Pietrantoni Szent Augusztina Livia: A kórtermek Mária-lelkű őrangyala – Szentek élete

Pietrantoni Szent Augusztina Livia – apáca, vértanú

* Pozzaglia Sabina, Róma környéke, 1864. március 27. + Róma, 1894. november 13.

1864. március 27-én született Róma környékén.

Tizenegygyermekes család másodszülötte. Szülei szegény parasztemberek. A családot az olasz hagyomány szerint a nagyapa, Domenico irányította, mint igazi pátriárka. A házban mindenki törekedett jót tenni, és gyakran imádkoztak. A sok testvér körében Lívia korán tanulni kezdte az anyai gondoskodást, de az állatok gondozásában és a mezőgazdasági munkában is gyermekként részesedett. Az iskolát csak rendszertelenül látogathatta, de oly okosnak és ügyesnek bizonyult, hogy társnői csak tanító néninek szólították.

Hétévesen gyermektársaival „dolgozni” kezdett: kavicsot és homokot hordtak a közeli útépítéshez. Tizenkét évesen társnőivel együtt szezonmunkába ment Tivoliba, ahol a téli hónapokban szedték az olajbogyót. Lívia már ekkor szinte felnőtt bölcsességgel vállalt erkölcsi és vallási felelősséget társnőiért. Támogatta őket a munka, a családtól való távollét nehézségei közepette, és bátran megvédte őket a gátlástalan és hatalmaskodó felügyelőktől.

A fiúk is fölfigyeltek rá, édesanyja pedig nagy gondosan kezdett neki férjet keresni. Ám Lívia ekkor már szerzetesi életre vágyott. A családban és a faluban szemére vetették: azért akarsz apáca lenni, hogy menekülj a munkától. Ő ezt válaszolta: „Én olyan rendbe akarok belépni, ahol éjjel és nappal dolgoznak”. Aki hallotta, megérezhette, hogy ezek nem üres szavak.

1885 őszén az egyik nagybátyja kíséretében, aki szerzetes volt, bezörgetett egy római kolostorba, de elutasították. Néhány hónappal később az egyik betegápolórend (Szent Johanna) elöljárónője üzent neki, hogy várja a rend anyaházába. Lívia tudta, hogy többé nem fog visszatérni, ezért mindenkitől elbúcsúzott, a templomtól is. Térden állva kérte a nagyapa áldását, majd „megcsókolta a szülői ház kapuját, keresztetvetett magára és elment”.

1886. március 23-án érkezett meg Rómába. Elöljárói a 700 éves múltra visszatekintő Szentlélek kórházba rendelték, amit az emberek „a keresztény szeretet gyakorlóterének” neveztek. A kórház légköre – az általános szekularizációnak megfelelően – vallás- ellenes volt. Különösen Rómában forrtak az indulatok: a kapucinusokat elűzték, a kórházból eltávolították a feszületeket és minden vallásos jelet. A nővéreket csak azért tartották meg, mert féltek a néptől, az életüket azonban nagyon megnehezítették, és megtiltották nekik, hogy a betegeknek Istenről beszéljenek.

Augusztina nővérnek azonban nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy hirdesse az evangéliumot, mert a jelenléte megtette ezt. Szolgálatát a gyermekosztályon kezdte. Munka közben fertőzést kapott, melyből csodával gyógyult ki. Ezután a halál előtt álló tüdőbetegek osztályára került. Sok nagyon aggresszív beteg is volt ott, köztük egy Romanelli nevű férfi.

Augusztina nővér talált egy sarkot, ahova elrejtett egy Szűz Mária-szobrot, s ott imádkozott s ajánlotta föl vezekléseit a legmegátalkodottabbak megtéréséért. Nagyon sokat engesztelt Romanelliért, aki a legközönségesebb és a legdurvább volt. Mindenki tudta, hogy bármire képes. Augusztina fokozott türelemmel és gondoskodással viszonozta durvaságait, mígnem végül a kórház igazgatója eltávolította az intézetből a férfit. Romanelli megmondta, hogy ezért Augusztina nővéren áll bosszút, s üzeneteket küldött neki, hogy megöli. A nővér tudta, hogy nem tréfál. Romanelli 1894. november 13-án megtámadta, halálosan megsebesítette. Augusztina nővér nem harcolt. Segítségül hívta a Szűzanyát, és a megbocsátás szavaival halt meg.