“Én is Charlie vagyok”
Ezt nem hagyhatjuk ki. A 2015. januári támadások tárgyalását a média többsége a címoldalán hozta.
Be kell vallanom, hogy annak idején elég zavarban voltam a mindenhol jelenlévő “Én is Charlie vagyok” felirat láttán. És még ezen a héten is hallottam, ahogy egy újságíró egy képviselőnő szemére vetette, hogy annak idején „nem volt Charlie”. És ha valaki nem mondja azt, hogy „Én is Charlie vagyok”, az bizony, értsék meg, rossz dolog, mert azt úgy lehet érteni, hogy az illető egy kicsit támogatja a terrorcselekményeket.
Szűkszavú megfogalmazás, elhamarkodott értelmezés.
Örömmel lennék én az első Charlie, amennyiben a „Charlie-ság” azt jelentené, hogy az áldozatok mellett állok, részvétet tanúsítok, elítélem a terrorizmust, hogy megvédem az eltérő nézeteket vallók vallási, politikai, filozófiai hitét és a véleménynyilvánítás szabadságát, amely lehetővé teszi számunkra is, hogy nem mindenkinek tetsző gondolatokat fejezzünk ki.
Ha az “Én is Charlie vagyok” kijelentés csak ilyen és ehhez hasonló dimenziókat foglalna magában, akkor tele tüdővel kiáltanám én is.
De szögezzük le, lehetetlen volt számomra – és még mindig lehetetlen – hogy magamévá tegyem ezt a három nagyon nehéz jelentésű szót.
Mert nem tartanak mértéket. Nincs bennük semmi árnyalat.
Az “Én vagyok” nem egy ártalmatlan, jelentéktelen kifejezés! Az “Én vagyok”, az az én identitásom. “Én vagyok”, azaz én. “Én vagyok”, vagyis egész énem, ez végleges és nem vitatható.
Tegyük fel, hogy egy napon egy legálisan megjelenő szélsőjobboldali újság szerkesztőségi csapatát, amely rendszeresen önti mocskát az egyik vagy másik embercsoportra, egy hasonló támadásban megtizedelik.
Ha ez a nap elérkezik, ugyanolyan nehéz lesz skandálnom, hogy “Én vagyok [ez a bizonyos újság]”.
Pusztán azért, mert ezek az emberek az általuk elkövetettnél egy még szörnyűbb és gyűlöletesebb cselekmény áldozatai lettek, még nem tudok azonosulni velük.
Mert azt, amit tettek, alapvetően nem az emberek közötti békesség, megbocsátás, szeretet és öröm szándéka vezérelte, hanem a megosztásé, a vádé, a gúnyolódásé és a bántásé.
Tehát:
“Erkölcsileg támogatom Önöket”: igen.
“Önök mellett állok”: igen.
“Önökkel szenvedek”: igen.
“Imádkozom Önökért”: igen (emlékezzünk a néhány hónappal későbbi “Ima Párizsért” felhívásra).
De hogy “Én vagyok”: ez nem!
Az én identitásom nem azonos egy olyan újságéval, és soha nem is lesz, amely -bármennyire is drámai volt a története – annyira távol álló eszméket hirdet attól, ahogyan én a felebarátommal szeretnék élni.
Ha valami „vagyok”, nos, akkor én az szeretnék lenni, amire hivatott vagyok: a föld sója és a világ világossága.
A támadást követő napokban emberek ezrei fejezték ki támogatásukat azzal, hogy előfizettek erre az újságra, amelyet soha nem nyitottak ki. A barátaim közül is voltak néhányan.
Amikor alábbhagyott a megrendülés, kinyitották a lapokat és látták, hogy mire is fizettek elő. És megesküdtek, hogy soha többé egy fillért sem kap tőlük ez a mocskolódó lap.
Egy olyan francia társadalomban élünk, ahol még mindig lehetséges a szabad véleménynyilvánítás, és ezért mi hálásak vagyunk. Ezért tudom leírni ezeket a sorokat is.
Mindamellett csodálatos dolog ezt a szabadságot a közjó ötleteinek népszerűsítésére felhasználni. Ha viszont visszaélnek vele, azért, hogy folyamatosan a másikra öntsenek minden szennyet, az már más dolog.
Mert ha a kihegyezett ceruzák nem is Kalasnyikovok, mégis félelmetes fegyverek maradnak.
Írta: Pascal Portoukalian via infochretienne.com
Fordította: Hegedüs Katalin
