Ogilvie Szent János, aki életét adta testvéreiért – Szentek élete
Ogilvie Szent János – jezsuita áldozópap, vértanú
* Banffshire, Skócia, 1579. + Glasgow, Skócia, 1615. március 10.
1579-ben született Skóciában.
Az Ogilvie-k ma is Skócia egyik legelőkelőbb „klánja”, családközössége. Anyja révén John Ogilvie rokona volt a híres Stuart és Douglas klánnak is. A skóciai hitszakadás következtében rokonai részben katolikusok, részben protestánsok voltak, őt kálvinistának nevelték. Amikor tizenhárom éves lett, apja Franciaországba küldte tanulni.
Franciaországban akkoriban gyakoriak voltak a nyilvános hitviták a kálvinisták és a katolikusok között; ezeken János is részt vett, amikor csak tehette. Idővel kétely támadt benne vallásával szemben. Francia, olasz és német teológusok ismeretében a katolikus Egyház töretlen hagyományát önkéntelenül is összehasonlította a reformátorok új tanításával. Leginkább azonban a számos vértanú hatott rá, akik katolikus hitüket életükkel pecsételték meg. Arra vágyott, hogy a vértanúk Egyházához tartozzék, ezért tizenhét évesen a katolikus hitre tért.
A következő három évet különböző iskolákban töltötte. Hat hónapig Regens- burgban a skót bencéseknél tanult, majd az olmützi jezsuita kollégiumba került. Egy évvel később kérte fölvételét Jézus Társaságába, egy pestisjárvány azonban arra késztette a hatóságot, hogy bezárja a kollégiumot. Jánost a brünni noviciátusba küldték. A következő tíz évet az osztrák jezsuita tartományban töltötte. 1602-1606 között Grazban tanult, s megismerhette Pázmány Pétert, aki a kollégium tanára volt. Tanulmányait Bécsben folytatta. Ezután a generális kívánságára Párizsba küldték, itt szentelték pappá 1610-ben.
Párizsban megismert két jezsuitát, akik skót hazájában misszionáltak. Mindkettőt fogságba is vetették; egyikük három évet ült a hírhedt londoni Towerben. Elbeszéléseik mélyen megragadták, és megerősödött benne a vágy, hogy életét a skót misszió szolgálatának szentelje, ha kell a vértanúságig. A két hithirdető kilátástalannak minősítette elképzelését. A generális, akinek János ilyen értelemben írt, határozottan visszautasította: elöljárói dolga, hogy meghatározzák, hol kell munkálkodnia. János azonban ismételten visszatért kívánságára, s végül két és fél év múlva Skóciába küldték. A papok számára azonban szigorúan tilos volt Nagy-Britanniába utazni, ezért álnéven (John Watson) indult útnak, s hol lókereskedőnek adta ki magát, hol meg hazatérő katonának.
Az első hónapokban alig ért el eredményű. Nemesi barátai, akikhez nagy reményeket fűzött, cserbenhagyták. Aki katolikus maradt, csendben eltitkolta ezt, senki sem vágyódott a vértanúságra, senki sem akart papot befogadni, mert ez felségárulásnak számított. Végül Edinburgh-ban a katolikus Sinclair Vilmos ügyvéd befogadta. János átvette a házitanító szerepét legidősebb fia mellett, aki később jezsuita lett. Titokban misézett, gyóntatott és bátorította a katolikusokat. Csakhamar kiterjesztette tevékenységi körét: látogatni kezdte a fogságba vetett katolikusokat, bár ez rendkívül veszélyes volt.
Számos lelket sikerült megnyernie. Glasgow-ban tevékenykedve egy jámbor özvegyasszony rejtegette, aki később a hite miatt elszenvedett fogságban halt meg. Egy napon jelentkezett nála öt ember, és kijelentették, hogy katolikus hitre akarnak térni. Egyikük azonban besúgó volt. A hitoktatáson egy poroszlóval jelent meg, s Jánost letartóztatták. Spottiswoode presbiteriánus érsekhez vitték, aki egy kiadós pofonnal fogadta:
– Nem szégyelli magát, amiért misét mond egy reformált városban? – rivallt rá.
– Ön pedig úgy viselkedik, mint egy hóhérlegény, nem pedig mint egy püspök – válaszolta János. Erre rárohantak az érsek szolgái és jól megverték. A következő napon megkezdődött a hivatalos kihallgatás, mely több mint huszonnégy órán át tartott étlen-szomjan, fűtetlen helyiségben. Sok kérdést tettek föl, János azonban úgy válaszolt, hogy üldözőinek nem nyújtott jogalapot a letartóztatásra. Mindenekelőtt állhatatosan megtagadta, hogy elárulja a glasgow-i katolikusok nevét.
– A tűzbe kellene Önt vernünk! – kiáltott rá az egyik vallató, amikor semmivel sem tudták rávenni, hogy kiszolgáltassa a kívánt neveket.
– Az nem is lenne rossz, hiszen már majd megfagyok! – válaszolta János nyugodtan.
Megfenyegették a spanyolcsizmával, majd méltóságot és hatalmat ígértek neki, ha elárulja a skót katolikusok nevét.
Amikor mindez nem használt, nyolc napon és éjszakán át megakadályozták az alvásban. Tüskékkel szurkálták, fölráncigálták fekhelyéről, haját tépdesték, földre dobták. Csak amikor az orvos megmondta, hogy már csak néhány óráig bírja ezt, engedték meg, hogy egy nap és egy éjjel aludjék; utána Edinburgh-ba szállították újabb kihallgatásra.
Ismételten megkíséreltek mindent, hogy a skót katolikusok nevét kicsikarják belőle. Többször is elhíresztelték, hogy elárulta barátai nevét, hogy ily módon másokat késztessenek beszédre. De minden hiábavaló volt. Végül föltették neki az adott kor legkényesebb kérdését: – Vajon a pápa jogosult-e arra, hogy letegye a királyt?
– Erre a kérdésre csak magának a pápának válaszolhatok – felelte.
Ezután ismét Glasgow-ba vitték. Állhatatosságának híre elterjedt az egész országban, és így a kívánt célnak pontosan az ellenkezőjét érték el: a katolikusok új erőre kaptak. Még a fegyőrökre, sőt Spottiswoode érsekre is olyan mély benyomást gyakorolt, hogy őszintén azt kívánták, bárcsak tagadná meg hitét, hogy életben maradhasson.
Ekkor Jakab király egy öt kérdést tartalmazó ívet küldött Jánosnak. Ő pedig tudta, hogy a válaszok megpecsételik sorsát. Nyíltan kijelentette:
– Ha királyom földi hatalmát fenyegetnék, vérem utolsó cseppjét is adnám érte; ha azonban a lélek fölötti hatalomról van szó, nem tudok és nem is szabad engedelmeskednem neki.
Végül felségárulás miatt halálra ítélték. Úgy igyekeztek feltüntetni az ügyet, mintha elítéltetése pusztán politikai, és nem vallási okok következménye lenne.
1615. március 10-én nyilvánosan felakasztották; a kivégzésen jelenlevő néptömeg azonban megátkozta a hóhért, Jánost pedig vértanúnak mondta.
