Szent Polikárp: A viharvert hajós kikötője – Szentek élete

Szent Polikárp – püspök, vértanú

* Szmirna, Kis-Ázsia, 69 előtt + Szmirna, 155. február 23.

         Kis-Ázsiában született 69 előtt.

         Antiochiai Szent Ignác dicséri Polikárpot azért, mert lelkülete Istenben vert erős gyökeret, és biztosítja, hogy korának úgy kell ő, mint viharvert hajósnak a kikötő.

         E szavak igen találóak. Polikárp a maga egyenességével közvetlen hatást gyakorolt korának embereire. Nemcsak tanításával, hanem még inkább tevékenységével, életével és halálával az Egyház igazi pásztorának bizonyult.

         Polikárp ifjú korában hallgatója és tanítványa volt János apostolnak egy korai hagyomány szerint Polikárpot „az apostolok” tették Szmirna püspökévé. Ezek szerint Polikárp egyik jelentős megalapozója volt az őskeresztény hagyománynak. „Tanításával egyetértenek az összes asiai (kis-ázsiai) egyházak.”

         Szent Ignác leveleiből tudjuk, hogy a szmirnai püspököt nemcsak a nem keresztény polgártársai részéről érték támadások, hanem saját egyházközségében is küzdelmei voltak. Mint a kor más kis-ázsiai egyházközségeiben, neki is súlyos problémái voltak egy csoporttal, mely nem értett egyet azzal, hogy az egyházi élet egyre inkább a püspök körül kristályosodott ki. Kezdetben ugyanis az egyházi szolgálat megoszlott: a püspök volt a közösség hivatalos „felügyelője” (episzkoposz) és vezetője, a „próféták és tanítók” pedig az istentiszteletnek és tanításnak éltek. Lassanként azonban a prófétaság torzulásai következtében egyre inkább a rend és törvényesség egyházi elve lépett előtérbe. Ez a fejlődés a püspök vezető állását eredményezte.

         Ennek a történelmileg szükségszerű fejlődésnek ellenzői vonakodtak részt venni a püspök vezette istentiszteleteken, és külön liturgiát tartottak maguknak. De az igehirdetésben is eltértek az apostoli tanítástól.

         Ma Polikárpnak csak a filippi egyházközségnek írt levele van a kezünkben. A filippiek hittani eligazítást kértek tőle, és azt, hogy küldje el nekik Ignác leveleit. Levelében fölszólította a filippieket, hogy vállalják a „kereszt vértanúságát”. Itt esik szó először a keresztény irodalomban a „vértanúságról”, méghozzá egy püspök szájából, aki maga is a Megfeszített vértanúja lett.

         A 2. század közepe táján Rómába utazott, hogy Anikétosz pápával a keresztény gyakorlat kérdéseiről tárgyaljon, nevezetesen a Húsvét ünneplésének időpontjáról.

         Nem sokkal hazatérése után Polikárpot letartóztatták. Az alkalmat az adta, hogy egy bizonyos Fülöp, aki tagja volt Asia tartományi gyűlésének, ünnepi játékokat rendezett állatviadalokkal és egyéb látványosságokkal. Polikárpot a zsúfolt színházban vonták felelősségre keresztény hitvallása miatt. A jelenlevő pro-konzul rá akarta venni az ősz püspököt, hogy tagadja meg Krisztust. Polikárp egy jó állapotban ránk maradt tudósítás szerint erre így válaszolt: „Nyolcvanhat éve szolgálom Őt, és sohasem bántott meg. Hogy mondhatnék átkot Királyomra és Üdvözítőmre?”

         Szent Polikárp életéről a szmirnai egyház részletes levele tájékoztat minket. A kis-ázsiai testvéregyházaknak írták, és részletesen elbeszélik benne vértanúhalálának körülményeit.

         Mivel a püspök tudta, hogy keresik, nem sokkal elfogatása előtt visszavonult egy kis vidéki birtokra, ahol az éjjelt és a nappalt imában töltötte. Amikor a poroszlók egy rabszolga árulása folytán végül rátaláltak.

         Az érte küldött lovasokat szeretetreméltó házigazdaként fogadta, és „enni, inni adatott nekik, amennyit csak akartak”. Eközben a szent püspök közel két órán keresztül kitárt karokkal imádkozott „minden emberért, akivel valaha is dolga volt, kicsinyekért és nagyokért, előkelőkért és egyszerűekért, sőt a földkerekségen lévő egész katolikus Egyházért”. Az őrség tagjai, restellvén, hogy ilyen tiszteletreméltó idős embert kell elővezetniük, megengedték, hogy szamárháton tegye meg a városig az utat. Útközben Heródes rendőrfőnök és annak atyja, Nikétész a kocsijába vette és megkísérelte hittagadásra bírni. Mivel ez nem sikerült nekik, végül ismét kilökték kocsijukból.

         A stadionban hangos üvöltéssel fogadta a nézők tömege. Statius Quadratus prokonzul vezette a kihallgatást, és megkísérelte Polikárpot eltántorítani a kereszténységtől.

         Polikárp beismerte, hogy keresztény.

         Akkor fölkiáltott a stadionban lévő tömeg:

         – Ő egész Asia tartomány tanítója, a keresztények atyja, isteneink megvetője! Mindenkit rávesz, hogy ne áldozzon többé nekik, és ne imádja őket többé!

         És követelték, hogy a játékok vezetője bocsássa Polikárpra az oroszlánokat. Amikor az kijelentette, hogy a műsor szerint már vége a játékoknak, azt kívánták, hogy elevenen égessék el Polikárpot.

         Sietve fát és rozsét hordtak össze a szomszédos műhelyekből és fürdőkből. Polikárp maga vetette le ruháit és húzta le saruit. Amikor egy cölöphöz akarták szögezni, ezt kérte: – Hagyjatok úgy, ahogy vagyok! Aki erőt ad nekem, hogy a tüzet elviseljem, erőt ad arra is, hogy erős szögeitek nélkül is bátran kitartsak a máglyán!

          Amikor meggyújtották a máglyát, a lángok, mint egy hajó vitorlái, körülölelték Polikárp testét, anélkül, hogy hozzáértek volna. Végül egy hóhért küldtek oda, és az tőrt döfött a mellébe. Azután elégették a holttestet.

A keresztények pedig összegyűjtötték csontjait, hogy méltó helyen eltemessék és évenként megünnepeljék vértanúságának emlékezetét.