Egy hosszú út Bilbaótól Helsinkiig

Ferenc pápa Helsinki püspökévé nevezte ki Raimo Goyarrola atyát a múlt hónapban, miután négy évig sede vacante volt az egyházmegyében.

Goyarrola – aki az Opus Dei papja és orvos – 2006 óta él Helsinkiben, amikor is egyetemi kápláni munkára jelölték ki az országba. Hamarosan, 2011-ben szolgálata kibővült, mikor kinevezték a helsinki egyházmegye általános helynökévé.

A helsinki egyházmegye kiterjed egész Finnországra, egy hagyományosan lutheránus országra, ahol kevesebb, mint 20.000 katolikus él mindössze nyolc plébánián, akik az ország népességének alig egy százalékát alkotják.

Azonban Finnország lakossága minden évben néhány száz katolikussal növekszik. Köztük van néhány megtérő és minden évben keresztelnek csecsemőket is, továbbá nő az Afrikából és Latin-Amerikából származó bevándorlók száma. Mindezek ellenére az egyik legszekulárisabb ország Európában, és a nemzeti hitvalló egyházak a lutheránusok és az ortodoxok.

Goyarrolát november 25-én fogják felszentelni Helsinki püspökévé. A liturgiát a Johanneksen Kirkko-ban, Helsinki legismertebb lutheránus templomában fogják megtartani az ország meghívott lutheránus és ortodox méltóságainak jelenlétében.

„(A szentelésre) az egész országból jönnek katolikusok, a lutheránus és ortodox finnekkel egyetemben. A mi székesegyházunk legfeljebb 300 ember befogadására képes, ám ennek a templomnak a kapacitása 2.600 fő.” – mondta Goyarrola a The Pillar-nak.

A pap a lapnak adott részletes interjúban beszélt a finnországi Katolikus Egyház helyzetéről, a világiak szerepéről az evangelizációban, és arról, milyen az apostoli munka egy szekularizált országban.

Az interjút a terjedelem és az érthetőség jegyében szerkesztettük.

A katolicizmus finnországi körülményei kevéssé ismeretesek, tehát először is tekintsük át általában a Finn Egyházat.

 Hivatalosan 17.00 katolikus van Finnországban, ám a mi becsléseink szerint 30.000, ha beleszámítjuk azokat a bevándorlókat és menekülteket is, akik Afrikából jöttek – akik többségükben katolikusok -, továbbá Venezuelából, Nicaraguából, illetve más latin-amerikai országokból érkeztek.

Csupán nyolc plébánia van egy akkora országban, mint Olaszország. Ám egy nagyon élő Egyházunk van, mely évente többé-kevésbé 500 új katolikussal növekszik.

Igazság szerint úgy gondolom, mi vagyunk az egyetlen gyarapodó keresztény egyház Finnországban. Ez kissé elszomorít, mert ez azt jelenti, hogy sokan nincsenek megkeresztelve.

Az ötmilliós finn lakosság 68 %-a lutheránus, ám nagyrészük nem gyakorolja vallását. Ráadásul ez azt jelenti, hogy egymillió finn semelyik valláshoz sem tartozik. A legtöbb templom üres.

Ám itt Helsinkiben két plébániánk van, ahol 5-6 misét tartunk minden vasárnap, és teltházasak. A mi problémánk a térrel van (nevet), hiszen nincs elég hely a katolikusok számára, és ez megköveteli tőlünk, hogy több saját plébániánk és kápolnánk legyen a városunkban, mert 25 városban katolikus templomok nélkül celebrálunk misét.

Ez azt jelenti, hogy 25 olyan lutheránus és ortodox templom van, melyek helyet adnak nekünk a szentmise bemutatására.

Az ökumenizmus ebben az országban valóságos csoda, hiszen nekik köszönhetően 25 városban tudunk misét felajánlani.

Mi egy nagyon „katolikus”, vagyis egyetemes egyház vagyunk: több mint 100 nemzetiségünk van, az összes kontinens nyelveivel. Ez egyszerre gazdagság és kihívás, hiszen mit jelent a Katolikus Egyház Finnországban?

Természetesen fontos a finn, a helyi elem; Finnországban élünk.

Nyolc plébánia körülbelül 30.000 katolikus számára nem hangzik valami soknak. Azonkívül egy hatalmas földrajzi területen vannak szétszórva. Szóval milyen a lelkipásztori munka egy ilyen nagy országban, ahol a katolikusok így szét vannak szórva, a plébánia és a pap pedig ilyen kevés?

Ehhez az kell, hogy a papok egyfolytában utazzanak. Oda megyünk, ahol családok élnek, sok misét tartunk olyan városokban, ahol nincsenek templomok, illetve, ahogyan azt említettem, nincs katolikus plébánia.

Következésképpen mi sokat utazunk.

A járvány előtt egy családnál miséztünk egy kis lakásban Keravában, 40 km-re Helsinkitől. Az javasoltam: „Akkor duplázzunk, és hívjunk meg egy másik családot!”

Az azt követő vasárnap már két család volt jelen és nem fértünk el abban a kis lakásban. Tehát beszéltem a város lutheránus lelkészével, hogy hadd használjuk a parókiájának a kápolnáját. Akkoriban kezdődött a járvány, ezért csak azt kérte tőlünk, hogy ne lépjük át a 20 fős létszámhatárt.

Ám mikor odáig jutottunk, hogy már 27-en voltunk, lelkiismeret-furdalásom lett! Mindezek ellenére azt mondta nekünk, hogy ez nem probléma, csak tartsuk távolságot és viseljünk maszkot.

Amikor kitört a járvány, az összes templomot bezárták Finnországban, kivéve a mieinket. A Katolikus Egyház továbbra is nyitva állt. Egyre több szentmisét mutattunk be kevés emberrel, mások online kapcsolódtak be, de nem zártunk be (templomokat).

A pandémia végeztével folytatódtak a misék a (keravai) lutheránus templomban, és jelenleg közel 100 ember jön el, beleértve néhány lutheránust is, akiknek tetszik, ahogyan mi, katolikusok imádkozunk, és azt fontolgatják, hogy ők is azok lesznek.

Ez igazán egyszerű: amikor emberek között vagy, amikor ott vagy, ahol ők vannak, az egyház növekszik. Ez az az erőfeszítés, melyet mi, pásztorok teszünk, hogy „birkaszagúak legyünk” – Ferenc pápa szavaival élve –, és ami azzal jár, hogy kimegyünk és keresünk.

Hogyan jönnének az emberek, ha nincsenek katolikus iskolák és kórházak? Itt egyik sincs! Ám megvannak ennek az előnyei, hiszen vagy kimész és teszed a dolgodat, vagy nem történik semmi. Tehát megakadályozza, hogy annak a mondatnak a csapdájába essek, miszerint: „nos, hát akkor jöjjenek ők.”

A gond az, hogy hogyan jöjjenek, mikor a legközelebbi templom 300 kilométerre van tőlük! Vegyünk át egy kicsit Ferenc pápa útmutatásából: legyünk kimenő Egyház, amely kimegy az emberekhez, bárhol is legyenek.

Nem számítanak az óriási távolságok – és el tudsz képzelni egy havas és jeges telet, igaz? Finnország gazdag ország, de a Finn Katolikus Egyház az egyik legszegényebb Európában. Egy évben 11 hónapon keresztül fűtünk, a háború miatt az árak az egekbe szöktek, továbbá ez egy sok bevándorlót és menekültet egybefoglaló egyház, tehát jelentős gazdasági kihívással nézünk szembe.

Ám az anyagi szegénység ismét egy előny. Miért? Mert jobban bízol Istenben. Ha a világ minden pénze nálunk lenne, még azt gondolnánk, hogy a pénz bármit megold. De amióta nincsen pénzünk, sokat imádkozunk (nevet), és látjuk az Egyházban azt a sok hivatást, sok megtérést és egységet.

És mi a helyzet Finnországban a hivatásokkal? Vannak-e ott helyi papok, szerzetesek vagy szemináriumok?

Az elmúlt néhány évben öt finn papi meghívás történt. Az országban 29 papunk van, ebből 6 egyházmegyés Helsinkiből, illetve 2, akiket más egyházmegyékből „vettünk kölcsön”.

Valami nagyon csodálatos is történt itt – három pap menekültként érkezett gyermekkorában, és itt fedezték fel a hivatásukat. Kettő Vietnámból, egy pedig Ruandából.

Két további finn mellett még van néhány lengyel papunk a Szent Szív Papságból, nyolc neokatekumenális pap saját szemináriummal, két domonkos testvér (egy francia és egy finn), továbbá az Opus Dei, melyből öten vagyunk itt papok. És minden évben van néhány szeminaristánk, akik Rómában készülnek a papságra.

Boldog vagyok, hogy több hivatással kapcsolatos szolgálatot végezhetek Finnországban a papság érdekében. Az álmom egy önálló szeminárium Helsinkiben helyi hivatásokkal. Ez az elsődleges, ám ehhez sok munka, idő és hit kell, de el fog jönni.

Az Egyház milyen történelemmel rendelkezik Finnországban?

Mondom az elejéről. 1100-ban a svéd püspök érkezett ide és kezdett evangelizálni Finnországban, utána az ország 1550-ig katolikus volt.

1550-ben a reformáció elérte Finnországot, és 1917-ig, amikor Finnország függetlenedett Oroszországtól, nem volt vallásszabadság – tehát egyetlen finn sem lehetett katolikus. Mellesleg az első ország, amely elismerte a függetlenséget, az a Vatikán volt Ausztriával együtt.

A vallásszabadság törvényének jóváhagyásával 1920-ban megalakult a helsinki apostoli vikariátus a Szent Szív papjainak megbízásával. A nulláról kezdték el. 1955-ben megalakult az egyházmegye, tehát még nem töltöttük be a 70 évet, még nem vagyunk szenilisek (nevet).

Egy egyházmegye, ám ugyanakkor egy küldetés. Ámbár manapság minden egyházmegye egy küldetés, természetesen.

Egymillió olyan finn él az országban, akik sehová sem tartoznak, így szükségszerű, hogy elvigyük nekik az örömhírt.

Atya, van egy olyan vélemény, amely szerint Finnországban a lutheránusok teológiailag közelebb állnak a katolicizmushoz, mint más lutheránus egyházak. Miért van ez?

A német reformációnak egy nagyon jelentős politikai alkotóeleme volt egy teljesen Róma-ellenes háttérrel. Így a politikai, társadalmi-gazdasági és teológiai összetevők keveredtek egymással.

Finnország azonban Svédországnak a része volt. Így amikor a svéd király lutheránussá lett, nem teológiai meggyőződésből tette, hanem mert megtarthatta a földeket, a plébániákat és az Egyház vagyonát.

Finnország nagyon messze van Rómától, így alig volt társadalmi igény arra, hogy valamiféle szakítást mutassanak fel, különösen azért, mert ez nem a nép reformációja volt, hanem a királyé.

Így évtizedekkel a reformáció után még mindig volt eucharisztikus imádás, Szűz Mária-tisztelet, és még a liturgia is jobban hasonlított a misére, mint más felekezeteknél.

A katolikusból a protestáns mentalitásra való váltás itt sokkal fokozatosabban ment végbe, mint például Németországban – 100 évig vagy még tovább tartott.

Elvégre a világ végén járunk (nevet), igen messze Rómától. Ezek az igen egyszerű emberek az erdőben éltek – nem nagyon érdekelte őket a politika.

A kortárs finn lutheránusok teológiailag sok tekintetben közelebb állnak a katolikusokhoz, mint a német lutheránusokhoz, ily módon lehetséges egy mély és igazi teológiai párbeszéd, valamint a kölcsönös bizalomra épülő kapcsolatok kialakítása.

Most valami sokkal személyesebbet kérdeznék. Hogyan kötött ki egy Opus Dei-ből származó baszk Finnországban? Mert azért Bilbao és Helsinki nem kis távolság…

(Nevet.)

Ez mókás, mert kiskorom óta nagyon érdekelt Észak-Európa. Mindig ott akartam élni, és ez egész életemben benne volt a szívemben.

2005-ben Helsinki püspöke meghívta az Opus Dei prelátusát – aki akkor Javier Echevarría püspök volt –, hogy megünnepeljék az egyházmegye 50 éves fennállását, és kért tőle egy Opus Dei papot Finnországba.

Eleinte Javier püspök azt mondta, hogy nincs elég pap, de a finn püspök olyannyira ütötte a vasat, hogy az Opus Deiben végül rám gondoltak. Felhívtak, megkérdezték tőlem, hogy akarok-e Finnországba menni, amire azonnal azt válaszoltam: „Igen, igen, igen” (nevet).

Mondták, hogy nyugodjak meg, gondoljam át alaposan, a finn az egy nehéz nyelv, másmilyen kultúra, és nagyon hideg és nagyon sötét van. Ám eltökélt voltam, és most itt vagyok, nagyon boldogan, finn útlevéllel, szívvel és fejjel.

Ebben az országban otthon érzem magam, nagyon boldog vagyok itt. Így azt gondolom, hogy egy igen emberi vágyam és egy isteni vágy találkozott itt össze. Mert végül Isten belekeveredik a jó kívánságainkba, azt akarja, hogy boldog legyél, és tapasztalatom szerint – nem mintha öreg lennék, de már elértem egy bizonyos kort (nevet) – úgy látom, hogy ami boldoggá tesz, az én saját, igencsak emberi álmaimmal, azt Isten adta nekem.

Valójában egy olyan álom vált valóra, amit orvos koromban álmodtam.

Orvosi hivatásomat nem veszítettem el; Jézus orvos volt, az első csodái közül szinte az összes gyógyítás volt. Így, mint pásztor és orvos, néha a mi munkánk gyógyhatású Isten kegyelmének segítségével a szentségek által, ám néha enyhítő, vigasztaló, meghallgató, az emberek mellé álló és szeretetet adó.

Az enyhítő törődés azt mutatja, hogy a beteg nem pusztán morfium és fájdalom, hanem hogy gondozásuk révén elérjük a lelküket, jelen vagyunk a szenvedésükben és vigaszt nyújtunk.

Tudjuk, hogy Ferenc pápa főbb témáinak egyike a bevándorlók befogadása. Milyen volt Finnországban ez a lelkipásztori munka, ahová a világ minden érkeznek menekültek?

A mi kihívásunk az, hogy az érkező emberek igen távol vannak a templomoktól, szó szerint.

Az első dolog. hogy rájöjjünk, hol vannak bevándorlók, mert amikor megérkeznek az országba, a befogadott menekülteket rendszerint olyan városokba irányítják, amelyek sajnos messze vannak a katolikus templomoktól.

Ha valakit befogadtak, akkor a rendszer jól működik, hiszen finn tanfolyamokat, oktatási támogatásokat, illetve más dolgokat nyújtanak nekik. Majd az emberek fokozatosan integrálódnak, amikor saját szülőhazájukból vagy területükről származókkal találkoznak.

Létezik egy körzet, ahol a legközelebbi katolikus templom három és fél órára van, és havonta egyszer misézünk spanyolul, mert sok menekült és bevándorló jött Latin-Amerikából. A helyi ortodox templom adja kölcsön nekünk a templomot a misére.

Ilyen körülmények között az ember egy misével kezdi, majd ez több szentséget idéz elő: gyónásokat, kereszteléseket, házasságokat, bérmálásokat.

De ez mégis csak egy diaszpórában lévő plébánia, három és fél órányira a legközelebbi katolikus templomtól, és havonta csak egyszer juthatsz el oda. Tehát a kihívás az, hogy sok ember igen távol él a templomoktól – szó szerint.

A másik kihívás a nyelv.

Pár évvel ezelőtt, a háború idején menekültek ezrei jöttek Burmából, közülük néhányan katolikusok, és csak burmaiul beszéltek.

Elintéztük, hogy egy papot hozhassunk Burmából a püspöke beleegyezésével, így az a pap már közénk tartozik.

Ott próbáljuk szolgálni az embereket, ahol vannak. Ez nem könnyű, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy sok embert tudjunk elérni azzal a kevés erőforrással, amivel rendelkezünk.

Finnország katolikusainak a fele bevándorló és menekült, a többi finn. Hogy látja, kapcsolatban állnak ezek a közösségek egymással vagy inkább elkülönülnek?

Ez a vita Svédországban évek óta folyik, mivel a plébániákban sok bevándorló található, és minden nyelvcsoportnak saját káplánsága van. A plébániák spanyol, vietnámi, lengyel és más káplánsággal rendelkeznek.

A svéd kollégáim azt mondták nekem, hogyha a plébániádon sok kis csoport van jelen, azok nem ismerik egymást.

Itt igyekszünk szolgálni az embereket, lehetőleg a saját nyelvükön, tiszteletben tartva a kultúrájukat, ám ugyanakkor Finnországban élünk. Ez itt a Finn Katolikus Egyház, függetlenül attól, hogy Vietnámból, Kenyából vagy El Salvadorból jöttél.

Nehéz megtanulni a nyelvet, amely kulturális és nyelvészeti kihívás, ám úgy látom, Finnországban pozitív módon állnak az újonnan jöttek integrációjához. Az egyházmegyében minden évben tartunk ünnepséget, ahol láthatjuk az Egyház egyetemességét: mindenféle bőrszínű és nyelvű embert. Szintén láthatjuk az egységet, hogy mindenki beszél, vagy próbál beszélni finnül. A nyelv egyesít, továbbá a törzsgyökeres finneket felvillanyozza az, ha látnak valakit megpróbálkozni a nyelvtanulással.

Egy egységes Katolikus Egyházat látok kulturális és lingvisztikai kihívásokkal. Ám hiszem, hogy a katolicizmus olyan erős, hogy túllép a különbözőségeken, nem gondolja?

Hogyan tudja megoldani az apostoli küldetést egy ilyen posztkeresztény kultúrájú országban, katolikus hagyományok nélkül, melyek már 500 éve nincsenek Finnországnak? Hogyan kezdi az evangelizációs feladatot?

Mindannyian egy globális faluban élünk. Van internet, így világszerte ismerik a Katolikus Egyházat, még ha mi itt egy kis családban vagyunk is.

XVI. Benedek kulcsfontosságú volt Finnország teológiai és intellektuális környezetének szempontjából. Óriási presztízst, tekintélyt szerzett a katolicizmusnak.

II. János Pál 1989-ben látogatott el Finnországba, és nagyon szívélyesen fogadták. Eredményes látogatás volt és a finnek mindent lehetőséget megragadtak, hogy üdvözölhessék őt.

Jelenleg, Ferenc pápa profilja a médiában nagyon pozitív.

Tehát adva van három pápa, akik igen nagy tekintélynek örvendenek nálunk, ami sokat segített a helyi Katolikus Egyháznak.

Szóval, hogyan is végezzük az apostolkodást?

Ferenc pápa megmondja: tanúságtétellel. A munkahelyeden, bárhol is legyen, leülsz beszélgetni egyik vagy másik emberrel, megkérdezed, hogy mit csináltak a hétvégén, ők meg elmondják, hogy: „Semmit, a nyaralóban voltunk” vagy „Csatangoltam és berúgtam”, majd amikor téged kérdeznek meg, azt mondod: „Nos, jól éreztem magam a családdal, részt vettünk a vasárnapi misén, majd elmentünk együtt, családként enni”.

És akkor megkérdik tőled: „Vasárnapi mise, az mi?” És elmagyarázod nekik, és ennyi.

Az evangelizáció azt jelenti, hogy példát mutatsz a mindennapi életben: látsz valakit szomorkodni és megkérdezed, hogyan tudnál segíteni neki, illetve megkérdezed tőlük, akarják-e, hogy imádkozz kifejezetten valamiért vagy valakiért. Kulcsfontosságú az emberek felé történő felkínált közelségnek a megélt, megtapasztalt tanúságtétele.

Rengeteg tapasztalatom van ateistákkal – nem azokkal, akik tudatosan döntenek a hit ellen, nem azokkal, akiknek az a vallása, hogy nem hisznek – hanem olyanokkal, akik egyszerűen, minden különösebb gondolkodás nélkül, sohasem hittek. Úgy találom, hogy nagyon nyitottak, és amikor látják a bizalmat, a szeretetet és a barátságot, és hogyha úgy beszélsz Istenről, mint egy teljesen normális dologról, akkor elkezdenek kérdezősködni.

Nálunk évente jó páran megtérnek a hitre, és mindez egy normális és hétköznapi párbeszéddel kezdődik. Neked csak el kell kezdened az emberekkel beszélgetni. Meghívod őket enni, és mikor már jobban összebarátkoztatok, mondd el, hogy imádkozunk értük, illetve értünk vagyunk itt. Ez meghozza a gyümölcsét.

Ráadásul ez mindenki számára hozzáférhető: kockázatos dolog azt gondolni, hogy az Egyház a püspökökből és a pápából áll, pedig világiakból is!

Te vagy az egyház hétfőn a gyárban, te vagy kedden, amikor a súlyokat emeled az edzőteremben és imádkozol a körülötted lévőkért. A világi személy az Egyház szerdán, a mikor a gyermekeinek főz. Minden, amit jól teszel, amit Isten szeretetéért teszel és neki ajánlasz fel, azt Egyházként teszed.

Tanúságtétel, imádság, barátság. Ennyi az egész. Majd megérkezünk a beszélgetéshez, mely magától jön, hiszen az emberek arról beszélnek, hogy kik ők. És, ha megvan a természetesség és a közelség, leomlanak az előítéletek és megjelenik az érdeklődés. Isten mindig megadja a kegyelmet és megindítja a szíveket.

Finnország politikailag nagyon progresszív állam, ahol erősen támogatják az abortuszt, az eutanáziát és az olyan szexuális elképzeléseket, melyek ellentétben állnak az Egyházzal. Milyen hatással van ez az ön szemében az Egyház tevékenységére?

Az árral szemben úszunk. A pillanat ideológiája világos, de szeretem azt mondani, hogy az üzenetünk pozitív. Sohasem próbálok „nemet” mondani, mert azzal semmit sem érünk el.

Nem mondunk „nemet az eutanáziára”, hanem felajánljuk a vigasztaló törődés alternatíváját. Meggyőződésem, hogy ha minden finnek felajánljuk a minőségi palliatív ellátást, senki sem fog eutanáziát kérni.

Mi értelme nemet mondani az eutanáziára anélkül, hogy megoldást kínálnánk fel? És a Katolikus Egyház rendelkezik megoldásokkal, mely 2000 év tapasztalatából származik.

Például, nem szeretem azt mondani, hogy „nem az abortuszra”.

Ez a kifejezés megdöbbenést keltene Finnországban, mert az emberek azt gondolják, hogy az abortusz jog, hát nem? Ezért inkább azt mondom, hogy „igen a gyermekekre”, mert Finnországnak rájuk van szüksége.

A finn demográfiai piramis már teljesen a feje tetejére állt. A társadalomnak aggodalomra ad okot, hogy az adók nem lesznek elegendőek, mivel egyre többen kezdik el felvenni a nyugdíjukat.

Tehát egyszerűen szólva: szükségünk van a gyermekekre. És ily módon kezdjük el magyarázni, hogy a Katolikus Egyház az élet mellé áll, mert mi védjük a gyermekeket.

Sajnos azért úszunk árral szemben, nem mert bárkinek is ellent akarunk mondani, hanem mert olyan utat ajánlunk, ami természetes és ökologikus. Ez a béke, a boldogság és az épülés útja, nem pedig a konfrontálásnak.

Az ajtó nyitva áll azoknak, akik arra az útra akarnak lépni, melyet Jézusnak hívnak, és ez az út, amely Jézus, életet ad neked.  Ez egy szép és igaz út.

Valójában fontos azt hangsúlyozni, hogy az igazság szép, Jézus igazsága az evangéliumban, az Egyház igazsága egy gyönyörű út.

 És Jézus még él az Egyházban. Az Egyház Jézus látható arca, amely megmutatja nekünk, hogy a boldogság itt van a földön, és a Mennyországban folytatódik tovább, hogy örökké békében és örömben éljünk.

Most ez az út fárasztó. Egy hegyre vezet, melyre föl kell mennünk. Úgy véljük, hogy a sodrás lefelé visz, könnyebb azt követni. De mi föl akarunk menni a hegy tetejére, hogy láthassuk a kilátást, mely tágas és csodálatos.

Nem arról van szó, hogy bárkivel is ellenkezni akarunk, hanem hogy a szabadsággal meg akarjuk változtatni az áramlást a menny irányába.

Gondolja, hogy a Finn Egyháznak van mit tanítania a világ többi részén lévő Egyháznak?

(Nevet.)

Nem az én tisztem erre válaszolni!

Ám úgy gondolom, Finnország az ökumenizmus globális mintapéldája. Három éve van hivatalos párbeszédünk a lutheránusokkal, és kiadtunk egy dokumentumot, melyhez Rómában is gratuláltak. Ez egy nagyszerű dokumentum az Egyházról, a szolgálatról és az Eucharisztiáról.

A finn lutheránusok szinte ugyanazt hiszik, mint mi. Nagyon közel állunk egymáshoz.

Amikor a kinevezésemnek a híre kikerült, sok lutheránus lelkész és ortodox pap írt nekem, gratulált, a szolgálatomra álltak, és mondták, hogy bármit kérhetek tőlük, amit akarok. Ez elképesztő!

Mi továbbra is nagyon nemzetközi Egyház vagyunk, több mint 100 nemzetiséggel, így azt tudom mondani, hogy ez az együttélés példája.

Egy globalizált világban élünk, melyben mindenhonnan érkező emberek élnek mindenhol, így úgy vélem, az együttélés mikéntje egy kritikus kérdés.

Egy apró szintet kell lépnünk, és azt látni, hogy a mennyből Isten egy földet, egy emberiséget és egy Egyházat lát.

A különbségek tehát abból származnak, mikor önmagunkra tekintünk, alulról felfelé, és azt gondoljuk, hogy felsőbbrendűek vagyunk. Ez az, amiért (az együttélés) kulcsa a szolgálat: elsőként a lelkészeké és a papoké.

 Amikor mi szolgálunk, nekem úgy tűnik, hogy sokkal könnyebb a beilleszkedés. Összejönnek a helyiek és a bevándorlók, és együtt szolgálnak.

Ez a kulcsszó: szolgálni. Aki külföldről jön és megérzi a szolgálatot, megtanul majd szolgálni, s akkor fogja szolgálni azokat, akik külföldről jönnek. Ez egy fertőző lánc.

Talán kevesebb szóra és elméletre van szükség, hanem ezek helyett erre: „Én szolgálni fogok.” Nem hagyni kell, hogy az Egyház kiszolgáljon minket, hanem mi szolgáljunk. Szolgáljuk az Egyházat és szolgáljuk a testvéreket, akik az Egyház! Az Egyház nem egy elmélet, hanem mi, emberek, akik a földön vagyunk, és mindenek fölött Krisztus teste.

A helsinki egyházmegyében igen feltűnő az eucharisztikus áhítat: számunkra Krisztus a középpont. Az eucharisztikus áhítat olyan, hogy sok család, akik az erdőkben élnek, messze a templomtól, megkérdezik tőlem: „Kérem, nem lehetne nálunk egy tabernákulum?” Ez gyönyörű kérdésnek tűnik a számomra.

Ha Jézus áll az élet középpontjában, nincsenek problémák. Lesznek kihívások és történnek majd dolgok, de nem fogunk látni leküzdhetetlen nehézségeket. Látom ezt a mély eucharisztikus áhítatot a finn katolicizmusban, és ebben látom a jelent és a jövőt.

Finnországban kevesen vagyunk katolikusok. Ám nekem sokat segít a só és a fény példázata: a túl sok fény elvakít, és nem hagyja, hogy lássak. Ha elég fényesek vagyunk ahhoz, hogy mások lássanak, akkor az is elég. És ha egy ételben túl sok a só, semmit sem tudsz enni.

Tehát úgy látom, hogy az egyházunk egy kis család, mely a só és a fény. Isten meg fogja tenni a maga részét és több katolikust küld a számunkra, ha Ő úgy akarja.

Amíg Jézus a főszereplő, jól alakulnak a dolgok. Bárhol is vagyunk, ha Jézus életünk középpontja – különösen az Eucharisztiában -, ott van a jelen és a jövő.

Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: pillarcatholic.com