Jean Vanier halálára

Talán vannak, akik most felkapják a fejüket: „Ki lehetett Jean Vanier? Nem kapcsolok…” Valóban érdemes többet tudnunk erről a kivételes emberről, rendkívüli életútjáról és hitvallásáról. A Szentszék sajtóközpontjának közleménye szerint Ferenc pápa május 7-én reggel, amikor Szkopjéba menet a repülőgépen meghallotta éjjeli halálhírét, nyomban imádkozni kezdett az elhunytért. Az ilyen reakciók meglehetősen ritkák, és rámutatnak arra, milyen megrendülést váltott ki a hír.

Jean Vanier kanadai diplomata fiaként, Genfben született 1928. szeptember 10-én. Szinte gyermekként részt vesz a második világháborúban a Brit Királyi Haditengerészet kötelékében, és 1945-ben koncentrációs táborok túlélőivel találkozik. Ez az élmény meghatározó egész életére. Később filozófiát tanul és doktorál. Élete nagy fordulatára 1964-ben kerül sor. Felfedezi, milyen rettenetes életkörülmények uralkodnak a pszichiátriai menhelyeken, és összeköltözik néhány szellemileg fogyatékos emberrel. Így indul az Arche (Bárka) közösség nagy kalandja, amely egészséges emberek és értelmi akadályozottsággal küzdők együttéléséről szól.

A Bárka mára 152 közösséget jelent a világ 38 országában, az Egyesült Államoktól kezdve Afrikán át egészen Japánig. Többezer embert fogadnak és segítenek. Franciaországban 33 elismert közösség működik mintegy 1200 támogatottal, munkájukhoz évente 370 önkéntes csatlakozik. Magyarországon 1991 óta vannak jelen. Jean Vanier 2007-ben hazánkba is ellátogatott.

2018. szeptember 16-án, pár nappal korábban ünnepelt születésnapja alkalmából az Aleteia interjút készített az akkor 90 esztendős Jean Vanier-vel, aki a következőképpen vallott életéről, magáról és hitéről:

„Amikor 75 éves lettem, abbahagytam a munkát a Bárka nemzetközi tanácsában. De még elfogadtam konferenciafelkéréseket a világ különböző országaiba. Aztán 83 éves korom felé rájöttem, hogy már nincs erőm utazgatni. Tavaly októberben (2017 – A szerk.) volt egy szívinfarktusom. Manapság viszont pompásan élek. Imádkozom, olvasok, naponta 40 percet gyalogolok. Jobban kell már vigyáznom magamra, mert törékenyebb lettem. De azt hiszem, a fejem még egészen jól működik. Tudom, hogy az elgyengülés folytatódni fog, akár akarom, akár nem. Ma már nincs jövőm, de boldognak érzem magam a jelen pillanatban. Minden pillanatban. Nem vagyok nyugtalan. Talán nehéznek találom majd akkor, ha teljesen lerobbanok fizikailag. De most még nagy szerencsém van.”

„A sérülékenység, a törékenység itt van, a világ szívében. Néha félelem, bizonytalanság formájában. Néha nagyon ijesztő formában találkozunk velük. Vannak emberek, akik minden kapcsolatot elutasítanak, és nem tudjuk, hogyan törjük át a falakat. Akkor van szükség olyanokra, akik értenek a megközelítésükhöz. Egyszer Kalkuttában egy beteget mutattak nekem, aki egyfolytában kiabált. Az ápolók is szinte elbújtak előle. A magam csekély tapasztalatával elindultam felé, kitártam a karomat. Odajött hozzám, és a kezét az én kezembe tette. Gondoljunk a szamáriai nő esetére. Jézus megérintette, mert szüksége volt rá. Amikor kapcsolatba kerülünk valakivel úgy, hogy szükségünk van a másikra, megváltozik. Ha Jézus prédikálni kezdett volna, az asszony elfutott volna. De Jézus szelíden, alázattal szólt hozzá, és azt mondta, hogy szüksége van rá.”

„Ma a legnagyobb veszély az a jelenség, hogy kell nekünk a siker. Ez már az iskolában elkezdődik. A sikerre vágyás és önmagunk, saját küldetésünk elfogadása között feszül a probléma. Valamiféle ellentmondás van a társadalom és a keresztény élet között. Jézus olyan alázatos és oly kicsiny.”

A riporter különös kérdésére, „Nem fél attól, hogy szent lesz?” – Vanier így válaszolt:

„A szentség nem érdekel. Egyetlen dolog érdekel, az, hogy Jézus barátja legyek. Vele akarok lenni, valahol, nem tudom, hol. Jézus alázatos és szegény. Vele szeretnék lenni a szegénységben. Mindig a szegénységben. Ez az egyetlen dolog. A titok mindig a leereszkedésben van, nem a felemelkedésben. El kell fogadni, hogy törékenyek vagyunk. Nem mindig vagyunk azok, amik lenni szeretnénk, még Jézussal sem. Mindig szükségünk van egy Jézusra, aki elkap bennünket, amikor eltávolodunk. Az ő képessége a szeretetre rendkívüli.”