Perboyre Szent János-Gábor: Isten csendes harcosa Kína földjén – Szentek élete

Perboyre Szent János-Gábor – lazarista áldozópap, vértanú

* Puech, Franciaország, 1802. január 6. + Vucsangfu, Kína, 1840. szeptember 11.

Jean-Gabriel Perboyre 1802. január 6-án született a dél-franciaországi Mongesty község egy kis tanyáján, mélyen vallásos parasztcsaládban. Jövőjére döntően hatott apja testvére, aki Páli Szent Vince lazarista közösségének tagjaként a legnehezebb években is a hit fenntartásán fáradozott, majd a francia forradalom által föloszlatott kongregáció visszaállítása után a montaubani iskolát vezette.

János-Gábor két és fél évig járt ebbe az iskolába, s érettségi vizsgát tett. Egy népmisszió hatására elhatározta, hogy hithirdető lesz Kínában, ahol 1783-ban a francia lazaristák fölváltották a francia jezsuitákat. Szilárd akarattal legyőzött minden ellenállást.

Elöljárói Párizsba küldték tanulmányai folytatására. Mintaképei és tanító- mesterei a teológiában Aquinói Szent Tamás, a lelkiéletben Szent Bonaventura, Clairvaux-i Szent Bernát és különösen Avilai Szent Teréz.

János-Gábor 1824-ben fejezte be teológiai tanulmányait.

János-Gábort felszentelése után kinevezték a dogmatika tanárává Saint-Flour szemináriumába. Spekulatív adottsága, amely már Montdidier-ben is megmutatkozott, mély jámborsága, s természetes nyitottsága a kor sajátosságai iránt kedveltté tették növendékei között. Mindvégig éles ellenzője volt az állami abszolutizmusnak és a gallikanizmusnak.

A következő évben egy kis szeminárium rektorává nevezték ki. Fiatal és lelkes lazaristákból és világi papokból létrehozott egy pompás élcsapatot. Bár a rábízott feladatot hűségesen teljesítette, a missziókért, különösen a kínai misszióért való lelkesedése eleven maradt.

1829-ben a testvérét, Lajost kínai misszióba rendelték. 1830-ban indult el, de útközben 1831. május 2-án Indonéziában meghalt.

Négy kínai útitársát, akiket a franciaországi anyaházban szenteltek pappá, a haldokló azzal vigasztalta, hogy testvére hamarosan megérkezik. János-Gáborban egyre erősebb lett a vágy, hogy korán elhunyt testvére helyébe lépjen. Úgy tűnt azonban, hogy a háziorvos határozott ellenvéleménye meghiúsítja terveit. Csak amikor az orvos végre megváltoztatta ítéletét, vált szabaddá János-Gábor számára az út Kínába.

1835. március 21-én indult el két kísérőjével.

A belső-kínai Hupe tartományt jelölték ki missziós területéül. Az utazást nehezítette, hogy mint idegennek a szigorú kínai törvények miatt nappal el kellett rejtőznie. Kiangszi tartományon át Hupéig különösen keserves volt az út: csaknem négy hónapig tartott, részben gyalog, részben kis csónakokban a hajózható folyókon. 1836. július 27-én János-Gábor súlyos betegen érkezett céljához.

Elöljárója a szomszédos Honan tartományba küldte mintegy 1500 keresztény lelki gondozására. Egy éven belül sikerült János-Gábornak fölkeresnie az óriási terülen szétszórtan élő valamennyi keresztényt. Eleinte egy kínai testvér kísérte.

Éjszakánként utaztak, a nappal a hívők oktatásában és a szentségek kiszolgáltatásában telt el. Az egyes közösségek nagysága szerint nyolc-tizennégy napig maradt egy helyen. Az utak és a közlekedési eszközök rossz állapota miatt nehéz apostolság volt ez. Ám társaival együtt minden fáradságot magától értetődően vállalt. A misszió leírásakor így nyilatkozott: „…ha bárki is vezeklésre és nélkülözésre vágyakozik, itt bőven talál alkalmat arra, hogy kincseket gyűjtsön az ég számára”.

1838 januárjában János-Gábort kinevezték a Hupe tartománybeli Csajuenkov mintegy kétezer keresztényt számláló közösségének misszionáriusává. Csajuenkov messze a hegyek között feküdt, ezért viszonylag nagy biztonságot jelentett, bár a keresztények itt is nagy területen oszlottak el. János-Gábornak a lelkipásztorkodásban már volt néhány szerencsés kezdeményezése. Így például az igehirdetésbe bevonta híveit, akik a vasár- és ünnepnapok délutánjain párbeszédes formában adták elő az általa megadott témákat. Hívei szerették, mert megértéssel és jó szívvel volt a szegény hegyilakók iránt. Európaiak és kínaiak egyaránt szívesen keresték föl, hogy a hegyvidék nyugalmában felüdülésre és vigasztalásra leljenek.

1839. szeptember 12-én Mária névnapját különleges ünnepélyességgel ülték meg, mert három európai pap találkozott össze: két lazarista és egy ferences.

Szeptember 15-én jelentették nekik, hogy hamarosan mandarinok és katonák érkeznek. Mivel rövidesen kiderült, hogy ez a népes csapat idegen misszionáriusokat és keresztényeket keres, a misszionáriusok számára nem maradt más hátra, mint a menekülés. A másik két hithirdetőnek már az első napon sikerült jelentős előnyre szert tennie az üldözőkkel szemben. János-Gábor a legközelebbi hitoktatók egyikénél keresett menedéket. Egy hitoktatótársa azonban – a válogatott kínzásoktól elgyengülve – elárulta a tartózkodási helyét. János- Gábort letartóztatták, és megkötözve Kucsing fogházába vitték. Megkezdődött csaknem egy évig tartó keresztútja.

A tartomány fővárosában, Vucsangban a többi elfogott kereszténnyel együtt állították polgári és katonai bíróság elé. A kínaiaknál szokásos szörnyű kínzások miatt a keresztények közül sokan elhagyták hitüket. Akik képesek voltak kitartani a hitükben, azokat északra, Tatárországba száműzték, majd a hatóságok minden dühe az elgyengült és beteg francia papra, „minden baj forrására” összpontosult.

Ismételten megkérdezték tőle: tudja-e, hol tartózkodik a többi misszionárius? Minden tagadó választ botütésekkel toroltak meg. Rizzolati, aki vucsangi rejtekhelyéről figyelte az eseményeket, szégyenkezve közli, hogyan viselt el János-Gábor érte is negyven bambuszütést. Az alkirály, aki maga vállalta a per lefolytatását, kegyetlenkedésével nem tudott elérni semmit, János-Gáborból egyetlen kínai keresztény nevét nem szedte ki. Nem maradt más hátra, mint hogy kiszabja a halálbüntetést.

Mivel a halálos ítéletet a császárnak meg kellett erősítenie, a foglyot felügyelőire bízták. Hősies állhatatosságával, állandó szelídségével és türelmével sikerült megnyernie ezeknek a hétpróbás és durva embereknek az elismerését. Ezt használta föl Rizzolati, hogy a fogolyról közvetítők révén gondoskodjék.

1840. szeptember 11 -én a császár megerősítette a halálos ítéletet, s János-Gábort még aznap kivégezték.