Boldog Szász Jordán, aki megtízszerezte a domonkos rendet – Szentek élete

Boldog Szász Jordán – domonkos rendfőnök

* Borgberge, Paderborn mellett, 12. század vége + Kis-Azsia déli tengerpartjánál, 1237. február 13.

         Paderborn mellett született a 12. század végén.

         Jordán lett a domonkos rend második rendfőnöke az alapító, Szent Domonkos után. Tizenöt éves rendfőnöksége alatt a rendházak száma harmincról csaknem háromszázra nőtt. Általa valósult meg a világmisszió, amelyre már Domonkos is gondolt, amikor 1217-ben szétküldte néhány társát. Jordán bejárta Európát az Atlanti-óceántól a Földközi-tenger keleti partjáig, a Pireneusoktól Észak-Németországig. A rendi hagyomány, mint apostolt, nevelőt, lelkivezetőt és mindenekelőtt, mint hitszónokot tiszteli.

         Mint fiatal nemes került Párizsba, a késő középkor kulturális központjába. Már megszerezte a „magister artium” és a „teológia baccalaureusa” fokozatot, amikor 1219-ben megismerte Domonkost. Kezdettől fogva nagy tekintélye lehetett, mert alig két hónappal később a párizsi konvent ama négy küldöttje közé választották, akik részt vettek a Domonkos által 1220 pünkösdjére Bolognába összehívott általános rendi káptalanon. Az 1221. évi bolognai általános káptalanon Domonkos rábízta a lombardiai rendtartomány vezetését, amelynek akkor a legtöbb kolostora volt. Röviddel Jordán bolognai hivatalba lépése előtt halt meg Domonkos. A tartomány vezetésében Jordán annyira bevált és a tesvérek annyira tisztelték, hogy a Párizsban tartott 1222. évi általános káptalanon rendfőnökké választották.

         Egy újonnan alakult közösség kezdetben írásos szabályzat és törvényalkotás nélkül is fennállhat, de ha fenn akar maradni, rögzíteni kell az utódokat is kötelező intézményes kereteket. Ennek fölismerésével építette ki Jordán a domonkos rend szervezetét, akinek vezetése alatt a rend mindinkább elterjedt: a domonkosok két tanszékhez jutottak a párizsi egyetemen, misszionáltak a szaracénok között és a pápai Kúria szolgálatába léptek. Jordán tudta annak jelentőségét is, hogy mit jelent az első nemzedék példája a későbbi évszázadokra, ezért megírta A prédikáló rend kezdeteinek könyvét. Előszavában ez áll: „Hogy születő és felnövekvő fiaink ne legyenek tudatlanságban a rend kezdeti alapjairól…, Krisztusban szeretett testvéreim és fiaim, fogadjátok olyan tisztelettel a következőket, ahogy összegyűjtöttem, és legyetek lelkesek testvéreink első szeretetének buzgó utánzásában!”

         Jordán nem a „fehér asztal” mellől vezette a rendet. Beutazta egész Európát. Egyéniségéből rendkívüli vonzerő áradt. Olyan sok tanárt és tanítványt vonzott magához, hogy amíg a rend generálisa volt, a kolostorok és tagjaik száma megtízszereződött. Ezernél több jelentkezőt vett föl a rendbe. Mindenekelőtt az egyetemi városokat kereste föl. A rend krónikása, Fracheti Gellért (1195-1271) írja: „Gyakran töltötte a negyvennapos böjti időt Párizsban vagy Bolognában. Amikor itt tartózkodott, a konvent méhkaptárhoz hasonlított; nagyon sokan léptek be ugyanis a rendbe, és sokakat küldött innen egyes tartományokba. Alig érkezett meg, tüstént sok szerzetesi ruhát készíttetett, mert bízott Istenben, hogy testvéreket vehet föl. Elég gyakran a vártnál is többen kérték felvételüket a rendbe, úgyhogy nem lehetett fellelni elegendő szerzetesi ruhát.” E jelentkezők közé tartozott Nagy Szent Albert is.

         A rend terjesztéséért és a rendi lelkiség elmélyítéséért végzett fáradozásai mellett sem feledkezett meg a kereszténység nagy gondjairól. Magas állású személyiségekkel is mert nyíltan beszélni. Egyszer magával II. Frigyes császárral találkozott, és ezt mondta neki:

         – Felség, tisztségem miatt sok tartományban megfordulok, és egy kissé csodálkozom azon, hogy Ön nem kérdezi meg, mit beszélnek az emberek.

         A császár így válaszolt:

         – Mindenütt vannak embereim, és tudok mindenről, ami a világban történik.

         Jordán ezt válaszolta:

         – Az Úr Jézus Krisztus is tudott Istenként mindent, mégis megkérdezte a tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ön csak ember, és nem tud némely dolgot, amit Önről beszélnek, amit pedig üdvös volna tudnia. Azt beszélik Önről, hogy elnyomja az Egyházat, Róma döntéseit megveti, jóslatokra hallgat, a jó tanáccsal nem törődik; figyelembe sem veszi Krisztus helytartóját, aki lelki ügyekben Önnek is ura. Mindez nem tesz jót az Ön személyének.”

         A domonkos rendre két dolog jellemző: szemlélődés az Istennel való benső találkozás érdekében, és aktív, külső tevékenység Isten országáért. Az Istennel való kapcsolat az apostoli tevékenység feltétele és alapja. Amint Domonkos is a tettek nagy embere volt, mert nagy imádkozóként állt Isten előtt, úgy Jordán erőforrása is nagy istenszeretetében rejlett. Állandóan áldásért könyörgött, és imát kért munkájához. Megragadóak a bolognai Szent Ágnes-kolostor nővéreihez írt levelei, amelyek a segítő imádságért való hálájáról tanúskodnak. E levelekben Jordán a józan és értelmes mértékletességet hangsúlyozza, elsősorban a jámborságban: „A vándor óvatosan halad előre: nem csapong figyelmetlenül, nem futkos mohó izgatottsággal. Mindenekelőtt attól félek, hogy vannak köztetek néhányan, akik figyelmetlenül és mérték nélkül törekszenek szertelen vezeklésekkel, virrasztásokkal vagy rendkívüli böjtökkel, amelyek elviselhetetlenek gyenge testetek számára. Meredek és szűk az életre vivő út, és nagy óvatossággal kell rajta járni, hogy se hanyagságunkkal jobbra, se túlzó vezetésünkkel balra le ne térjünk róla. Az utóbbitól féltelek benneteket mégis a legjobban, mert ha oktalanul kívánjátok sanyargatni testeteket, az ellenkező végletbe estek, s elakadtok az Úr örök nyugalomra vezető útján. Vigyázzatok magatokra, hogy a lelki bágyadtság vagy testi gyöngeség el ne vegye testetektől a jócselekedet lehetőségét, lelketektől a feszítő erőt, felebarátotoktól a jó példát, Istentől a dicsőséget, és el ne hatalmasodjék bennetek mindaz a rossz, ami a mértéktelenségből származik. A testi vezeklés csak kevéssé hasznos, s a virrasztásban, böjtben és sírásban könnyen túl lehet lépni a helyes mértéket. Az erények viszont, az alázatosság és türelem, a szelídség és engedelmesség, a szeretet és szerénység sohasem növekedhetnek túlzott mértékben.”

         Szász Jordán élete és munkássága világosan megmutatja, hogy ő lett az a kristályosodási pont, amelyre a fiatal rendnek az általános kibontakozás akkori szakaszában szüksége volt. Az ő vezetése alatt nemcsak a rend külső szervezete haladt a kibontakozás felé, hanem belső fejlődése is hatalmasan előrelendült, s ez a prédikáló rendet a lelkipásztorkodás és a teológiai tudomány jelentős tényezőjévé tette az egész kereszténységben. Ennek ellenére az Egyház egészében meglehetősen ismeretlen maradt. Ennek oka talán az, hogy idegenben halt meg: a palesztinai kolostorok látogatásából hazatérőben a hajó elsüllyedt, és Jordán társaival együtt a tengerbe fulladt. Partra sodródott holttestét az akkói domonkos templomban temették el. Amikor 1291-ben a keresztes lovagok és zarándokok e támaszpontja a muszlimok kezébe került, sírjának nyoma veszett.