Árpád-házi Szent Erzsébet: A szegények anyja, aki mindent odaajándékozott – Szentek élete
Árpád-házi Szent Erzsébet
* Sárospatak, 1207. + Marburg, 1231. november 17.
Magyarországon született, Sárospatakon, 1207-ben. Atyja II. András király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. A kis menyasszonyt fényes kísérettel, kincstárnyi hozománnyal vitték a wartburgi várba, hogy ott nevelkedjen. Lajos kezdettől fogva szívből szerette.
1222. március 28-án Creuzburgban megszületett Erzsébet első gyermeke, akit nagyapja emlékére a Hermann névre kereszteltek. Nemsokára magyar nemesek érkezését jelentették a boldog szülőknek. II. András küldte őket azzal a megbízással, hogy hívják meg a fiatalokat egy utólagos nászútra. Jó kezekben tudva a kis Hermannt, szeptember 29-én útnak indultak, mégpedig mindketten lóháton. Erzsébet, mint kitűnő lovas minden nehézség nélkül megtette a hosszú utat. A 15 éves asszony kitörő örömmel látta viszont Pozsonyt, ölelte át megőszült apját és megemberesedett testvéreit. Ekkor szerzett tudomást az elmúlt év szomorú eseményeiről és anyja meggyilkolásának tragikus részleteiről. Tudni akart mindent, hogy aztán ismét zokogva imádkozzék anyjáért és a gyilkosokért.
Csodálatos egység, összhang alakult ki közöttük. Erzsébet kimondhatatlanul szerette Lajost, Lajos ugyanígy Erzsébetet. Istenszeretetük nem akadálya, hanem belső tűzforrása volt egymás iránti szerelmüknek. Erzsébet egyre nagyobb szükségét érezte annak, hogy többet imádkozzék. Mivel családja és a hozzáfordulók szolgálatai miatt erre nappal nem jutott elég ideje, így hát az éjszakai órákból lopott el. Észrevétlenül fölkelt, aztán az ágy mellett imádkozott, néha addig, míg csak a földre nem bukott a fáradtságtól. Olykor Lajos melléje térdelt és két kezében melengette Erzsébet imára kulcsolt kezét … Máskor, kedves szóval kérte, kímélje egészségét, s ismét lefektette.
Mai ésszel alig tudjuk megérteni, hogy ez a fiatal asszony az egymást követő terhességek ellenére hogyan folytathatott ilyen kemény vezeklő életet. Az udvari nép nem sejtette, hogy csillogó ruhája alatt vezeklő övet hord, hogy rendszeresen ostorozza magát, böjtöl. Csak elbűvölő szépségét, kedves mosolyát, boldog szerelmét és mindenkit megértő szeretetét látták. A többi, Erzsébet – és részben Lajos – titka maradt.
Erzsébet, érezve, hogy Isten ismét gyermekkel áldotta meg, hálából férje segítségével menedékhelyet alapított árva gyermekek számára. Számon tartotta a gyermeket váró anyákat, maga kereste fel, őket, segített a szülésnél, keresztanyaságot vállalt, ajándékkal halmozta el a családokat, és továbbra is figyelemmel kísérte sorsukat. A menhely árvái anyjuknak hívták a fejedelemasszonyt, aki szinte minden nap felkereste őket és eljátszott velük. Lajos mindenben szabadkezet engedett hitvesének.
1225-ben Lajosnak II. Frigyes hívására hadba kellett vonulnia. A tartomány kormányzását ifjú feleségére hagyta. Nehéz évek következtek. Éhínség pusztított, járványok tizedelték a lakosságot. Erzsébet férje távozásakor letette díszes ruháját és munkába állt. Ereje teljes bevetésével próbálta orvosolni a természeti katasztrófa és a társadalmi igazságtalanság okozta sebeket. Kinyittatta Wartburg magtárát, a felhalmozott gabonát kiosztotta kenyérnek és vetőmagnak. Naponta 900 szegényt élelmezett. A munkaképeseknek szerszámot adott a kezükbe, a nőket megtanította fonni. Szabadidejében udvarhölgyeivel maga is szorgalmasan font. Eladta ékszereit, mindent pénzzé tett, csakhogy enni adhasson az éhezőknek. Nagy körültekintéssel szervezte meg a tartomány élelmiszerellátását. Környezete bámulattal adózott az alig tizennyolc éves fejedelemasszony szervezőképességének, szűkebb családja azonban egyre növekvő aggodalommal leste esztelen tékozlását. Mivel azonban Erzsébet volt az őrgróf teljhatalmú képviselője, nem mertek nyíltan fellépni ellene. Minden esetre tájékoztatták Lajost Erzsébet esztelenségeiről. Az Itáliából visszatérő őrgróf azonban mindent jóváhagyott, amit felesége távollétében tett.
Erzsébetben olyan ismeretlen kegyelmi erő fakadt, amelyre néha ő maga is csodálkozva tekintett. Tájékozatlannak érezte magát, szeretett volna többet tudni az Istennel megélt bensőséges szeretetkapcsolat titkairól. Mint minden gondolatát, ezt is megosztotta férjével. Ezért Lajos tudós pap után nézett, aki tovább segítené feleségét az istenszeretet útján. Így került az udvarhoz a híres német szónok és aszkéta, Konrád mester. Ő azonban csak úgy vállalta Erzsébet lelkivezetését, ha az őrgrófné engedelmességet fogad neki. Erzsébet alázattal meghajolt a tudós pap kívánsága előtt. Nemcsak engedelmességet fogadott, hanem tisztaságot is arra az esetre, ha valaha özvegyen maradna. Konrád mester viszont szigorú életszabályokra kötelezte Erzsébetet: önkéntes szegénységet, a megvetés szeretetét, az emberi vigaszról és örömről való lemondást kívánta meg tőle. Lelkére kötötte az állandó ima gyakorlását, a felebaráti szeretet a böjtöt és a folytonos bűnbánatot.
Szeptember 29-én, Szent Mihály ünnepén Erzsébet egészséges kislánynak adott életet. Férje ekkor már halott volt. Lajos soha nem jutott el a Szentföldre. Otrantóban megbetegedett és szeptember 11-én, miután gyűrűjét átadta Berthold udvari papnak azzal a meghagyással, hogy vigye Erzsébetének, majd békében elhunyt. Mindössze 27 évet élt.
Erzsébet hamar felismerte, hogy Wartburgban nem élhet tovább lelkiismerete szerint, ezért ő is döntő lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy ebből a szorítóból az egyetlen lehetséges módon szabadul: elhagyja Wartburgot, boldogsága színterét.
Egy októberi napon távozott anélkül, hogy valaki észrevette volna. Az igazat megvallva nem tudta, hová menjen. Első éjszaka majd csak kap valami szállást Eisenachban, ahol nem él olyan ember, aki meg ne tapasztalta volna segítőkész szeretetét. Besötétedett, ő pedig egymás után kopogott be a jól ismert eisenachi polgárok házába. Senki sem fogadta be. Végre egy vendéglős megengedte, hogy egy istállóban meghúzza magát. Íme, itt a régen várt pillanat, amikor hasonlóvá válhat az önmagát szeretetből kiüresítő Krisztushoz! Szegény lehet, megvetett! A mindenkitől elhagyatott, mindenéből kifosztott Erzsébet szívében hirtelen titokzatos öröm ébredt. – Amikor éjfélkor megszólalt a szomszéd templom matutinumra hívó harangja, Erzsébet a ferencesek zsolozsmájára sietett. Az ima végén arra kérte a barátokat, énekeljék el vele együtt a Te Deumot ezért a hihetetlenül nagy kegyelemért! – Aztán visszament az istállóba. A szétszórt szalmán lepihent.
Mechtild, a kitzingeni apátnő, értesülve unokahúga szomorú sorsáról, érte küldött. Erzsébet egy ideig a kolostor lakója volt. Ha nem is rangjának megfelelően, de legalább emberi körülmények között élt. Kitzingenből nagybátyja, Eckbert bambergi püspök hívta magához, és rendelkezésére bocsátotta Pottenstein várát. Eckbert püspök újabb házassági terveket kovácsolt megözvegyült unokahúga számára. A kérő ez alkalommal nem volt más, mint II. Frigyes császár … Erzsébet előtt egy pillanatra megcsillant a császári korona. Aztán határozottan nemet mondott.
A szeretetszolgálat e nehéz éveiben a ferences szellemben élő fejedelemasszony útja igen meredekké vált. Felfelé törekvését Konrád mester a maga sajátos módszereivel nagyon is megkönnyítette. Először is minden neki kedves személytől el akarta szakítani. Ezért eltávolította két hűséges szolgálóját, Gudát és Isentrudot, akik gyermekkora óta vele voltak. Helyettük Konrád egy együgyű leányt és egy kegyetlen hajlamú, mogorva vénasszonyt küldött, hogy ezek próbára tegyék Erzsébet türelmét. A gyakorlatban a fejedelemasszonynak kellett kiszolgálnia őket, utánuk takarítani, mosogatni, mosni. Tette szó nélkül, kedves mosollyal, egyre növekvő belső boldogsággal.
Erzsébet gazdag élete a beteljesedéshez közeledett. Konrád mesternek előre megmondta, hogy hamarosan meghal. Míg járni tudott, meglátogatta kedvenc betegeit, intézkedett javadalmairól, gyermekeiről. Mindössze két hétig feküdt csendes nyugalomban. Halálakor már ravatalánál nagyon sok dokumentált csoda történt.
Konrád mester kötelességének tartotta, hogy tájékoztassa IX. Gergely pápát a vezetésére bízott fejedelemasszony szent haláláról. A pápa válaszában megbízta a német inkvizítort a szentté avatás előkészítésével. Konrád tehát bizottságot alakított, kihallgatta a csodák tanúit, jegyzőkönyvet készített. Ezt a gyűjteményt Relatio authentica miraculorum néven ismerjük. Konrád még megírta a fejedelemasszony életrajzát, elhagyva azokat a részleteket, amelyek sérthették volna Erzsébet sógorait. De bármennyire buzgólkodott is lelki vezetettje szentté avatásáért, nem érhette meg. 1233. július 30-án a kegyetlenségéről hírhedt inkvizítort egyik felbőszült ellensége meggyilkoltatta. Erzsébetet ekkor már a ,,gloria Teutoniae”, Németország dicsősége néven kezdték emlegetni, Konrád mesternek viszont a ,,Németország ostora” cím jutott.
1235-ben a pápa a hildesheimi püspököt bízta meg Erzsébet ügyének képviseletével. Ekkor készült a Dicta IV. ancillarum, a négy szolgáló tanúvallomása (Guda, Isentrud, Irmengard és Elisabeth). A jelentést szigorú vizsgálatnak vetették alá. ‘Végül is IX. Gergely az itáliai Perugiában, a világ számos bíborosa, pátriárkája és püspöke jelenlétében 1235. május 26-án, pünkösd ünnepén Erzsébetet a szentek sorába iktatta. A világegyházzal a pápa a Gloriosus in majestate bullájában közölte az örvendetes eseményt.
Leánya szentté avatását még megérte II. András, akit előzőleg a pápa – lánya érdemeiért – feloldott a kiközösítés büntetése alól. Az első templomot Szent Erzsébet tiszteletére sógora, a német lovagrend nagymestere, Konrád emelte Marburgban.
Öt évvel Erzsébet halála után, 1236. május l-én került sor az új szent földi maradványainak oltárra emelésére. A marburgi templom oltára előtt felállított koporsót körülvették Erzsébet gyermekei, sógorai, négy érsek, nyolc püspök, számtalan német és magyar nemes és lovag, megszámlálhatatlan ember az egész német földről, Magyarországról, Csehországból és francia földről. A feljegyzések szerint mintegy 1.200.000 ember volt tanúja a megindító szertartásnak. A koporsót II. Frigyes császár és az érsekek vitték a vállukon és helyezték az oltárra. A nép megdöbbent csendben figyelte, amint II. Frigyes levette fejéről a koronát és azt Erzsébet fejére helyezte ezekkel a szavakkal: – Ha nem tudtalak császárnővé koronázni ezen a földön, fogadd tiszteletem jeléül ezt a koronát, te, aki Isten országában már Királynő vagy.
