Pignatelli Szent József Mária: A feloszlatott jezsuita rend élő szívdobbanása – Szentek élete

Pignatelli Szent József Mária – jezsuita áldozópap

* Zaragoza, Spanyolország, 1737. december 27. + Róma, 1811. november 15.

1737. december 27-én született Spanyolországban.

A nápolyi királyság dinasztikus kapcsolatai révén évszázadokon át a legszorosabban kapcsolódott Spanyolországhoz. Jellegzetes példa erre a Pignatellik családjának története. Itáliában éppúgy, mint Spanyolországban, jelentős helyeket foglaltak el a család tagjai, hiszen a római birodalom hercegei közé számítottak.

Giuseppe Maria Pignatelli a hetedik gyermek volt családjában. Négyévesen veszítette el az anyját. 1744-ben az apa a gyermekekkel együtt Nápolyba költözött, ahol két év múlva meghalt. A két testvér – József 1753-ban, testvére valamivel később – belépett a jezsuita rendbe. Tanulmányai befejezése után latin tanárként kezdte meg munkáját a zaragozai kollégiumban.

1759-ben a jezsuitákat kiutasították Portugáliából és távoli gyarmatairól is, két évvel később Franciaországban is megkezdődött üldözésük, végül 1764-ben valamennyi jezsuitát kiutasították az országból. Ebben az évben a két Pignatelli jezsuita atya idősebb testvére Spanyolország követeként érkezett a francia udvarba. E testvért erősen befolyásolta a felvilágosodás szelleme, s úgy tűnt, hogy inkább Voltaire követőinek és az enciklopédistáknak szellemi rokona, mint öccseinek. Mialatt a spanyol kormányzat látszólag barátságos magatartást tanúsított a jezsuiták iránt, a legszigorúbb titoktartás mellett előkészítették valamennyi házuk megszüntetését és a rendtagok kiutasítását. Az erről szóló határozatot 1767-ben írta alá III. Károly.

Április 2-áról 3-ára virradó éjjel egész Spanyolországban megszállták a rendházakat, és letartóztattak minden jezsuitát. Portugáliai mintára a foglyokat az Egyházi Államba (a Vatikánba) száműzték. A szállítóhajók viszont nem kaptak kikötési engedélyt, így a túlzsúfolt, primitíven felszerelt hajókban megtett negyvennapos tengeri út után tudtak csak a száműzöttek végül partra szállni Korzika szigetén.

A provinciális már Spanyolországban rábízta az egész csapat vezetését Pignatelli Józsefre, aki Korzikáról ezt írta egy római barátjának: „A fogságban és e nagyon hosszú tengeri utazás alatt érezhető volt sok nehézség, de Urunk és Istenünk jósága olyan nagy, hogy minden nehézséget megédesít; s valamennyien teljesen nyugodtak vagyunk, és igaz öröm tölt el minket, mely visszatükröződik atyáink és testvéreink tekintetében.

Ezután újabb nehézségek támadtak, olyan oldalról, ahonnan a legkevésbé várták. A diplomáciai szolgálatot teljesítő Pignatelli a spanyol királyhoz fordult, és írásában két dolgot hangsúlyozott: hosszasan mentegetőzött amiatt, hogy két testvére a király által betiltott rendhez tartozik, és azt bizonygatta, hogy soha nem értett egyet öccseivel. Megígérte továbbá, hogy minden hatalmában álló eszközzel megkísérli, hogy testvéreit rávegye a rendből való kilépésre. Ilyen értelemben írt Józsefnek, és biztosította: egész befolyását latba veti Rómában, hogy a pápa megadja a szükséges engedélyt a rendből való kilépésre. József válasza határozott volt: „Nem látok okot arra, hogy elhagyjam a rendet; el vagyok szánva arra, hogy benne éljek és haljak.”

Az életpályája és a családi „becsület” miatt aggódó testvért nem győzte meg ez a válasz. Mivel nem tudta elérni, hogy testvérei elhagyják a jezsuita rendet, megérlelődött benne a terv, hogy befolyását más irányban érvényesíti. Azon munkálkodott ugyanis a francia udvarban, hogy a katolikus államok közösen lépjenek föl a pápánál a gyűlölt rend végleges feloszlatása érdekében.

1773. augusztusában napvilágot látott az okmány, amely júliusban megszüntette a rendet.

Ezzel tehát Pignatelli, mint minden rendtestvére is, megszűnt jezsuita lenni. Egyszerű világi pap lett, akinek azonban a feloszlató rendelet szerint tilos volt a lelkipásztori tevékenység mindenféle formája. Visszavonult Bolognába, s mint világi pap ismét felvette eredeti, nemesi címét és idejét újabb tanulmányoknak szentelte.

Az itáliai főnemességhez fűződő rokoni kapcsolatait is arra használta föl, hogy az Egyházi Állam északi részében élő spanyol jezsuitákról gondoskodjon.

A jezsuiták egy kis csoportja az egykori lengyel vidékeken és Fehér-Oroszországban a megszokott módon élte tovább közösségi szerzetes életét, mert II. Katalin cárnő a pápai rendelet semmibevételével megtartotta a rendet Oroszországban.

1799-ben Pármában megalakult azoknak a jezsuitáknak közössége, akik még mindig a rend fehér-oroszországi ágához tartoztak. Csakhamar akadtak fiatalok, akik a társasághoz akartak csatlakozni. Pignatelli lett az első újoncmester.

1808-ban francia csapatok elfoglalták Rómát, és 1809-ben formálisan megszűnt az Egyházi Állam, a pápát elhurcolták és betiltottak minden szerzetet. Ezekben az években Pignatelli Rómában keresett lelkipásztor volt, és vigyázott kis közösségére. Ott is halt meg 1811. november 15-én hetvennégy éves korában. Bámulatos, hogy gyenge egészségi állapota mellett el tudta érni ezt a magas kort. Élete nagy kívánságának beteljesülését: rendjének végleges és általános visszaállítását azonban nem érte meg. Szükség volt még a felszabadító háború nagy eseményeire, Napóleon bukására és a pápa Rómába való visszatérésére.

Pignatelli József személye és életműve áthidalja az 1773-1814 közötti 40 esztendőt. A „régi” Jézus Társaságból való volt, hiszen húsz évet eltöltött a rendben feloszlatása előtt. Az „új” Jézus Társaság pedig joggal tekinti őt atyjának.