Giuliani Szent Veronika: A szenvedés misztikájának tanúja – Szentek élete

Giuliani Szent Veronika – kapucinus apáca

* Mercatello, Itália, 1660. december 27. + Cittá di Castello, Itália, 1727. július 9.

Veronika életét a szenvedés misztikája határozta meg. 1660-ban született az olaszországi Mercatelloban. Tehetős szülők hetedik gyermeke volt, s már gyermekként befelé forduló, elmélyedést és magányt kedvelő léleknek mutatkozott. Míg más gyermekek játszottak, ő a Gyermek Jézussal és a Szűzanyával beszélgetett.

Tizenhét évesen – miután apja akarata ellenére egész sor nemesi kérőt elutasított – belépett a kapucinus apácák kolostorába, Cittá di Castellóban. Szerzetesneve Veronika lett, s 1678-ban letette fogadalmát.

Napról napra világosabban megmutatkozott, hogy ebben a szerzetesnőben megújul az Úr szenvedése, hasonlóan Assisi Szent Ferenchez, aki mintegy ötszáz évvel korábban láthatóan viselte testén az Úr sebhelyeit.

Már szerzetesélete előtt nagyon vonzódott a keresztre feszített Jézushoz. Első misztikus élményei is a Megfeszítettről szóltak. A megfeszített Krisztus egy látomásban megmutatta neki szenvedése kelyhét is.

Jézus a saját szenvedésében részesítette Veronikát. Fején láthatóvá váltak a töviskorona nyomai; harminchat évesen megkapta az oldalsebet, három-négy hónappal később az Úr többi sebhelyét is.

Több mint harminc évig viselte a stigmákat. A hosszú idő alatt megértette az Úr szándékát, aki általa akarta a világot ismét a szenvedésére emlékeztetni, s ezzel áldozatvállalásra késztetni. A szenvedés annyira lefoglalta testét és lelkét, hogy sikertelenül próbálta – méltatlansága tudatában – minden erejével elrejteni a stigmákat az emberek elől. A szigorú rendi regulája megviselte gyenge egészségét, szenvedett amiatt is, hogy jezsuita gyóntatóatyja parancsára részletesen föl kellett tárnia belső világát: naplót kellett vezetnie, mindent följegyezve, amit Isten a lelkében művel. A naplót később tíz kötetben adták ki. A benne olvasható rendkívüli dolgokat sok szemtanú megerősítette.

Életének rendkívülisége természetesen gyanút és bizalmatlanságot keltett: valódi-e mindez, vagy csupán színlelt, esetleg beteges jelenség, netán az ördög kísértése? Legnagyobb ellenfele saját apátnője volt, aki mindent megtett, hogy az „igazságot kiderítse”: öt évig kenyéren és vízen böjtöltették, orvosai a töviskorona okozta szüntelen fejfájást az akkori gyakorlat szerint izzó vassal akarták gyógyítani, sebhelyeit egyházi jóváhagyással megalázó és fájdalmas vizsgálatoknak vetették alá.

Az esetleges hitbeli tévedések elkerülése végett a legfőbb egyházi hatóság, a római Szent Officium a püspökre bízta Veronika szemmeltartását, felügyeletét, s ez megszégyenítő zaklatásokkal is járt. Megfosztották újoncmesternői tisztségétől, melyet két évvel a stigmatizációja előtt nyert el. Elvesztette azt a jogot, hogy a kolostori közösségben választó vagy választható lehessen. Megtiltották neki, hogy hét közben részt vegyen a zsolozsmán és a szentmisén. Vasárnap leghátul, az ajtó mellett állva részt vehetett a szentmisén, de áldozáshoz nem járulhatott. Ötven napra bezárták a betegcellába, s megtiltottak számára mindenféle levelezést és érintkezést nővértársaival. Valóban „eleven Kálvária” lett, amint a gyóntatóatyja kifejezte.

Végül elérkezett a fordulat. A püspök jelentette Rómába a vizsgálatok és a megfigyelés eredményét: Veronika hite kifogástalan, engedelmessége töretlen, a misztikus jelenségek pedig szakadatlanul folytatódnak. A pápa visszavont minden parancsot és tilalmat, s röviddel ezután a nővérek egyhangúan apátnővé választották. Tizenegy évvel később, 1727. július 9-én halt meg.