117. nap: Tisztelet és hűség

Dávid újra megkíméli Sault.

Szif lakói elmentek Gibeába, és így szóltak Saulhoz: „Nem Dávid rejtőzik Hachila dombján, a puszta szélén?” Erre Saul elindult háromezer férfival, Izrael legjavával, és Szif pusztájába vonult, hogy felkutassa Dávidot Szif pusztájában. Saul Hachila dombja közelében táborozott, amely a puszta szélén, az út mentén emelkedik. Dávid a pusztában tartózkodott. Amikor neszét vette, hogy Saul a pusztába jött, az ő felkutatására, hírszerzőket küldött Dávid, és megbizonyosodott róla, hogy Saul csakugyan odaérkezett. Erre Dávid elindult, és elment arra a helyre, ahol Saul táborozott. Dávid megnézte a helyet, ahol Saul és seregének a vezére, Ner fia, Abner aludt; Saul a táborban aludt, és a csapat körülötte tanyázott.

Akkor Dávid a hettita Achimelechhez, valamint Abisájhoz, Ceruja fiához és Joáb testvéréhez fordult, és így szólt: „Ki jön le velem Saul táborába?” „Én lemegyek” – válaszolta Abisáj. Így Dávid és Abisáj éjszaka megközelítették a csapatot. Sault alva találták a táborban – a lándzsája a fejénél a földbe szúrva. Abner és a csapat körülötte aludt.

Erre Abisáj azt mondta Dávidnak: „Ma az Isten kezedbe adta ellenségedet. A saját lándzsájával odaszögezem a földhöz, egyetlen döféssel, másodikra már nem lesz szükség.” Dávid azonban így felelt Abisájnak: „Ne öld meg, mert ki maradt büntetlen, aki az Úr fölkentjére emelte kezét?!” Aztán így folytatta Dávid: „Amint igaz, hogy az Úr él: vagy az Úr öli meg, vagy elérkezik halála napja, vagy pedig csatába száll, és ott pusztul.

Az Úr óvjon attól, hogy kezet emeljek az Úr fölkentjére! Fogd a lándzsát, amely a király fejénél van, meg a vizeskorsót, és menjünk!” Ezzel Dávid fogta Saul feje mellől a lándzsát meg a vizeskorsót, és elosontak anélkül, hogy valaki látta vagy észrevette, vagy pedig fölébredt volna. Mindnyájan aludtak, mert az Úr mély álmot bocsátott rájuk.

Amikor Dávid a szemközti oldalra ért, valamivel távolabb kiállt a hegycsúcsra, úgyhogy egy széles sáv volt köztük. S Dávid odakiáltotta a seregnek és Ner fiának, Abnernek: „Nem felelsz, Abner?” „Ki vagy, aki szólítasz?” – kérdezte Abner. Dávid így válaszolt: „Hát férfi vagy? Ki fogható hozzád Izraelben? Miért nem ügyeltél uradra, a királyra? Valaki odament a seregből, hogy megölje uradat, a királyt. Nem volt szép, amit tettél. Amint igaz, hogy az Úr él: halált érdemeltek, amiért nem vigyáztatok uratokra, az Úr fölkentjére. Nézd csak meg, hol van a király lándzsája, és hol a vizeskorsó, amely a fejénél állt.”
Saul megismerte Dávid hangját, és odaszólt: „Nem a te hangod az, fiam, Dávid?” „De igen, uram, és királyom!” – válaszolta Dávid. Aztán így folytatta: „Miért üldözi uram szolgáját? Mit vétettem? Milyen igazságtalanság tapad a kezemhez? Vessen ügyet uram és királyom a szavaimra! Ha az Úr bújtott fel ellenem, akkor szálljon felé áldozat illata. Ha azonban emberek voltak, legyenek átkozottak az Úr színe előtt. Mert elűznek, hogy ne legyen örökrészem az Úr földjén, hiszen azt mondják: Menj innét, szolgálj más isteneknek! De nem, vérem nem omlik az Úrtól távol a földre. Még akkor sem, ha Izrael királya kivonult, hogy hajszolja életemet, amint a hegyek közt a foglyot szokás üldözni.”

Erre Saul azt mondta: „Vétkeztem. Igazságtalan voltam. Térj vissza, fiam, Dávid! Többé nem teszek neked rosszat, mivel ma kedves volt szemedben az életem. Igen, esztelen voltam, és nagyot tévedtem.” Dávid így felelt: „Lám, itt a király lándzsája. Jöjjön át valamelyik szolgád, és vigye el. Az Úr mindenkinek megfizet igazságosságában és hűségében. Az Úr ma kezembe adott, de nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére. Amilyen kedves volt az életed a szememben, legyen az én életem is olyan kedves az Úr szemében. Szabadítson ki minden szorongatottságból!”

Saul erre azt mondta Dávidnak: „Légy áldott, fiam, Dávid! Minden bizonnyal szerencsés leszel, és eléred célodat.” Dávid ment az útján, Saul meg hazatért.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat