327. nap: A diakonátus eredete
Korszak: Az Egyház
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked mindennap. Köszönjük, hogy kiválasztottál minket a magad számára, hogy szeretett gyermekeid lehessünk. Köszönjük, hogy elküldted Lelkedet, aki átalakítja szívünket. Köszönetet mondunk a hit ajándékáért is Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Néha az ember imádkozik, és azt érzi: „Uram, nem is tudom, mit mondjak még, mert annyi mindenért lehet ma hálát adni”. Ahogy ebben a közösségben gyakran mondjuk: egy hatalmas közösség. Lehet, hogy valakinek ma éppen a legnehezebb napja van – érted külön is imádkozunk. Ugyanakkor mindannyiunknak mindig rengeteg okunk van a hálaadásra.
Ma az Apostolok Cselekedeteinek 6. fejezetéhez érkeztünk. Rövid fejezet, mindössze 15 vers, amely a hét szolgálatra kiválasztott férfiról szól. Megjelenik benne a „görögök” kifejezés. Kik voltak ők? A „görögök” alatt itt nem etnikai értelemben vett görögöket, hanem elsősorban görög nyelvű, hellenizált zsidókat értünk, akik a diaszpórából érkeztek, saját zsinagógai közösségekkel rendelkeztek, és a görög Septuagintát, az Ószövetség Kr. e. 3. században készített fordítását használták. Tehát már ekkor jelen van egy kulturális különbség. Egyrészt ott vannak a héber (zsidó) keresztények, másrészt a görög nyelvű (hellenista) keresztények.
A cikk a hirdetés után folytatódik…

Megtudjuk, hogy „zúgolódás támadt a görögök közt a zsidók ellen, hogy a mindennapi alamizsnaosztáskor az ő özvegyeiket háttérbe szorítják” (ApCsel 6,1). A keresztény közösség gondoskodott az özvegyekről és az árvákról, de úgy tűnik, hogy egy bizonyos csoporthoz tartozók háttérbe szorulnak. Ez a fejezet az Egyház történetének egészen korai szakaszában játszódik. Jézus azt mondta, hogy Egyházát Péter apostolra építi, mint sziklára. A 2. fejezetben, pünkösd napján megszületik az Egyház. Most pedig, négy fejezettel később, máris problémák jelentkeznek. Vannak feszültségek, csoportosulások. Később, az első korintusi levélben még komolyabb megosztottságokról olvasunk, sőt az Apostolok Cselekedeteiben is látunk még majd ilyeneket. De itt van az első: egyesek úgy érzik, hátrányosan különböztetik meg őket. Ez nincs rendjén – ugyanakkor nem is teljesen meglepő. Mert bár a Szentlélek az Egyház Lelke – tehát az Egyház isteni eredetű –, mégis emberekből áll, akik hibázhatnak, és hibáznak is.
Ezért a Tizenkettő összehívja a tanítványok közösségét, és azt mondják: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el. Testvérek, ezért szemeljetek ki magatok közül hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit. Ezeket megbízzuk a munka irányításával” (ApCsel 6,2-3). Lényegében itt látjuk a diakonátus kezdetét. Lukács az eredeti görög szövegben a „szolgálni” igét használja, az ebből képzett főnév a diakonosz. Innen származik a katolikus egyházban a diakónus elnevezés, de más egyházakban is létezik ez a szolgálat. Fontos megjegyezni a diakónusok szerepével kapcsolatban, hogy ők nem egyszerűen önként jelentkeztek. A 6. vers világosan mondja: az apostolok elé állították őket, azok pedig imádkoztak és rájuk tették kezüket. Ez egyértelműen felszentelés. Nem arról van szó, hogy valaki saját elhatározásból azt mondta: „majd én szolgálok”, és elindult. Ez valódi egyházi rend volt már a kezdeti Egyházban is.
Az apostolok tudták magukról, hogy ők az episkopoi (azaz „felügyelők”, „püspökök”), illetve a presbyteroi (tehát „vének”, „papok”). És itt jelennek meg a diakonoi, a diakónusok. Ezután rögtön azt olvassuk, hogy István – aki egyike volt ezeknek a felszentelt diakónusoknak, akiket az asztalok szolgálatára rendeltek – „kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” (ApCsel 6,8). Vagyis nemcsak az asztaloknál szolgált: prédikált és gyógyított is. Erre akár azt is mondhatnánk: „Várj csak, te most lettél felszentelve az asztalok szolgálatára!” Mégis természetfölötti szolgálatot végzett. Lehet, hogy az apostolok elsősorban a gyakorlati segítségnyújtásra gondoltak, de úgy tűnik, Isten ennél többet akart. Istvánról holnap halljuk majd, mi történt vele: Krisztusról tett tanúságot, és az Egyház első vértanúja lett. Az Egyház a Heródes által megölt aprószenteket bizonyos értelemben elő-vértanúknak tekinti, és Keresztelő János is hasonló értelemben előfutára a vértanúknak. De az első kifejezetten keresztény vértanú Szent István diakónus.
Még egy apró érdekesség, hogy a hét diakonátusra kiválasztott férfi neve – István, Fülöp, Prohórus, Nikánor, Timon, Parmenász és Miklós – mind görög név. Ez arra utalhat, hogy különösen figyelembe vették a görög nyelvű közösség szükségleteit.
Ma a római levél 9. fejezetét is olvastuk. Szent Pál így kezdi: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom… Nagy a szomorúságom, és állandó a szívem fájdalma” (Róm 9,1-2). Mert sok honfitársa, a zsidó nép tagjai közül sokan nem fogadják el Jézust Krisztusnak, azaz Messiásnak, a felkentnek. Nem ismerik fel benne Isten ígéreteinek beteljesedését. Pál azt is mondja: „Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért” (ApCsel 9,3), csak hogy ők üdvözüljenek. Ez egy igazi Krisztus-követő szíve. Bármit odaadnánk azokért, akik nem ismerik Krisztust. Ez a legfőbb vágyunk… Sokunk életében vannak ilyen emberek. Talán szülőként vannak gyermekeink, akik eltávolodtak a hittől. Talán a szüleink nem ismerik Krisztust. Mindannyiunknak lehetnek olyan szerettei, akik soha nem mondtak igent Jézusra, vagy mondtak, de később elfordultak tőle. Ilyenkor talán mi is azt mondanánk Szent Pállal együtt: „bárcsak én lennék elszakítva, csak ők megismernék Jézus Krisztust! Bárcsak felismernék, hogy Ő alapította az Egyházat, hogy ott van az otthonuk, hogy oda tartoznak”.
Pál apostol továbbmegy és felsorol mindent, ami hozzájuk, Izrael fiaihoz tartozik: „…övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten” (Róm 9,4-5). Ez egészen rendkívüli kijelentés. Szinte végigvezet bennünket az egész Ószövetségen – mindazon, amit Isten Izraelnek adott. És nemcsak azokon a dolgokon, amelyek le vannak írva az Ószövetségben, hanem azon is, ami a zsidó vallási élet, a lelki kultúra része volt. Mindez az övék volt: a szövetségek, a törvény, az istentisztelet, az ígéretek, az ősatyák – annyi ajándékot kaptak, és mégsem ismerték fel Jézust. Ugyanakkor tudjuk, hogy zsidók ezrei ismerték fel Őt. A korai Egyház túlnyomórészt zsidókból állt, akik hittek abban, hogy Jézus a beteljesedés. Ezt fontos észben tartani.
Pál azonban felteszi a kérdést: miért történik ez így? Lényegében azt mondja: ilyen a történelem menete. Vannak, akik meghallják az igazságot Jézusról, és teljes szívvel válaszolnak rá. Vannak, akik hallják Isten igéjét, és átadják neki az életüket. És vannak, akik hallják – és mégsem válaszolnak.
Az alábbi versben Pál erőteljes kijelentést tesz: „Eszerint nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen” (Róm 9,16). Visszautal a Kivonulás könyvére, amikor Isten a fáraóról beszél: „Azért támasztottalak, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és nevem híre elterjedjen szerte a világon” (Róm 9,17). Isten tehát megkönyörül azon, akin akar, és megkeményíti annak szívét, akinek akarja. Ez a hit misztériuma. Vannak, akik hallják Isten szavát, és az meglágyítja a szívüket. Mások hallják, és megkeményítik a szívüket. Fontos: Isten soha nem tesz rosszat. A szív megkeményítése nem azt jelenti, hogy Isten aktívan eltaszít valakit, hanem hogy az ember dönt szabadon úgy, hogy ellenáll. A fazekas kezében van az agyag, de az ember hozzáállása is számít – ez Isten szuverenitásának és az ember szabadságának titka. A kiválasztás misztériuma, ugyanakkor az igen vagy a nem kimondásának titka is.
A 10. fejezetben azonban valami egészen erőteljes kijelentést olvasunk: „Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,9-10). Látjátok, mekkora kincs és micsoda ajándék a hit az életünkben? A katolikus megfogalmazás szerint kegyelemből üdvözülünk, hit által, amely szeretetben munkálkodik. Az üdvösség teljesen ingyenes kegyelem. A hit a válaszunk erre az ajándékra: a szívbéli hit és a szánkkal tett megvallás. Sőt, Pál az első fejezetben „a hit engedelmességéről” beszél – tehát nemcsak belső meggyőződésről vagy szóbeli kijelentésről, hanem engedelmes életformáról is. Kegyelemből, hit által, szeretetben megélt életünk útján üdvözülünk. Úgy élünk, ahogyan hiszünk. Az Úrhoz tartozunk. „Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (Róm 10,13).
És itt jön egy kulcsgondolat: „De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse?” (Róm 10,14). „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). És pontosan ezért kell beszélnünk Jézusról! Ezért kell hirdetnünk őt! Ez az egyik oka annak is, hogy elindítottuk a Biblia egy év alatt podcastet.
Miért? Mert egy dolog olvasni a Szentírást, ami rendkívül fontos, hiszen szükségünk van Isten igéjének rendszeres olvasására. De van itt valami más is. Azon gondolkodom, vajon nincs-e valami titokzatos erő abban, amikor Isten igéjét halljuk. Amikor nem egyszerűen a szemünkkel olvassuk a leírt szavakat, hanem valóban halljuk, amint valaki hirdeti, felolvassa, élő szóval közvetíti nekünk Isten üzenetét. Azt hiszem, ebben van valami különleges.
Hiszen nézzétek, már 327 napja járjuk együtt ezt az utat! És milyen sokan írtak nekünk, milyen sokan mondták el, hogy egészen más élmény hallgatni Isten igéjét, mint egyszerűen elolvasni azt a Biblia lapjain.
Természetesen mindkét esetben Isten igéjéről beszélünk, és semmiképpen sem szeretném kisebbíteni a Szentírás személyes olvasásának jelentőségét. De nem lenyűgöző, hogy Szent Pál a rómaiaknak írt levél 10. fejezetében nemcsak Isten igéjének erejéről beszél, hanem arról is, milyen jelentősége van annak, hogy ezt az igét halljuk?
Nem tudom egészen megmagyarázni, de érzem, hogy valóban van itt valami.
Mindenesetre, ahogyan már beszéltünk róla, tudjuk, hogy sok olyan barátunk és családtagunk van, akinek nincs hite. Ezért imádkozunk értük.
De gondoljunk csak magunkra is! Hiszen nekünk is lehetnek olyan napjaink, amikor nehezünkre esik hinni. Amikor küzdünk azzal, hogy alávessük magunkat Isten akaratának, hogy teljesen rábízzuk az életünket. Amikor nehéz megvallanunk a hitünket az ajkunkkal, hinnünk a szívünkben, és valóban megélnünk a hit engedelmességét.
Ezért van szükségünk az imádságra. Ezért van szükségünk a kegyelemre. Mert a hit és az engedelmesség kegyelme Isten teljesen ingyenes ajándéka. Nem tudjuk kiérdemelni, de kérhetjük tőle.
És én ma azért imádkozom értetek, hogy megkapjátok ezt a kegyelmet. Hogy legyen erőtök hinni, bízni, engedelmeskedni, és egész életetekkel igent mondani Istennek.
Kérlek, ti is imádkozzatok értem, hogy én is megkapjam ma ugyanezt a kegyelmet! Hogy így mindannyian egyesülhessünk egyetlen nagy, közös igenben, amelyet a minket szerető Mennyei Atyának mondunk.









