Szent Ozmund: A liturgia egységesítője – Szentek élete
Szent Ozmund – püspök
+Salisbury, Anglia, 1099. december 4.
Az angol egyháznak a ll. század utolsó harmadában három nagy szentje is volt: Boldog Lanfranc, a ma ünnepelt Szent Ozmund és Szent Anzelm.
Mindhárman germán vérből származtak, de a latin kultúra nevelte fel őket, mindhárman idegen földről jöttek Angliába, de megtelepedésük után teljesen azonosították magukat új hazájuk érdekeivel, s végül mindhárman a szorosan vett egyházi viszonyok javításán túl politikai és társadalmi téren is jelentős tevékenységet fejtettek ki. Annak az egyetemes valláserkölcsi reformmunkának voltak ők buzgó folytatói, melyet száz évvel előbb Szent Dunstan canterburyi érsek kezdeményezett. A három nagy reformátor közül a legváltozatosabb életpályát Szent Ozmund futotta meg. Ősi normann családból származott, mely azonban a normandiai honalapítás óta eltelt ötnegyed század alatt egészen elfranciásodott. Atyja, Séez grófja, nagy gondot fordított rá, hogy címének és birtokainak leendő örököse megfelelő nevelésben részesüljön. A legkitűnőbb mestereket adta Ozmund mellé, s az élénkeszű fiúcska rövid idő alatt meglepő irodalmi, bölcseleti és teológiai jártasságra tett szert.
Mikor atyja halála után átvette a séezi grófság igazgatását, nagy jövedelmének túlnyomó részét az egyházaknak és a szegényeknek juttatta. Amikor Vilmos herceg 1066-ban fényes lovagsereg élén Anglia meghódítására indult, Ozmund is csatlakozott, s nemcsak vitéz karjával, hanem bölcs tanácsaival is hathatósan támogatta urát. A nagy hódító azzal viszonozta hűséges szolgálatait, hogy Dorset grófjává, majd tanácsadójává és kancellárjává tette. Ozmund pedig nagy gonddal és lelkiismeretességgel járt el hivatalában, s főleg azon igyekezett, hogy a megüresedett egyházi, politikai és katonai állásokra lehetőleg méltó egyéneket neveztessen ki.
Vilmos király trónjának megszilárdítása után nagy buzgalommal látott tehát hozzá az angol egyház bajainak orvoslásához. Ehhez azonban megfelelő munkatársakra volt szüksége. Ilyenekre pedig a bennszülött angolszász papság és szerzetesség köréből nem számíthatott; nemcsak azért nem, mert a hódítás áthághatatlan szakadékot vágott a győztes normannok és a legyőzött angolszászok közé, hanem azért sem, mert az angolszász papság a politikai zavaraiban mélyen lehanyatlott. Kénytelen volt tehát idegen munkaerők után nézni. Legnagyobb számmal természetesen szűkebb hazájából, Normandiából hívta be a megüresedett egyházi állások betöltéséhez és a kolostorok benépesítéséhez szükséges egyházi férfiakat. Az egyik egykorú francia krónikásnál olvasható, hogy csupán 1068-ban több mint száz normandiai bencés szerzetes és apát érkezett Angliába.
Ilyen körülmények közt érthető, hogy a király örömmel szemlélte kancellárjának egyházias hajlamait. Hogy végleg az egyházi szolgálatra utalja, 1078-ban a Hermann püspök halálával megüresedett salisburyi egyházmegye élére állította. Miután áldozópappá, majd nyomban utána püspökké szentelték, átvette elárvult egyházmegyéjének igazgatását.
Mindenekelőtt befejezte az elődje idejében megkezdett székesegyház épitését. Teljes tizenöt esztendeig dolgozott a nagy művön, s amikor végre 1092-ben elkészült vele, országra szóló fényes ünnepség keretében tartotta meg a felszentelést. De már öt nap múlva egy lecsapó villám néhány perc alatt lángba borította a templom tetőzetét és tornyait. Ozmund azonban nem esett kétségbe. A romok eltakarítása után azonnal újból munkához látott, és nem nyugodott addig, míg régi fényébe és szépségébe vissza nem állította székesegyházát.
A templom mellett másik szemefénye az iskola volt. Nagy anyagi áldozattal tekintélyes könyvtárat rendeztetett be számukra. Ettől kezdve ő maga is itt időzött legszívesebben; együtt tanult, olvasgatott kanonokjaival, sőt ha ideje engedte, örömest vállalkozott egy-egy régi kézirat lemásolására és illusztrálására is. Idővel egész tudós műhely alakult körülötte, mely a salisburyi egyházmegye határain túl is éreztette jótékony hatását.
De még talán székesegyházánál és iskolájánál is jobban szívén viselte Ozmund az istentisztelet ügyét. Ezen a téren legfőbb feladatának a liturgia egységesítését tekintette. Liturgia tekintetében ugyanis a hivatalba lépésekor valóságos anarchiát talált. Úgyszólván minden templomban más szertartás szerint végezték az istentiszteletet. Hosszú és érett megfontolás után gyökeres reformra szánta el magát: külön liturgikus könyvet szerkesztett, egységes istentiszteleti rendet állapított meg. Könyve már néhány évtized múlva egész Angliában, sőt Írországban és Skóciában is alkalmazásra talált, és egészen a hitújítás idejéig alapjául szolgált az angol egyház liturgiájának.
A szent püspök azonban nemcsak nagyszabású alkotásaival, hanem egyéni életével is hatott korára. Anyagi érdekeket hajhászó kortársai főleg önzetlenségéért tisztelték; mert bár az egyház javaira féltékenyen vigyázott, a maga számára soha semmiféle anyagi hasznot nem keresett, és el nem fogadott. Híveinek inkább lelkiatyja és pásztora, mint ura és parancsolója akart lenni. Nem fáradt bele a prédikálásba és gyóntatásba, a szomorúak vigasztalásába és a szegények gyámolításába. Kortársai külön érdeméül emelik ki, hogy vigasztalását még a szerencsétlen halálraítéltektől sem vonta meg.
Politikai téren mindig a békének volt híve. Túlságos békeszeretete azonban egyszer súlyos lelkiismereti konfliktusba döntötte. Amikor ugyanis II. Vilmos király a rockinghami gyűlésen éles összeütközésbe került az egyház jogaiért élni-halni kész Szent Anzelm canterburyi érsekkel, a szolgalelkű püspökökkel együtt Ozmund is a király mellé állt. Lelkiismerete azonban csakhamar tiltakozni kezdett és nem hagyott neki békét mindaddig, míg őszinte bocsánatkéréssel ki nem engesztelte a méltatlanul megbántott érseket. Ettől kezdve a két szentet a legbensőbb barátság fűzte egymáshoz egészen Ozmund haláláig, mely hosszas szenvedés után következett be 1099. december 4-én.
