Karthágói Szent Ciprián: A pásztor, aki nem hagyta el a nyájat – Szentek élete

Karthágói Szent Ciprián – püspök, vértanú

* Karthágó, Észak-Afrika, 200/210. + Karthágó, 258. szeptember 14.

Észak-Afrikában, Karthágóban született 200-ban.

Ciprián püspök az ősegyház azon kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak ránk.

Előkelő családból származott, s kiváló neveltetésben volt része. Tanulmányai végeztével, mint ügyvéd és a retorika tanára kezdett dolgozni szülővárosában, nagy sikerrel. Gazdagsága lehetővé tette számára, hogy az élet minden örömét megízlelje, de tapasztalta, hogy minden földi öröm közepette is a szívében valami üresség van.

Volt egy Caecilius nevű pap barátja, akivel bensőséges kapcsolatot tartott. Az ő hatására hívő lett, és valószínűleg 246 húsvétján megkeresztelkedett. Ad Donatus című munkájában, amelyet már keresztényként írt, örvendezve beszéli el, hogy a keresztségkor teljesen szakított korábbi életével, s Krisztusban új életet kezdett: második születésében új emberré változott.

Megtérését Ciprián kezdettől fogva igen komolyan vette. Még katechumen volt, amikor letette a tisztasági fogadalmat; vagyona jelentős részét eladta és szétosztotta az Egyház szegényei között.

Ezenkívül lemondott a pogány szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan pappá szentelte. 248-ban pedig, Donatus halála után – minden tiltakozása ellenére – megválasztották a város püspökének. Mivel Karthágó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián nemcsak a város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai püspökkollégium feje is lett.

Püspökségének tíz esztendeje szüntelen szenvedés és harc volt. Tudta, hogy mind a hívők, mind a papok körében visszaélések támadtak fel, melyek ellen elsősorban a saját példájával indult harcba. Mindig józan ítélőkészséggel találta meg a középutat a kegyetlen szigor és a lazaság között.

Épp hogy átvette azonban a püspökséget, amikor Decius üldözése lecsapott az Egyházra. A császár a keresztényeket a birodalom ellenségeinek tekintette, és eltökélte magában, hogy kiirtja őket. Az üldözés elsősorban a papság ellen irányult, abból a megfontolásból, hogy a pásztor nélkül maradt nyáj könnyen felszámolható, illetve magától is szétesik. 250-ben Decius rendeletet bocsátott ki, mely szerint a provinciák helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot mutassanak be a császári állam pogány isteneinek. Aki a megszabott határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték és kegyetlenül megkínozták.

Ciprián úgy látta, nem szabad magára hagynia a nyájat azzal, hogy mindjárt másnap vértanú lesz, ezért elhagyta a várost, és egy éven át rejtőzött a környéken, onnan irányította híveit. Az üldözés következtében a hívők sorai valóban megritkultak: egy részük életét adta a hitéért, mások hűséges hitvallóként állták a kínzásokat, de sokan megrettentek a rájuk váró szenvedésektől, és bemutatták a kötelező áldozatot. Végül olyanok is voltak, akiknek sikerült bizonyítványt szerezniük az áldozatbemutatásról, anélkül, hogy azt valóban megtették volna, s így a börtönt és a kínzást elkerülték.

Azok száma, akik valóságosan, vagy csak a kiállított bizonyítvány szerint, tehát látszólag megtagadták a hitüket, oly nagy volt, hogy visszafogadásuk később komoly kérdés elé állította az Egyházat, sőt szakadás oka is lett.

Ciprián e visszatérőknek komoly vezeklést rótt ki engesztelésül és hitük erősítésére. Vele szemben viszont egyik diákonusa, Felicissimus pártot alakított azokból, akik úgy vélték, hogy a püspök nem elég szigorú, és 252-ben egy Fortunatus nevű pap személyében ellenpüspököt is állítottak a városban. Ciprián eleinte türelemmel és szeretettel próbálta ellenfeleit meggyőzni, de erőszakosságukkal szemben nem jutott semmire. Ekkor zsinatot hívott össze, és kiközösítette őket

252-254 között két esztendeig pestis dúlt az egész római birodalomban, és Észak-Afrikában is sokan meghaltak. Ciprián oly nagylelkűen és bölcsen szervezte meg a betegápolást és a nyomorba jutottak megsegítését, hogy pogány kortársai is őszinte csodálattal adóztak neki. De olyanok is voltak, akik a járványért a keresztényeket tették felelőssé, mondván: azért sújtják az istenek e csapással a birodalmat, mert ezek az istentelen keresztények megsértették őket. És levonták a következtetést: „Cipriánt az oroszlánok elé kell vetni!”

Amikor Gallus császár 252-ben újabb üldöző rendeletet adott ki, Ciprián egy afrikai zsinat nevében kinyilvánította, hogy a hittagadók vezeklési ideje befejeződött. Ismét fölvehetők az eucharisztikus közösségbe, hogy „a következő harcra jól fölkészülhessenek”, és „erőt meríthessenek Krisztus testéből és véréből”.

Ciprián mindezekről a nehézségekről értesítette Kornél pápát. A pápa és a szent „Ciprián atya” – ahogy a rómaiak nagy tisztelettel emlegették őt – nagy egyetértést tanúsított a kérdéses ügyekben. Kornél pápa vértanúsága után azonban heves véleménykülönbség támadt a birodalom két központja, Róma és Karthágó, István pápa és Ciprián között.

De unitate Ecclesiae (Az Egyház egységéről) című értekezése mutatja, hogy a püspököt mennyire áthatotta az Egyház egységének hite és féltése. Egyéb írásaiban is a jó pásztor beszél, akinek legnagyobb gondja a nyáj egysége és belső békéje.

Ám azok az évek, amelyekben ezen a belső egységen munkálkodhatott, gyorsan elmúltak. 257-ben Valerianus császár újabb üldözési hullámot indított el. Ciprián az elsők között volt, akiket 257-ben Aspasius Paternus prokonzul elé állítottak, s egy távoli kisvárosba, Curubisba száműzték. Egy álomból kinyilatkoztatást kapott a vértanúságáról.

Így ír erről: „Már lefeküdtem, de egészen még nem aludtam el, amikor megjelent előttem egy rendkívül magas ifjú. Az ifjú, aki közben a bíró háta mögé került, beletekintett az írásba, és jellel tudtomra adta, mi áll benne: a kezét kinyújtotta, és olyan mozdulatot tett, mint amikor karddal lesújtanak valakire. Én csak néhány napot kértem, hogy dolgaimat elrendezhessem. Ekkor a bíró ismét írt valamit a táblára, és az ifjú jelezte nekem, hogy kérésem teljesült.”

Pontosan egy évvel ez álom után halt vértanúhalált. 258 nyarán Valerianus ismételten kiadta a keresztényüldöző rendeletet, sőt súlyosbított rajta. Az új prokonzul ezért Cipriánt visszavitette Karthágóba, hogy ismét ítéletet tartson fölötte. Ciprián pedig, annak jeléül, hogy bármikor kész a halálra, nem hagyta el a házát. Minden percben várta a bíró embereit. Hamarosan le is tartóztatták. Galerius Maximus prokonzul kihirdette az ítéletet: Thascius Cyprianusnak kard által kell meghalnia.

– Istennek legyen hála! – felelt rá a püspök.

A jelenlevő keresztények, akik végighallgatták a pert, mind fölkiáltottak:

– Vele együtt akarunk meghalni!

Tömeg kísérte a vesztőhelyre, Sextus mezejére. Amikor megérkeztek, Ciprián letette piros palástját és letérdelt imádkozni. Majd levetette dalmatikáját és átadta diákonusának. Vászoningben várta a hóhért, s amikor az megérkezett, megparancsolta, hogy adjanak neki huszonöt aranyat annak jutalmául, hogy a vértanúság koronájához segíti őt. Saját kezűleg kötötte be a szemét, majd odanyújtotta a kezét, hogy Julianus nevű papja és a szintén Julianus nevet viselő szubdiákonus kösse meg. A hívők egy fehér leplet terítettek a földre, hogy az fogja föl a vérét.

A karthágói keresztényekkel együtt Ciprián is fájdalommal szemlélte, milyen sokan tagadták meg a hitüket. A hatóságok meghatároztak egy napot, amelyen a város fórumán kellett jelentkezniük azoknak, akik nyilatkoztak arról, hogy többé nem keresztények.

Ciprián szomorúan írta: „Meg sem várták, hogy elfogják őket. Már a csata előtt vesztesek lettek, és még az összecsapás előtt elterültek a földön. Még csak azt a mentséget sem lehet fölhozni mellettük, hogy kényszerítették őket a bálványok előtti áldozásra, hiszen szabad akaratukból futottak a fórumra. Úgy siettek a lelki halálba, mintha már régóta várták volna ezt a napot.

De a szomorú hírek mellett azt is hallotta, hogy vannak hős hitvallók. Bátorító leveléből sugárzik az öröm: „Vigadozom és örvendek, és szerencsét kívánok nektek, bátor és áldott testvéreim, mert jelentették nekem hiteteket és hősiességteket. Már az is becsületére és dicsőségére vált anyánknak, az Egyháznak, hogy a hitvallók tétovázás nélkül vállalták, hogy ítéletet üljenek felettük. ’’