Nisszai Szent Gergely: A lelki élet és az istenszeretet misztikus teológusa – Szentek élete

Nisszai Szent Gergely – püspök, egyházatya

* Cézárea, Kappadókia, 334 körül + 394/395.

         Kappadókiában született 334 körül.

         A „három nagy kappadókiai” közül Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely  jó barátok, Nisszai Szent Gergely és Vazul testvérek voltak. Vazul mindenekelőtt a tett embere és jó szervező volt, Nazianzi Gergely szónok és költő, a ma ünnepelt Nisszai Szent Gergely pedig misztikus és – Origenész mellett – a lelki élet első nagy teológusa volt.

         Családja különleges módon áldott volt: a testvérek közül három püspök lett, négy pedig szent. De Gergely nagyon különbözik testvérétől, Vazultól, akinek nagysága talán kissé háttérbe is szorította őt.

         Kappadókiában maradt, és képzettségét Cézárea iskoláiban szerezte meg. Már igen fiatalon lektor volt; ahelyett azonban, hogy a várakozásnak megfelelően az egyházi pályára lépett volna, rétor lett. Úgy tűnik, hogy a Julianus császár (361-363) alatt új virágzásnak indult pogány kultúra Libaniosz (404) rétor vonzerejének hatása alá került. Gergely nőül vette Teozébiát, aki jámbor és művelt nő volt, s Gergely egész életén át szenvedélyesen szerette. Jóllehet egy írásában szemrehányást tesz magának, amiért a „szokásos utat”, a házasságot választotta, és nem a szüzességet, de ez nem a felesége iránti szeretet megfogyatkozásának, hanem az istenszeretet túláradásának, a földi élet határain túllépő bőségének a jele. Amikor Teozébia 385 körül meghalt, Nazianz püspökének részvétlevele az elhunytat „igazi szentnek és valódi papfeleségnek” magasztalta.

         Úgy látszik, Gergely igen csendes, visszavonult életet élt Teozébiával is, s felesége halála után is. Nem tudunk arról, hogy – az ismételt meghívásoknak eleget téve – valaha is meglátogatta volna testvérét, Vazult szerzetesi elkülönültségében. Állandó kapcsolatot tartott viszont nővérével, Szent Makrinával, aki a szomszédos női kolostor elöljárója volt, s akit Gergely „lelki tanítónő”-jének nevezett.

         Püspöki hivatalát 371-ben foglalta el – amint Gergely közli – testvére rábeszélésére. Vazulnak olyan férfiakra volt szüksége, akiknek igazhitűségére építeni tudott. Gergely hite és elkötelezettsége minden kétségen felül állt, tudományos képzettsége figyelemre méltó volt, s ezek feledtették, hogy diplomáciai érzéke bizony nem volt kimagasló.

         Ebben a korban kezdődtek el a viták az ariánusokkal.     

         Gergelyt viszont nem kímélték az ariánusok. Hogy eltávolítsák az útból, bepanaszolták: eltékozolta az egyházi javakat. Különös vád ez olyan férfi ellen, aki egész életén át a szegények ügyét képviselte. Nemsokára letették, és csak Valens császár halála (378) után térhetett vissza püspöki városába. A kisváros diadalmas fogadtatást rendezett számára. Hogy ez mennyire megragadta, kicsendül ebből a levélrészletből: „Szeretetük és ragaszkodásuk túláradó kinyilvánításával csaknem agyonnyomtak minket”.

         Testvére, Vazul halála (379) után Gergely vette át Cézárea nagy püspökének teológiai és szerzetesi örökségét. Ettől kezdve kiemelkedő szerepet játszott az ortodoxia védelmezésében. 379-ben részt vett az antiochiai zsinaton, ahol a nyugati egyházhoz való közeledésről volt szó. Őt bízták meg, hogy látogassa meg Pontus egyházait. Amikor Szebasztébe érkezett, ott akarták tartani püspöknek. Végül sikerült a közösséget arra késztetnie, hogy testvérét, Pétert válasszák meg.

         381-ben barátjával, Nazianzi Gergellyel együtt megjelent a konstantinápolyi zsinaton, ő mondta a megnyitó beszédet. Ez volt pályafutása tetőpontja. A császár kinevezte Pontus egész területére az ortodoxia megbízottjává; meg kellett ítélnie a püspökök igazhitűségét, és az ariánus érzületűeket le kellett tennie hivatalukból.

         Azokban az években, amelyek folyamán Gergely a császár bizalmát élvezte, több különleges megbízatást is kapott;

         Ebből a korszakból származnak Gergely legjelentősebb teológiai írásai is, amelyek teológiai és általános személyes tekintélyét is megerősítették. Egész idő alatt ünnepelt szónok volt. Beszédei föllelkesítették Konstantinápolyt. Itt találkozott egyébként korának legjelentősebb nőalakjával, Szent Olümpiásszal. Ezekben az években nagyszámú gyászbeszédet mondott, köztük az ifjú hercegnő, Pulcheria temetésén – ez a beszéd szolgált ösztönzésül Jacques-Benigne Bossuet (1627-1704) egyik halhatatlan gyászbeszédéhez -, s Flaccilla császárné halálakor is.

         Ezután azonban a világ Aranyszájú Szent Jánosra kezdett figyelni, s Gergelyről lassanként megfeledkeztek. A magány mindig megtisztulással jár, s Gergely is a lelki élet teológiájának szentelte magát. Tapasztalata és megfontoltsága ezen a téren felülmúlhatatlan mesterré tette, és hasonlíthatatlan eredetiségre képesítette. Ebben az időben írta a misztikus teológia mesterműveit – Mózes életét és az Énekek énekének kommentárját -, és a szerzetességet megajándékozta az addig hiányzó misztikus tanítással.

         Gergely – amint ő maga fogalmazta meg – elérkezett a „fehér hajú” öregséghez. Origenész nyomán úgy írta meg a lelki élet folyamatát, mint a szüntelenül ismétlődő megtisztulás útját, amely kitárulkozás a kegyelem számára a végleges, teljes önkiüresítésig. Benne az ember a tiszta szeretet eksztázisában nyílik meg Istennek, benne Isten a barátjának ismeri föl őt; és ez „az élet beteljesedése”.

         394-ben Gergely utoljára vett részt zsinaton, s röviddel utána meghalt. Hosszú életének lelki tapasztalata és hite azonban meghozta számára az istenszeretetnek és Isten közelségének megtapasztalását.