Küzdjünk meg a kísértéseinkkel

Egy történet szerint volt egy földesúr, akinek volt egy tanácsadója. A tanácsadó egyszer azt mondta a földesurának, hogy rendezzen nagy lakomákat. Az nem lényeges, hogy a nép esetleg éhezik, vagy nincsen pénz arra, hogy fejlessze azt a területet. „Te csak tarts lakomákat, legyen étel, ital, amit csak el tudsz képzelni.” Eleinte a földesúr nem akarta elfogadni a javaslatot, de a tanácsadó addig-addig hajtogatta, hogy rendezzen lakomákat, amíg a földesúr bele nem ment. Nagy mulatságokat rendezett, s közben a nép éhezett. A tanácsadónak pedig szintén csurrant-cseppent egy-két falat, egy-két pohár bor.

Néhány héttel, hónappal később a tanácsadó ismét odament a földesúrhoz, és azt mondta neki, hogy kevés a bevétel az adóból, egy kicsit több adót kellene kivetni. A földesúr megint ellenkezett, mert tudta, hogy a nép egyre szegényebb, egyre kevesebb pénzük van. De a tanácsadó addig nyúzta a földesurat, amíg ki nem vetett egy jó komoly adót. A nép egyre szegényebb lett, egyre jobban éhezett, a tanácsadó pedig egy-két zsák vagy szütyő aranyat eltett magának.

Az utolsó tanácsa a tanácsadónak az volt, hogy „megerősödtél az adóból, felfejlesztetted a hadseregedet, jól is laktál. Mi akadálya van annak, hogy nekitámadj a királynak?” A földesúr érezte, hogy ez nagyon nem egyenes valami, de a tanácsadó addig rágta a fülét, amíg a földesúr a seregei élére nem állt, és megtámadta a fővárost. Nem kell hozzá sok ész, hogy kitaláljuk, hogy a földesúr elbukott.

Miért mondtam ezt a kis történetet? Gyakorlatilag ugyanazt a három lépcsős kísértési vonalat vitte végig a földesúr tanácsadója, mint amit az ördög véghezvitt Jézusnál. Az első kísértési vonal az az ösztönszintű kísértés. Egyél csak! Nem baj, hogy böjt van, kit érdekel, egyél csak, lakjál jól, igyál, hát persze! Fajfenntartás? Hát az mindenkinek jár. Az ösztöneinket próbálja megtámadni az ördög. Mondjuk úgy, hogy rendezetlenné teszi az ösztöneinkkel való viszonyt. És ezt miért probléma? Mert az embernek úgymond emberi jellemzője az, hogy képes felülírni az ösztöneit. Emiatt is tudunk például böjtölni. Az állatra nem lehet ráparancsolni, hogy most akkor negyven napig böjtöljön. Nem érti meg. De az ember képes lemondani. Bármennyire éhezem, képes vagyok azt felülírni, és azt mondani, hogy „most nem”. Ez az egyik nagy különbség az ember és az állat között, hogy mi nem ösztönvezéreltek vagyunk, hanem tudatos lények. Van szabad akaratunk, és képesek vagyunk az ösztöneinket felülírni. S az ördög ezt nagyon könnyen megkísérti, mert ezt a legkönnyebb kibillenteni. „Jaj, ott van az asztalon az a kis tábla csoki, edd csak meg, nem fogja senki észrevenni. Kit érdekel, hogy megtörted a böjtöt? Egyél csak, ez neked jár.”

A második szintje a kísértéseknek a társadalmi szintű kísértés. Nevezzük nevén: a hatalomnak a kísértése. Az elsőnél a szint az egyén volt, a másodiknál meg már a közösség, hiszen hatalmat emberek nélkül nem igazán tudok gyakorolni. Beülhetnék a sarokba és hajtogathatnám: „nekem van hatalmam, nekem van hatalmam”. Csak ki fölött? A második kísértés Jézusnál is mi volt? Borulj le előttem, és tied lesz a világ minden országa. Csak milyen áron?

Ugyanígy vagyunk mi is. Ne arra gondoljunk, hogy akkor most országokat fogunk leigázni, országokat fogunk elnyomni, nem. Munkahely, család… hogyan is viszonyulok ehhez a kérdéshez? „Ja, te most hatalmat kaptál? Éljél vele vissza, neked ez jár. Hát te vagy a családfő. Nyomd el a családot. Nem baj, neked ez jár, mert te vagy a családfő. Cégvezető? Hát zsákmányoljuk ki már egy kicsit a munkásokat! Nem baj, ha egy kicsit sztrájkolgatnak. Sztrájkoljanak csak, majd megunják. Jöjjön a bevétel, hatalom, hajrá.”

És milyen ára van ennek? Az, hogy meggyilkolom az emberi kapcsolataimat? Hogy mindenki rettegni fog tőlem? Kit érdekel? Hatalom, igen, az kell.

És mi a harmadik szintje a kísértésnek? Kipipáltuk az egyént, vagyis önmagamat, kipipáltuk a körülöttünk levő embereket, egyvalaki marad, a Nagyfőnök, az Isten. Szálljunk szembe az Istennel. Mi is volt az eredeti kísértés? Olyanok lesztek, mint az Isten. Biztos azért nem akarja, hogy egyetek a fáról, mert tudja jól, hogy birtokolni fogjátok a jónak és a rossznak a tudását. Lázadjál csak ellene, mondjál nemet rá. Nem kell itt templomba járni, ugyan már, az unalmas. „Valamiről prédikál ez a fura ember, minek jöjjek? Helyette otthon aludhatnék, vagy nézhetném a sorozatomat, esetleg megnézhetném a focimeccset. Ugyan már, kinek számít ez a heti egy óra az Istennek. Nem mindegy?”

S itt merül fel a kérdés, hogy amikor heti egy órát sem tudunk adni az Istennek, akkor ott baj van. Nagyon érdekes azt látni prédikáció közben, hogy van, aki elalszik, van, aki az óráját nézi, volt már olyan, aki nekiállt telefonozni és sorolhatnám.

Ha egy órát sem tudunk adni az Istennek egy hétből, akkor – bocsánat – megöltük az istenkapcsolatunkat. Képzeljük el azt a szituációt, hogy van egy jó barátunk. Maximum heti egy órát szánunk rá. Az milyen kapcsolat? Vagy mondjuk a házastársak. Heti egy órát beszélgethetnek. Abból nem lenne sok minden, legyünk őszinték.

És az Istennek miért csak egy órát adunk? És azt is szájhúzással. Későn jövünk a misére, és záróáldás előtt már megyünk el a miséről. Fáj az Istennek legalább egy órát adni? És akkor az apróságokról még nem is beszéltem, napi imádság, elmélkedés, szentírásolvasás… ugyan már. És itt van a nagyon nagy probléma, a legvégső kísértés, amikor már az Istenre is nemet mondunk. S mi a nagyon érdekes az ördöggel kapcsolatban? Gyakorlatilag egy ószövetségi, tudásbeli párbajt láthattunk az Evangéliumban. Az ördög is idéz, és Jézus is válaszol, idézetekkel. „Én kaptam minden hatalmat, annak adom, akinek akarom. Csak Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Vigyáznak rád az angyalok, hogy kőbe ne üsd a lábadat. Megint egy ószövetségi idézet. Ne kísérts Uradat Istenedet.” Ismeri az Ószövetséget, ismeri a hitünket, ismeri a hagyományainkat – és pontosan itt támad. Kiforgatja, kicsit átrendezi, majdnem úgy néz ki, de nem az.

Szóval kikötöttünk ott, hogy igen, az emberek félnek tőlem, önmagammal szemben rendezetlen életem van, és hogy hol az Isten az életemben, azt már harminc éve nem tudom. S igen, a kísértés jön, mert jön. De mondhatnám úgy is, hogy hálásnak kéne lennünk a kísértésekért. Mert akkor van mi ellen küzdenünk. Van miért az Istenben bíznunk és az Istenre támaszkodnunk. Milyen egyszerű lenne: nincs kísértés, nincs kihívás, nem kell mivel harcolni, mondhatnám, hogy akkor egészen unalmas lenne a hitéletünk. De pontosan a kísértések miatt lesz izgalmas. Amiatt lesz küzdelemmel teli. S amiért megküzdünk, annak van igazi értéke. Nagyon érdekes egy másik párhuzam. Jönnek a jegyesek a jegyesoktatásra, és mondják az úriemberek, hogy igen, küzdelem volt elhívni első randira, aztán megkérni a kezét, stb. De mégis milyen értéke lett! A küzdelem teszi igazán értékessé. A kérdés az, hogy meg akarok-e küzdeni a kísértésekkel.

Az ördög támad. Ez tagadhatatlan. Főleg a böjti időszakban. Egyéni szinten, közösségi szinten, és az istenkapcsolatomat is. Észreveszem-e ezeket a támadásokat, ezeket a kísértéseket, és akarok-e ellenük küzdeni? Vagy úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy?

Akarjak küzdeni, mert akkor lesz igazán értéke az egész történetnek, amit vallásnak, hitnek, istenkapcsolatnak nevezünk! Mert akkor megküzdök érte. Akarok-e és merek-e küzdeni? Vagy már helyben eldobom a fegyvereket, és azt mondom: feladtam, köszönöm. Bízok-e az Istenben, mert ő megadja az erőt, csak kérni kell.

A nagyböjt idején vegyük észre a kísértéseinket, akarjunk velük küzdeni, hogy valóban értékké váljon ez a küzdelem és az eredménye. És noha furcsán hangzik, lehet, hogy egy kicsit hálát kell adni a kísértésekért, mert van mi ellen küzdeni. S egyedül nem tudunk győzni, csak Vele, az Istennel, Krisztussal.

Ámen.

Elhangzott a Városmajori Jézus Szíve Plébániatemplomban 2022. március 6-án.