„A csomagok épségben megérkeztek”: két gyermek a partraszállás viharaiban
80 évvel a szövetségesek 1944. június 6-i normandiai partraszállása után még mindig számos történet éleszti újra ezt a hősies és véres napot. Ezek közé tartozik Arthur és Adrien Astier története, akik nyolc- és hatéves korukban, 1944-ben szinte „páholyból” nézték végig a D-napi partraszállást, a Calvados megyei Douvres-la-Délivrande település Notre-Dame de Fidélité kongregációjában rejtőzködve.
1944 márciusában két kisfiú, 8 és 6 évesek utazott el Párizsból a normandiai partokra, fűzős magasszárú cipőben és rövid nadrágban. Zsidó származású szüleik, Paul és Louise Astier 1940-ben tértek át a katolikus hitre. A deportálás veszélyével szembesülve Astierék úgy határoztak, hogy gyermekeiket Párizstól távol rejtik el. A három legidősebbet, Jacques-ot, Bernard-t és Etienne-t már 1941-ben elküldték Bretagne-ba. A két legfiatalabbat, Arthurt és Adrient a Solesmes-i apátság bencés szerzetesének, a család jóbarátjának, Aubourg atyának a tanácsára Douvres-ba küldték. „Anya egyik barátnője, Marie-Louise vitt el minket Caenba a Saint-Lazare pályaudvarról” – meséli az Aleteia-nak Adrien, a fiatalabbik testvér. “Az út során azt mondtuk, hogy ő a nagynénink. Amikor megérkeztünk Caenba, apácák jöttek értünk, és elvittek minket Douvres-ba.”
Itt, a La Manche partján, a vízparttól alig néhány méterre található a Hűséges Szűz Mária kolostor, ahol félig elzárkózottan élő apácák árvaházat és fiatal lányok számára bentlakásos iskolát működtettek. A kongregáció megnyitotta kapuit a két kisfiúnak, akiket csak „nagy A” és „kis A” néven hívtak. „Jól emlékszem a főnöknőre, amikor megérkeztünk. Nagyon impozáns nő volt, hasonlított a Philippe de Champaigne által megfestett apátnőkre.” Rajta kívül egyik apáca sem ismerte a gyerekek származását vagy váratlan érkezésük okát. Senki nem kérdezett semmit.
„A csomagok épségben megérkeztek” – írta Aubourg atya a gyerekek édesanyjának, hogy megnyugtassa őt. „A lehető legnagyobb titokban kellett maradnunk, mert mindent megfigyelés alatt tartottak, és elővigyázatosságból nem neveztek meg minket” – mondja Adrien az Aleteiának. Egy novícia, Blandine nővér különös gonddal vigyázott a két újonnan érkezettre. “Olyan volt hozzánk, mint egy második anya. Sokszor azt mondom, hogy velünk élte ki anyai ösztönét” – mondja Adrien Astier, nem titkolt szeretettel a hangjában. “Az ő szárnyai alatt maradtunk, amíg el nem mentünk onnan.”
A kis pártfogoltak befogadásával az apácák kockázatot vállaltak. Normandia már négy éve német megszállás alatt állt. Igencsak átélte a háború megpróbáltatásait, a bombázásokat, a jegyrendszert… Arthurnak és Adriennek mégis sikerült biztonságban maradnia az őket befogadó anyák körében, akik gyengéden óvták őket a háború kemény valóságától.
Amikor 1944 májusában a bombázások fokozódtak, az iskolákat bezárták, és a gyerekeket hazaküldték. Az apácák kis bentlakói sem voltak kivételek, csak az Astier testvérek maradtak Douvres-ban, és a kolostori élet ritmusa szerint tanultak. “Egyáltalán nem féltünk, és nem voltunk tudatában semmilyen veszélynek. A szüleink mindig igyekeztek megvédeni minket a szorongástól, és a nővérek is ugyanígy cselekedtek.”
A „D-nap”
Ez így tartott egészen az 1944. június 5-éről 6-ra virradó éjszakáig, amikor a szirénák harsány süvítése szaggatta fel az éjszakát, és a közösség riadtan ébredt a bombázók zúgására. „És akkor megkezdődött a haditengerészetet ágyúzása” – emlékszik vissza Adrien Astier. Egész éjjel nem aludtak egy szemernyit sem. Hosszas előkészületek után a szövetséges csapatok megindították az Overlord hadműveletet. Kezdetét vette a normandiai csata, amelyben hárommillió katona vett aztán részt. A németeket megtévesztette a Fortitude hadművelet, amellyel a szövetségeseknek sikerült azt a látszatot kelteniük, mintha a Calais-i szorosnál terveznék a partraszállást. A németeket meglepte a brit, amerikai és kanadai kontingens megérkezése a normandiai partokra. A véres támadás előtt szellemként bukkant fel a szemük előtt a La Manche vizein a szövetséges hadsereg: rombolók, csatahajók, torpedórombolók.
A normandiai égboltot több mint 11 000 repülőgép ostromolta. A légi úton szállított hadosztályokat tűz alatt dobták le, a szárazföldön a szállítóhajókról 50.000 ember szállt partra a nyugatról keletre sorjázó öt partszakaszon (Utah, Omaha, Gold, Juno és Sword). Ez utóbbi szakaszon élték át az Astier gyerekek testközelből „a leghosszabb napot”. „Először felmentünk a padlásra, hogy kinézzünk a tengerre. A bátyám még mindig emlékszik rá: tele volt hajóval. Aztán az ablakokat hirtelen repeszek robbantották szét.” A szövetségesek bombázásai az egész útvonalon mindent elpusztítottak: Caent, a mártírvárost több mint 30 napig lőtték a tüzérségi erők, mire összeomlott. Douvres sem úszta meg. Csodával határos módon egyedül Bayeux menekült meg az apokalipszistől, hála Aubourg atyának, akinek sikerült időben figyelmeztetnie a szövetségeseket, hogy a németek már kiürítették a várost. A Délivrande kolostor folyosóin egy apáca járkált csengővel a kezében: le kell menni a pincébe! A gyerekek és a kongregáció tagjai ott rejtőzködtek egészen július végéig, a caeni csata befejeződéséig. „A kolostor csaknem érintetlen maradt. Pedig megtudtam, hogy az egyik földjükön egy nagy német radarállomás volt, amelyet a szövetségesek meg akartak semmisíteni. Ezért rengeteg repeszdarabot találtunk a környéken, amit a bátyámmal gyűjtögettünk.”
Arthur és Adrien csak 1944 szeptemberében, Párizs felszabadulása után ment haza a családi házba. „A szüleim autóval jöttek értem. Időközben született egy kishúgunk, Marie-Hélène, aki június 19-én jött a világra. Az apácák megtanítottak minket varrni, és varrtunk neki egy kis előkét – mosolyog Adrien. – Nehéz volt eljönnöm a kongregációból. Olyanok voltak hozzánk, mint az igazi édesanyák. Párizsban apránként visszatértünk a normális életbe, de a háborúról már senki sem beszélt. Meghalt egy nagybátyám és egy távoli unokatestvérem, mindkettőt deportálták. De ezeket a dolgokat ki-ki magában tartotta. Szerencsére a megpróbáltatások ellenére a szüleim Istenbe vetett hite nagyon erős maradt, én viszont soha nem értettem meg, hogy egy jó Isten hogyan engedhet meg ilyen szörnyűségeket – sóhajt Adrien. – De a Délivrande-i nővérek örökre szentek maradnak a szememben, szívemnek pedig rendkívül kedvesek.”
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia
