Dávid nemcsak felfigyel a hűségükre, hanem tiszteli is őket ezért.

Lejjebb Isszachár törzséről azt mondja, hogy értették az idők jeleit: „Isszachár fiai közül (voltak) olyanok, akik tisztában voltak azzal, hogy Izraelnek mit kell tennie és hogyan kell végrehajtania” (1Krón 12,33).  Ugyanazok a tulajdonságok jellemzőek rájuk is: nemcsak bátrak, hősök, hanem bölcsek is. Isszachár törzse szintén hűséges volt Saulhoz, míg ő volt a király és most pedig Dávidhoz hűek. Ez nem arról szól, hogy mentik a bőrüket, legalább is nem itt, a Krónikák könyvében, hanem a mindenkori felkent királyhoz hűségesek.

Még egy érdem, amit ki kell emelni ezeknél a katonáknál: a céltudatosság, a közös cél szem előtt tartása. Megvan bennük az elkötelezettség és kitartás, képesek tökéletesen koncentrálni a feladatukra. A feladatuk, hogy megvédjék a királyt és harcoljanak Izrael ellenségei ellen. Természetesen emellett nagyon képzettek is voltak. Jól bántak a lándzsájukkal és a pajzsukkal, sőt néhányan mindkét kezükkel tudtak nyilazni. Kétkezesek voltak, ami csatákban különösen előnyös. Nekem picit gyanús volt, hogy „tudtak az íjról követ és nyilat (lőni)”, ahogyan a 2. versben olvastuk. Az eredeti szövegben tényleg így van, nem említ parittyát, csak íjat, de más fordítások már értelmezve adják vissza ezt a mondatot, és azt mondják, hogy „követ hajítani tudó parittyások és nyilasok voltak”. Így már azért könnyebb elhinni.

No, de itt tartunk most, megkezdődött Dávid története királyként. Mindkét könyvben, amit most párhuzamosan olvasunk, ez a történet fog kibontakozni, és az utolsó fejezetekben pedig már Salamonról, Dávid utódjáról is lesz szó.

Nagy ajándék együtt végigjárni a bibliaolvasás útját, olyan jó a közösség tagjának lenni. Imádkozzunk egymásért! Ennek hatalmas ereje van. Ima nélkül csak egy ugyanazokat az igéket olvasó csapat lennénk. De ez a közösség több ennél: nemcsak hallgatjuk Isten szavát, hanem egymást is felemeljük Isten elé. Isten elé, aki mindenkit szeret és meghallgatja a szavainkat. Amikor ezt hallod vagy olvasod, tudd, hogy Isten emlékeztetni akar téged az irántad való szeretetére, és hogy vannak, akik imádkoznak érted, tehát nem vagy egyedül.