Ismerjék meg Tônio Tavarest, 46 gyermek boldog és büszke apját

Antonio Tavares alapította a „Jesus Menino” (Gyermek Jézus) Közösséget, amely olyan sérült gyermekek örökbefogadását szervezi, akiket a szüleik elhagytak. Sokan közülük a meghiúsult abortuszkísérlet következtében a központi idegrendszer sérülésétől (cerebrális parézistől), betegségektől vagy más rendellenességektől szenvednek.

Tavares és 46 örökbefogadott gyermeke mellett három Világifjúsági Napon is tanúságot tettek: Lengyelországban, Panamában és Portugáliában. Megáldotta őket II. János Pál pápa, XVI. Benedek és hét alkalommal fogadta őket Ferenc pápa.

Hamarosan új házat nyitnak meg a portugáliai Oportóban, ahol hasonló gyermekek örökbefogadását kezdik majd meg. Tervezik, hogy azután Európa többi részén folytatják küldetésüket.

Az Aleteia interjút készített vele, amikor Barcelonába vitte két gyermekét egy speciális orvosi kezelésre.

Aleteia: Mi is a „Gyermek Jézus” Közösség?

Tavares: A gyermek Jézust imádjuk a gyermekeim képében, ők a kegyelmet testesítik meg számomra. Mi nőtlen világiak, fiatal papok, családok vagyunk, ikerházakban lakunk, és segítünk egymásnak gondozni azokat a gyermekeket, akiket elhagytak, sokan közülük abortuszkísérlet áldozatai.

A brazíliai Petrópolisban indult az első ilyen közösségünk, ahol már 46 gyermeket fogadtam örökbe, sokuk már felnőtt. És van egy másik is Brazíliában, ahol 36 gyermekem él.

Mi történik ezekben az otthonokban?

Összefogunk és segítünk egymásnak gondozni a gyermekeket, akik nem képesek magukról gondoskodni, sok törődést igényelnek, és mindig gyermekek maradnak. A vágyunk és küldetésünk az, hogy Józsefhez és Máriához legyünk hasonlatosak itt a földön.

Úgy gondoskodunk a gyermekeimről, mintha magáról Jézus Krisztusról gondoskodnánk. Ezért életünknek alapvetően az imádság és a munka áll a középpontjában. Otthonainkat megtölti a csend.

A szülői szerepet néha teherként élik meg. Ön mit tapasztal, hogy jut ideje ilyen sok gyermekre?

Igen, gyakran hallok szülőket panaszkodni, akik alig várják, hogy a gyermekeik felnőjenek és elhagyják a szülői házat. Nálam ez másképp van. Ők sosem mennek el, és én örülök ennek, mert egy gyermek élete isteni kegyelem.

Ezt próbálom világossá tenni számukra. Minden egyes gyermek születésnapját megünnepeljük. Van olyan hét, amikor három napon is tortát eszünk. Minden este megölelem mindegyiküket.

Még amikor utazom is, mint most, némelyikük nem akar addig lefeküdni, amíg nem beszéltünk videón keresztül.

Társadalmunkban egyre kevesebb gyermek születik, és egyre kevesebben születnek meg valamilyen fogyatékossággal.

Igen, ahogy Ferenc pápa mondta, a „dobd el” társadalmában élünk. Úgy tűnik, hogy mindenben muszáj a saját érdekünket, a profitot néznünk. Éppen ezért bárki, aki sérülékeny, azt kirekesztik vagy megsemmisítik.

A gyermekeim közül sokat az anyaméhben bántalmaztak, még mielőtt megszülettek volna. Kísérletet tettek a megölésükre egy olyan helyen, ahol a legnagyobb biztonságban kellett volna lenniük, az édesanyjuk méhében.

Sok katolikus ugyanígy vélekedik az abortuszról, de nem mindenki veszi annyira komolyan, hogy változtasson az életén, mint ahogy Ön tette. Ön azoknak a gyermekeknek szentelte az életét, akiket a világ elfelejtett.

Nagyon fiatal voltam még akkor, amikor egy olyan otthonba mentem dolgozni, ahol sok hátrányos helyzetű gyermek élt. A tanáruk voltam. Az első nap, amikor beléptem, az egyik gyermek megfogta a kezemet, és megkérdezte, akarok-e az apukája lenni.

Ez a kérdés elültetett bennem egy magot, ami idővel növekedésnek indult. Az életük az intézetben maga volt a pokol. Anélkül, hogy észrevettem volna, az életem részévé váltak. Moziba vittem őket, elvittem őket a szüleim házába ebédre.

Azon a napon az édesapám félrevont, és megtiltotta, hogy újra oda vigyem őket. Világossá tette számomra, hogy nem szívesen fogadják őket. Ma már a szüleim is szeretik és épp annyira az unokáiknak tekintik őket, mint a testvéreim gyermekeit.

Mi vezetett az életében ehhez a döntő változáshoz?

Az indított el a hivatásom útján, amikor egy éjszaka ott maradtam a házban, ahol ezek a fiúk voltak, és láttam azt a poklot, amiben éltek. Az igazságtalanság az égre kiáltott. Istent kérdeztem, hogy engedhette ezt meg, és azt mondta, hogy menjek és éljek velük. Így kezdődött.

Elmentem a püspökhöz, aki helyeselte az elképzelésemet, és azt mondta, mellettem fog állni.

Isten hangosan és érthetően szólt Önhöz, egyházán és kedvencein, a gyermekeken keresztül.

Igen, ezzel a bizonyossággal hagytam el a szüleim házát, mondtam fel az állásomat, és béreltem ki egy kis házat Petrópolisban, majd magamhoz vettem Aleixandrét, – azt a fiút, aki az első nap megkérdezte tőlem, akarok-e az apukája lenni –, Marcelót és Miguelt. Ők voltak az első három.

Kezdettől fogva voltak barátaim, akik segítettek, mivel azóta önkéntes szegénységben élünk, és a gondviselésre támaszkodunk. Sosem szenvedtünk hiányt semmiben. Néha még a legjobb kórházakat is felkeressük Európában, hogy megpróbáljunk némelyik gyermekem állapotán javítani.

Meséljen valamit az egyik gyermekéről

Jan anencephaliában szenved. 9 éves, és hiányzik az agyveleje. Újszülöttként fogadtam örökbe, és az orvosok mindössze 2 hónapot jósoltak neki. Csak víz van az agyában.

Meglepő módon idővel érzékenyebbé vált a hallása, és reagál azoknak a jelenlétére, akiket szeret.

Az édesanyja abortusz tablettákat vett be, hússzorosát annak, ami az abortuszhoz elegendő lett volna. Kórházban szült, és a karjába sem volt hajlandó venni a fiát. Azt mondta, hogy csak egy darab hús, és vigyék el a szeme elől, ne is lássa.

Egy orvosnő látott engem a televízióban és felhívott. Átmentem hozzá. Odaadta nekem a gyereket, és a kezemben tartottam. Azt mondták, hogy hamarosan meg fog halni, de még mindig életben van, amit az orvostudomány nem tud megmagyarázni.

Nagyon kemény történet ez.

Igen, sokan megkérdezik, hogy vajon Jan élete – telve szenvedéssel – nem bánt-e engem, és nem szeretném-e inkább azt, hogy meghaljon. Azt válaszolom nekik, hogy én ezt a szenvedést sehol sem látom. Boldog, örömet sugároz felém, a gondozói felé, és sokak felé, akik ismerik.

Nem csak hogy boldog, de a körülötte lévők felé is örömet áraszt, egyszerűen a jelenlétével tanúságot tesz a világban.

Gyermekei élete megmutatja, hogy Jézus legyőzi a betegséget, a gonoszt és a halált.

Egy másik gyermekem azért született meg idő előtt, mert az apja leszúrta az édesanyját. Az asszony haldoklott és azt kérte az orvostól, hogy mentse meg a gyermekét. A gyermek bizonyos fogyatékosságokkal született, mert a szülés során nem kapott elég oxigént.

Ez a fiam nem képes engem apának hívni, mert számára az „apa” valami rossz dolog, ahogy a biológiai apja is az volt. De megismerte a mennyei Atyát, és bár vak, nagyszerű zenész, aki még Ferenc pápának is énekelt.

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia