Közvéleménykutatás: a franciák a szeretet Istenét várják

Egy felmérés szerint a franciák fele még hisz Istenben, a fiatalok nagy többsége pedig azt mondja, hogy keresi. Ők egy szerető Istent várnak.

Csütörtök reggel, amikor 9 órát ütött Párizs IV. kerületében a Saint-Paul templom harangja, az RMC rádió egyik újságírója hívott telefonon: «Önnek mi a véleménye arról az IFOP (francia közvélemény- és piackutató intézet) kutatásról, amely szerint a franciák 51%-a már nem hisz Istenben — ma lesz egy műsorunk erről a témáról 14 óra 30 perckor — lehetne-e most Önnel interjút készíteni, amiben elmondja a véleményét és a műsorban közvetítjük?» Amikor levegőt vett, mert időnként neki is szüksége van lélegzetvételre, sikerült elutasítanom a felkérését, mivel nem tudtam erről a kutatásról, és mert először is az egyházmegye kommunikációs szolgálatával kell felvennie a kapcsolatot.

A kísérleti állat egészen jól bírja

Az eljárásokat tiszteletben tartva érdeklődtem az említett felmérésről, a különböző médiumokban közölt válaszokkal együtt. Arra a kérdésre, hogy «Ön, személy szerint hisz Istenben?», a válaszadók 51%-a «nem» választ adott (2011-ben és 2004-ben ez 44% volt). Az IFOP korabeli felmérése szerint 1947-ben a franciák 66%-a hitt Istenben. A leginkább hívők (58%) a 65 évesek vagy annál idősebbek közül kerülnek ki, a második helyen (48%) a 18-34 évesek állnak.

Ez azt jelenti, hogy 75 évnyi elvilágiasodás, erkölcsi és társadalmi liberalizmus, illetve ’68 májusa ellenére, ennyi idő alatt csak a franciák 17%-a veszítette el Isten létezésében való hitét. A kísérleti állat egészen jól bírja a hedonista, fogyasztói és liberális társadalom egészének támadásait.

Ugyanakkor egy másik felmérés, amit szintén az IFOP végzett, de jóval kisebb médianyilvánosság mellett, arról számolt be, hogy majdnem minden második francia (49%) kíváncsi az élet értelmére és kész a spiritualitás keresésére is. Ez az adat a 35 év alattiaknál 58%-ot ért el, a 25-34 évesek esetében pedig 60%-ra is felkúszott.

A statisztikák mögött emberek vannak

Ahogy anyukám mondaná: «Én nem egy statisztikai adat vagyok». Amikor a lét legbensőségesebb eleméről van szó, azaz a hitről, nem lehet százalékokról beszélni, ez nem állja meg a helyét. Férfiak és nők vannak ott, személyes történetükkel, örömeikkel és drámáikkal, erényeikkel és bűneikkel. Lehet, hogy egy fotó a társadalomról tanulságos lehet, és mindazoknak örömet szerez, akik a poharat félig üresnek láthatják akkor, amikor én éppen annak örülök, hogy félig tele van, de a keresztény ember csak az embert látja.

Ezeknek a közvéleménykutatásoknak a hatása arra indíthatja az agnosztikusokat, a tudatlanokat, (akik szerint Isten létezését nem lehet megismerni – a szerk.) hogy azt gondolják, a szám folyamatos csökkenése miatt már a kérdésfeltevéseiknek sincs értelmük. A lelkiismeret ítéletében azonban nincs helye annak a demokratikus elvnek, miszerint a többség győzedelmeskedik. Történelmünk sötét óráiban egy statisztikai kisebbség tagjai voltak azok a hősök, akik megmentették a többség becsületét. Egy társadalom akkor őszinte, ha minden gyermek számára engedi, hogy kérdéseket tegyen fel magának Istenről, és valódi válaszokat kapjon erre a kérdésre, amit egy napon mindannyian felteszünk magunknak.

«Az Ön számára kicsoda Isten?»

Én mindenekelőtt ezt a kérdést szerettem volna feltenni minden válaszadónak: «Mit ért Ön Isten alatt?» Éspedig azért, mert én sem hiszek Istenben, nem hiszek a röviden csak egy szóval jelölt, filozófiai, névtelen és olyannyira távoli Istenben. Robespierre hitt ebben a „csak-így-röviden-Istenben”, akit a legfőbb lénynek nevezett, és aki csupán egy elv volt. Az elvek, az értékek, a támpontok nem mentenek meg, csak utat mutatnak néha. Én Istenben, a mindenható Atyában hiszek, mennynek és földnek teremtőjében, hiszek Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, aki meghalt és feltámadt üdvösségünkért, és hiszek a Szentlélekben, aki az Úr és aki életet ad, hiszek a háromszemélyű egy Istenben. Hiszek Istenben, aki nevemet tenyerébe rajzolta. (Iz 49, 16).

Kortársaink egyre kevésbé hisznek ebben a csak egy szóval jelölt Istenben, az egyetlenben, akiről egyáltalán hallottak, és talán jobb is így. Olyanok ők, mint a császárság korának római polgárai: amikor a kereszténység megérkezett, ők bizonytalan babonások, bizonytalan ateisták voltak, akik kiábrándultak pogány templomaikból és mindenféle jósaikból. Kortársaink arra éheznek, aki életet ad, aki életük útja, aki igaz. Arra éheznek, ami a lelküket kielégíti és már nem a filozófiai elmélkedésre vágynak. Ha a 25-34 évesek 60%-a keresi a spiritualitást, ez azt jelenti, hogy társadalmunk nem, vagy már nem elégíti ki őket, és hogy szilárd dolgokra éheznek. Spirituális kérdésre nem adhatunk filozófiai vagy fogalmi választ. Annak a szerelmesnek, aki azt akarja tudni, hogy viszontszeretik-e, ne beszéljünk feromonokról vagy nőkről szóló statisztikákról.

Amikor találkozom valakivel

Egyházunk és a keresztények számára sürgős, hogy hirdessék a szeretet Istenét. Ne csak az értékeket, az erkölcsöt, az elveket, a távoli és homályos Istent hirdessék. A százalékarány növelése pedig még kevésbé sürgető. Amikor valakivel találkozom, akkor nem a francia lakosság 0,00000149 %-ával találkozom, hanem Nicolas-val, Claire-rel, Amine-nal vagy Marguerite-tal. Az a fontos, hogy megéljük azt a testvériséget, amely felfedi az Atyát, megéljük azt a misszionárius testvériséget, amely mindenkinek azt hirdeti, hogy Isten szereti és üdvözíti őt.

Írta: Pierre Vivarès atya
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia