Demokratikusabbá kellene-e tenni az egyházat?

Vajon hogyan tudja „demokratikus módon” bevonni minden tagját a kormányzásba és a döntésekbe egy isteni intézmény, amely nem önmaga határozza meg saját elveit? Martin Pinet atya, a „Le Pouvoir de l’Église, on en parle?” („Az Egyház hatalma, beszéljünk róla?”) (Cerf kiadó) című könyvében bemutatja a történelmi és a teológiai megközelítéseit e fontos témának: az egyházi hatalom reformjának.

Hierarchikus Egyházat akart Jézus? Ahhoz, hogy az emberek részt vehessenek az egyházi hatalomgyakorlásban, választásokra van szükség? Mi a különbség a szinódus és a demokrácia között? Honnan származik az egyházban a patriarchátus? Csak felszentelt pap és csak férfi lehet az, aki az Egyházban hatalmat gyakorolhat? Ezek a kérdések állnak jelenleg a figyelem középpontjában, különösen Ferenc pápa megválasztását követően, aki világossá tette, hogy szeretné megreformálni az Egyház hatalomgyakorlását. Az elmúlt öt évben ez az elképzelés különösen két területen mutatkozott meg konkrétan. Először is, a nők szerepében. Miután megnyitotta a nők előtt a liturgikus felolvasói és akolitusi szolgálatot, és újraindította a női diakonátus intézményét vizsgáló bizottság munkáját, Ferenc pápa 2025-ben két nőt nevezett ki magas rangú, felelős beosztásba: a Vatikán kormányzóját, valamint a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Dikasztériumának prefektusát.

Egy olyan intézmény, amelyet nem emberek alapítottak

A második témakör: mindenki vegyen részt a hatalomgyakorlásban. A Kúriát megreformáló, 2022-ben megjelent Alkotmányban kifejezetten felelősségteljesebb szerepet kaptak a laikusok. Ferenc pápa elsősorban azért hívta össze a szinodalitásról szóló püspöki szinódus két ülését, hogy javítsa Isten népének részvételét az egyházi hatalom gyakorlásában. Demokratikusabbá tenné-e az Egyházat, ha mindenkinek megengedjük és bátorítjuk a hatalomgyakorlásban való részvételt?

Az első válasz az, hogy: nem. Az Egyház nem demokrácia, éspedig a következő okból: nyilvánvalóan emberek alkotta társadalom, többé-kevésbé aktív tagokkal, hierarchiával, intézményekkel, melyeket olykor strukturális bűnök szőnek át. De aki a hit szemével nézi, az azzal egészíti ki ezt a meghatározást, hogy az Egyház mindezek ellenére isteni intézmény, amelyet az alapítója, Jézus Krisztus akart, és amelyet a Szentlélek működtet, hogy az üdvösség eszközévé tegye minden ember számára.

A demokrácia ezzel szemben egy olyan politikai rendszer, amelyben a kormány képviseli az őt delegáló és ellenőrző embereket. A demokrácia tehát a szabad vitában határozza meg saját értékeit: a tagok közötti érdekegyensúlyra épül. Az Egyház viszont egy alapító Igéből, egy Kinyilatkoztatásból kapja az ihletet, amely Krisztus, és kizárólag ennek az Igének alapján épül fel, amelynek a megőrzése és terjesztése adja a küldetését. Ezért mondjuk, hogy nem ember által alapított intézmény, alapítása önnön keretein kívül történt, míg a demokrácia olyan elvekre épül, amelyeket saját maga határoz meg. Ebben az értelemben az Egyház egy szerkezetileg nem demokratikus rendszer.

Irányítás felülről és alulról

De ez az első válasz nem elegendő. Ismételten el kell mondanunk, hogy az Egyház élete többek között olyan demokratikus elvekre épült, mint az alapvető egyenlőség, a misszióban való közös részvétel és a nyilvános véleménynyilvánítás joga. Az Egyház életében – amely részt vett a kortárs liberális demokráciák kialakulásában – gyakoriak a választások. A szinodalitásról szóló szinódus tehát felfogható az egyház demokratikus jellegű működésének fenntartásaként vagy előmozdításaként, abban az értelemben, hogy minden keresztény részt vehet a kormányzásban és a döntéshozatalban, anélkül azonban, hogy a szabad vita révén az önrendelkezésre törekedne.

Az egyházi hatalomnak mindig hasznára válik, ha felülről és alulról is irányítják. Felülről irányított, tehát a Kinyilatkoztatás által megkövetelt módon gyakorolt hatalom, hiszen a Szentírás, különösen az evangéliumok, nagyon világos iránytűt kínálnak a hatalom gyakorlásához, amelyet önzetlen szolgálatként fogunk fel, Jézushoz hasonlóan. Alulról, tehát az Egyház tagjainak túlnyomó többsége, a megkereszteltek által irányított hatalom, hiszen az a tény, hogy az Egyház nem önálló akaratú egyének gyülekezete, hanem egy egység, amely minden tagját egyetlen testbe tömöríti, nem lehet akadálya annak, hogy benne a hatalom működését ezek a tagok irányítsák. Fékek és ellensúlyok létrehozása, olyan mechanizmusok működtetése, amelyekben a klerikusok (különösen a papok, a püspökök és miért is ne, a pápa is) elszámoltathatók, a konzultatív, sőt, határozati joggal rendelkező testületek megerősítése: mindezekre ma szükség van.

Egy finom határvonal

Röviden, a demokratikus testületek az Egyházban kívánatosak és fejlesztendők, mindazonáltal a Kinyilatkoztatásnak vannak alávetve, amelyre Krisztus Testének épülnie kell, továbbá Isten népének ellenőrzése alatt kell állnia, amely megkapta a Szentlélek segítségének ígéretét. Az Egyháznak ezen a kényes, és néha kényelmetlen finom határvonalon kell haladnia: nyitottnak kell lennie a Lélek felé, amely tagjainak törekvésein keresztül szól, és engedelmeskednie kell a Krisztustól kapott küldetésnek. Egy meglehetősen egyszerű kezdeti kérdésre tehát a válasz nyilvánvalóan összetett… Ugyanakkor alapvető fontosságú, hogy az olyan fontos témákban, mint az egyházi hatalom reformja, utánajárjunk, hogy mit mondhat erről a történelem és a teológia.

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia