Egy szerzetes feljegyzései: Szeresd ellenségeidet
Isten olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk, és hajlandó segíteni, hogy túlnőjünk hibáinkon és hiányosságainkon.
„Szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5,44). Erről mindig eszembe jut egy pap barátom, aki azt szokta mondani: „Nem hiszem, hogy ezt kellene prédikálnunk az embereknek. Elég, ha azt elérjük, hogy az emberek szeressék a barátaikat; már ez is épp elég nehéz.”
Ez a mondás arra emlékeztet engem, hogy ott kellene kezdenünk, ahol az első problémánk van: talán még önmagunkat sem szeretjük. Ha valóban kapcsolatba tudnánk lépni önmagunkkal – nem Istentől függetlenül, hanem annak a jónak köszönhetően, amit Isten tesz bennünk – és látnánk, hogy Isten még a bennünk rejlő rosszat is legyőzi, talán el tudnánk kezdeni szeretni önmagunkat.
Még ha esetleg azt is gondoljuk, hogy a gonosz hajlamos mindannyiunk körül ott lebegni, hogy a bennünk lévő sötétség mindig velünk lesz, talán még ezzel a tudással is képesek lehetünk szeretni magunkat.
Néha, amikor valóban szembesülünk a bennünk lévő sötétséggel, és tudatába kerülünk azoknak a dolgoknak, amiket rosszul csináltunk, a felbukkanó érzések megijeszthetnek vagy rossz irányba terelhetnek bennünket. Ha egyenesen szembenézünk velük és azt mondjuk: „Isten velem van; Isten tudja, hogy ezek a dolgok ott vannak”, akkor ráébredünk, hogy nem vagyunk egyedül az életünk sötétségével. Talán még meg is öleljük ezt a sötétséget, mint ami hozzájárul emberi fejlődésünkhöz.
Ahogy valóban szembenézünk önzőségünkkel, igaztalan dühünkkel, az általunk érzett haraggal, a keserűséggel, többé nem kell ezeket a szőnyeg alá söpörnünk. Rájuk tudunk nézni és tudjuk, hogy Isten olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk, és kész segíteni, hogy túlnőjünk ezeken a hibákon és kudarcokon.
Ha valóban hisszük, hogy Isten pontosan olyannak szeret minket, amilyenek most vagyunk, akkor szerethetjük magunkat. És ha tudjuk szeretni magunkat mindazzal, amit magunkban látunk, vajon nem kellene-e szeretnünk a barátainkat, a szomszédainkat, az embereket, akikkel együtt élünk, a családunkat, még azokat is, akik haragszanak ránk, mert olyan embereknek láthatjuk őket, mint mi magunk is vagyunk: küzdenek, hibáznak, de Isten még mindig szereti őket?
És ha meg tudjuk tenni, hogy szeretjük azokat az embereket, akik nem igazi ellenségeink, akkor szerethetjük azokat az embereket is, akik valóban gyűlölnek, üldöznek, hibáztatnak minket.
A mai világban nagyon sok ilyen ember él, talán néhányan még azért is utálnak minket, mert jó okuk van rá. Sokunknak van olyan életmódja, amilyen másoknak nem adatott meg – emberek, akiknek alig van ennivalójuk, akiknek nincsenek meg azok az anyagi javak, vagy az a szabadság, ami nekünk megvan. Okuk van gyűlölni bennünket. Talán ahelyett, hogy felháborodnánk, amikor egyes emberek ilyen körülmények között fellázadnak és gonoszak lesznek, megpróbálhatnánk megérteni, hogy egyszerűen egy olyan helyzet ellen lázadnak, amely elnyomja, lealacsonyítja és dehumanizálja őket.
Ahogy a mai világot nézzük, például olyan embereket látunk, akiknek más országokban vannak cégeik. A tulajdonosok gazdagok, mégis kevesebbet adnak a dolgozóknak, mint a megélhetéshez szükséges bér, néha nyomasztó körülmények között dolgoztatják alkalmazottaikat, egyszerűen azért, hogy több nyereségük legyen a dolgozók rovására. Itt nemcsak az elnyomott embereket szerethetjük, hanem még az elnyomóikat is szeretnünk kell. Ezekről az emberekről mondja Jézus, hogy szeressük őket. Szeretetemmel átadhatok-e nekik egy olyan új világképet, amelyben nem a profitot látják a legfontosabbnak, hanem az emberi létezést?
Isten békét kíván. Szolgája, Szent Ferenc még életében tanította meg nekünk ezt a leckét. Nekünk kötelességünk folytatni ezt a szent küldetést.
Fordította: Petrus Gabriella
Forrás: Franciscan Media
