BIY HU cover 327. nap

327. nap: A diakonátus eredete

II. AZ ELSŐ MISSZIÓS ÚT
A szerpapok kiválasztása.

Ez idő tájt, hogy a tanítványok száma egyre nőtt, zúgolódás támadt a görögök közt a zsidók ellen, hogy a mindennapi alamizsnaosztáskor az ő özvegyeiket háttérbe szorítják. Ezért a tizenkettő összehívta a tanítványokat: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el. Testvérek, ezért szemeljetek ki magatok közül hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit. Ezeket megbízzuk a munka irányításával, mi meg majd az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat.” Tetszett a javaslat az egész közösségnek, és kiválasztották Istvánt, ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit, aztán Fülöpöt és Prohórust, Nikánort és Timont, Parmenászt és Miklóst, az antiochiai jövevényt. Az apostolok elé állították őket, azok imádkoztak, és rájuk tették kezüket. Az Úr szava terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megnőtt Jeruzsálemben, még a papok közül is tömegesen hódoltak a hitnek.

István elfogatása.

István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és ázsiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak ellenállni. Erre embereket fogadtak fel, hogy állítsák: „Hallottuk, amint káromló szavakkal illette Mózest és az Istent.” Felizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak, megragadták, és a főtanács elé hurcolták. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg, akik állították: „Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk, amint mondta: Az a názáreti Jézus romba dönti ezt a helyet és megváltoztatja a Mózestől ránk hagyott szokásokat.” A főtanács tagjai mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

III. A ZSIDÓ NÉP ÉS AZ EVANGÉLIUM
A zsidó nép meghívása.

Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom. Tanúskodik mellettem lelkiismeretem a Szentlélekben. Nagy a szomorúságom, és állandó a szívem fájdalma. Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért, a test szerint népemből valókért, Izrael fiaiért: övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Ámen.
Arról szó sem lehet, hogy Isten szava megdőlt, hiszen nem mindenki izraelita, aki Izraeltől származik, s nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő leszármazottai. Csupán „Izsák leszármazottjait hívják utódoknak.” Más szóval: nem a testi származás szerinti utódok Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekeit nevezik utódnak. Az ígéret ugyanis így hangzott: „A maga idején eljövök, és Sárának fia lesz.” Ugyanígy volt ez Rebekka esetében is, aki egytől, Izsák atyánktól foganta fiait. Mielőtt még megszülettek, és jót vagy rosszat tettek volna – hogy Isten szabad választása, amely nem a tettektől, hanem a meghívó akaratától függ, érvényesüljön –, Rebekka ezt a kinyilatkoztatást kapta: „Az idősebb szolgál majd a fiatalabbnak.” Az Írás is ezt mondja: „Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem.” Mit szóljunk ehhez? Nem igazságtalan az Isten? Szó sincs róla. Hiszen megmondta Mózesnek: „Azon könyörülök, akin könyörülök, annak irgalmazok, akinek irgalmazok.” Eszerint nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen. Az Írás is ezt mondja a fáraónak: „Azért támasztottalak, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és nevem híre elterjedjen szerte a világon.” Tehát azon könyörül, akin akar, és azt teszi megátalkodottá, akit akar. „Azt kérdezheted erre: Miért von mégis felelősségre? Hiszen ki állhat ellen akaratának?” Ember, ki vagy te, hogy vitába szállsz az Istennel? Vajon megkérdi-e az anyag megmunkálóját: Miért csináltál ilyennek? Vagy nincs-e hatalma a fazekasnak, hogy ugyanabból az anyagból az egyik edényt díszesre, a másikat közönségesre formálja? S ha Isten meg akarja mutatni haragját és hatalmát, s mégis elviseli nagy türelemmel a harag edényeit, amelyek megértek a pusztulásra? S viszont, ha az irgalom edényein, amelyeket dicsőségre készített, dicsőségének gazdagságát akarja megmutatni? Ilyeneknek hívott meg bennünket, nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is, amint Ozeásnál mondja:

Népemnek hívom azt, amely nem népem,
s kedveltnek azt,
amely nem kedves nekem.

És ahol azt mondják nekik:
„Nem vagytok az én népem”,
az élő Isten fiainak hívják majd őket.Izajás is fennszóval hirdeti Izraelről: „Ha annyi is Izrael fiainak száma, mint a tenger fövénye, csak a maradék üdvözül.” Az Úr beteljesíti és lerövidíti szavát a földön.

Ahogy előre megmondta Izajás:
„Ha a Seregek Ura nem hagyott volna nekünk utódot,
olyanok lettünk volna, mint Szodoma,
és Gomorrához hasonlóan jártunk volna.”Mit szóljunk ehhez? A pogányok, akik nem törekedtek a megigazulásra, megigazultak, mégpedig a hitből igazultak meg. A zsidó nép viszont, amely törekedett a törvényből eredő megigazulásra, nem jutott el a törvény teljesítésére. Vajon miért? Mert nem hittel, hanem tettekkel igyekezett teljesíteni. Megbotlottak a botlás kövében, amint írva van: A botlás kövét és a botrány szikláját teszem le Sionban, s nem vall szégyent, aki hisz benne.

A zsidó nép hitetlensége.

Testvérek! Szívből óhajtom üdvösségüket, s imádkozom érte az Istenhez.
Tanúságot teszek mellettük, hogy van bennük buzgóság Istenért, de hiányzik a kellő megértés. Mert félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval próbálják behelyettesíteni, nem vetik alá magukat az Istentől származó megigazulásnak. Márpedig a törvény végső célja Krisztus, minden hívő megigazulására.

Mózes azt írja a törvényből eredő megigazulásról, hogy aki megtartja, élni fog általa. Ugyanakkor a hitből származó megigazulásról így szól: Ne kérdezd bensődben: „Ki megy föl az égbe?” Azért tudniillik, hogy Krisztust lehozza. Vagy: „Ki száll le az alvilágba?” Azért tudniillik, hogy Krisztust a holtak országából felhozza. Hanem hogyan mondja? Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben, tudniillik a hit tanítása, amit hirdetünk. Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: Senki nem vall szégyent, aki benne hisz. Nincs különbség zsidó meg pogány között, mert mindnyájunknak egy az Ura, aki bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják. Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? S hogyan hirdesse az, akit nem küldtek? Ezért meg van írva: „Milyen kedves a jövetele annak, aki jó hírt hoz.” De nem mindnyájan engedelmeskednek az evangéliumnak. Ezért kérdi Izajás is: „Uram, ki fogadja hittel a szavunkat?” A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából. De kérdezem, vajon nem hallották? Hiszen:

Végig a földön szárnyal a szavuk,
a világ végéig elhat szózatuk.Tovább kérdem: Vajon Izrael nem értette meg? Már Mózes megfelelt rá:

Féltékenységre ingerellek azok ellen,
akik nem népem,
haragra gerjesztelek az értelmetlen nép
ellen.

Izajás meg nyíltan mondja:
Aki nem keresett, rám talált,
fölismert, aki utánam nem járt.Izraelhez azonban így szólt: „Naphosszat a hitetlen és ellenszegülő nép felé tárom karomat.”

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

A magad és az apád barátját ne hagyd el,
s ne menj a testvéred házába, ha baj ér.
A közeli szomszéd jobb,
mint a távoli testvér.

Légy bölcs, fiam,
és szerezz örömet szívemnek,
akkor gyalázómnak meg tudok felelni.

Amikor az okos bajt lát, elrejtőzik,
a balgák továbbmennek,
aztán kárát vallják.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked mindennap. Köszönjük, hogy kiválasztottál minket a magad számára, hogy szeretett gyermekeid lehessünk. Köszönjük, hogy elküldted Lelkedet, aki átalakítja szívünket. Köszönetet mondunk a hit ajándékáért is Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Néha az ember imádkozik, és azt érzi: „Uram, nem is tudom, mit mondjak még, mert annyi mindenért lehet ma hálát adni”. Ahogy ebben a közösségben gyakran mondjuk: egy hatalmas közösség. Lehet, hogy valakinek ma éppen a legnehezebb napja van – érted külön is imádkozunk. Ugyanakkor mindannyiunknak mindig rengeteg okunk van a hálaadásra.

Ma az Apostolok Cselekedeteinek 6. fejezetéhez érkeztünk. Rövid fejezet, mindössze 15 vers, amely a hét szolgálatra kiválasztott férfiról szól. Megjelenik benne a „görögök” kifejezés. Kik voltak ők? A „görögök” alatt itt nem etnikai értelemben vett görögöket, hanem elsősorban görög nyelvű, hellenizált zsidókat értünk, akik a diaszpórából érkeztek, saját zsinagógai közösségekkel rendelkeztek, és a görög Septuagintát, az Ószövetség Kr. e. 3. században készített fordítását használták. Tehát már ekkor jelen van egy kulturális különbség. Egyrészt ott vannak a héber (zsidó) keresztények, másrészt a görög nyelvű (hellenista) keresztények.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

otthont banner 1120

Megtudjuk, hogy „zúgolódás támadt a görögök közt a zsidók ellen, hogy a mindennapi alamizsnaosztáskor az ő özvegyeiket háttérbe szorítják” (ApCsel 6,1). A keresztény közösség gondoskodott az özvegyekről és az árvákról, de úgy tűnik, hogy egy bizonyos csoporthoz tartozók háttérbe szorulnak. Ez a fejezet az Egyház történetének egészen korai szakaszában játszódik. Jézus azt mondta, hogy Egyházát Péter apostolra építi, mint sziklára. A 2. fejezetben, pünkösd napján megszületik az Egyház. Most pedig, négy fejezettel később, máris problémák jelentkeznek. Vannak feszültségek, csoportosulások. Később, az első korintusi levélben még komolyabb megosztottságokról olvasunk, sőt az Apostolok Cselekedeteiben is látunk még majd ilyeneket. De itt van az első: egyesek úgy érzik, hátrányosan különböztetik meg őket. Ez nincs rendjén – ugyanakkor nem is teljesen meglepő. Mert bár a Szentlélek az Egyház Lelke – tehát az Egyház isteni eredetű –, mégis emberekből áll, akik hibázhatnak, és hibáznak is.

Ezért a Tizenkettő összehívja a tanítványok közösségét, és azt mondják: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el. Testvérek, ezért szemeljetek ki magatok közül hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit. Ezeket megbízzuk a munka irányításával” (ApCsel 6,2-3). Lényegében itt látjuk a diakonátus kezdetét. Lukács az eredeti görög szövegben a „szolgálni” igét használja, az ebből képzett főnév a diakonosz. Innen származik a katolikus egyházban a diakónus elnevezés, de más egyházakban is létezik ez a szolgálat. Fontos megjegyezni a diakónusok szerepével kapcsolatban, hogy ők nem egyszerűen önként jelentkeztek. A 6. vers világosan mondja: az apostolok elé állították őket, azok pedig imádkoztak és rájuk tették kezüket. Ez egyértelműen felszentelés. Nem arról van szó, hogy valaki saját elhatározásból azt mondta: „majd én szolgálok”, és elindult. Ez valódi egyházi rend volt már a kezdeti Egyházban is.

Az apostolok tudták magukról, hogy ők az episkopoi (azaz „felügyelők”, „püspökök”), illetve a presbyteroi (tehát „vének”, „papok”). És itt jelennek meg a diakonoi, a diakónusok. Ezután rögtön azt olvassuk, hogy István – aki egyike volt ezeknek a felszentelt diakónusoknak, akiket az asztalok szolgálatára rendeltek – „kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” (ApCsel 6,8). Vagyis nemcsak az asztaloknál szolgált: prédikált és gyógyított is. Erre akár azt is mondhatnánk: „Várj csak, te most lettél felszentelve az asztalok szolgálatára!” Mégis természetfölötti szolgálatot végzett. Lehet, hogy az apostolok elsősorban a gyakorlati segítségnyújtásra gondoltak, de úgy tűnik, Isten ennél többet akart. Istvánról holnap halljuk majd, mi történt vele: Krisztusról tett tanúságot, és az Egyház első vértanúja lett. Az Egyház a Heródes által megölt aprószenteket bizonyos értelemben elő-vértanúknak tekinti, és Keresztelő János is hasonló értelemben előfutára a vértanúknak. De az első kifejezetten keresztény vértanú Szent István diakónus.

Még egy apró érdekesség, hogy a hét diakonátusra kiválasztott férfi neve – István, Fülöp, Prohórus, Nikánor, Timon, Parmenász és Miklós – mind görög név. Ez arra utalhat, hogy különösen figyelembe vették a görög nyelvű közösség szükségleteit.

Ma a római levél 9. fejezetét is olvastuk. Szent Pál így kezdi: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom… Nagy a szomorúságom, és állandó a szívem fájdalma” (Róm 9,1-2). Mert sok honfitársa, a zsidó nép tagjai közül sokan nem fogadják el Jézust Krisztusnak, azaz Messiásnak, a felkentnek. Nem ismerik fel benne Isten ígéreteinek beteljesedését. Pál azt is mondja: „Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért” (ApCsel 9,3), csak hogy ők üdvözüljenek. Ez egy igazi Krisztus-követő szíve. Bármit odaadnánk azokért, akik nem ismerik Krisztust. Ez a legfőbb vágyunk… Sokunk életében vannak ilyen emberek. Talán szülőként vannak gyermekeink, akik eltávolodtak a hittől. Talán a szüleink nem ismerik Krisztust. Mindannyiunknak lehetnek olyan szerettei, akik soha nem mondtak igent Jézusra, vagy mondtak, de később elfordultak tőle. Ilyenkor talán mi is azt mondanánk Szent Pállal együtt: „bárcsak én lennék elszakítva, csak ők megismernék Jézus Krisztust! Bárcsak felismernék, hogy Ő alapította az Egyházat, hogy ott van az otthonuk, hogy oda tartoznak”.

Pál apostol továbbmegy és felsorol mindent, ami hozzájuk, Izrael fiaihoz tartozik: „…övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten” (Róm 9,4-5). Ez egészen rendkívüli kijelentés. Szinte végigvezet bennünket az egész Ószövetségen – mindazon, amit Isten Izraelnek adott. És nemcsak azokon a dolgokon, amelyek le vannak írva az Ószövetségben, hanem azon is, ami a zsidó vallási élet, a lelki kultúra része volt. Mindez az övék volt: a szövetségek, a törvény, az istentisztelet, az ígéretek, az ősatyák – annyi ajándékot kaptak, és mégsem ismerték fel Jézust. Ugyanakkor tudjuk, hogy zsidók ezrei ismerték fel Őt. A korai Egyház túlnyomórészt zsidókból állt, akik hittek abban, hogy Jézus a beteljesedés. Ezt fontos észben tartani.

Pál azonban felteszi a kérdést: miért történik ez így? Lényegében azt mondja: ilyen a történelem menete. Vannak, akik meghallják az igazságot Jézusról, és teljes szívvel válaszolnak rá. Vannak, akik hallják Isten igéjét, és átadják neki az életüket. És vannak, akik hallják – és mégsem válaszolnak.

Az alábbi versben Pál erőteljes kijelentést tesz: „Eszerint nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen” (Róm 9,16). Visszautal a Kivonulás könyvére, amikor Isten a fáraóról beszél: „Azért támasztottalak, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és nevem híre elterjedjen szerte a világon” (Róm 9,17). Isten tehát megkönyörül azon, akin akar, és megkeményíti annak szívét, akinek akarja. Ez a hit misztériuma. Vannak, akik hallják Isten szavát, és az meglágyítja a szívüket. Mások hallják, és megkeményítik a szívüket. Fontos: Isten soha nem tesz rosszat. A szív megkeményítése nem azt jelenti, hogy Isten aktívan eltaszít valakit, hanem hogy az ember dönt szabadon úgy, hogy ellenáll. A fazekas kezében van az agyag, de az ember hozzáállása is számít – ez Isten szuverenitásának és az ember szabadságának titka. A kiválasztás misztériuma, ugyanakkor az igen vagy a nem kimondásának titka is.

A 10. fejezetben azonban valami egészen erőteljes kijelentést olvasunk: „Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,9-10). Látjátok, mekkora kincs és micsoda ajándék a hit az életünkben? A katolikus megfogalmazás szerint kegyelemből üdvözülünk, hit által, amely szeretetben munkálkodik. Az üdvösség teljesen ingyenes kegyelem. A hit a válaszunk erre az ajándékra: a szívbéli hit és a szánkkal tett megvallás. Sőt, Pál az első fejezetben „a hit engedelmességéről” beszél – tehát nemcsak belső meggyőződésről vagy szóbeli kijelentésről, hanem engedelmes életformáról is. Kegyelemből, hit által, szeretetben megélt életünk útján üdvözülünk. Úgy élünk, ahogyan hiszünk. Az Úrhoz tartozunk. „Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (Róm 10,13).

És itt jön egy kulcsgondolat: „De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse?” (Róm 10,14). „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). És pontosan ezért kell beszélnünk Jézusról! Ezért kell hirdetnünk őt! Ez az egyik oka annak is, hogy elindítottuk a Biblia egy év alatt podcastet.

Miért? Mert egy dolog olvasni a Szentírást, ami rendkívül fontos, hiszen szükségünk van Isten igéjének rendszeres olvasására. De van itt valami más is. Azon gondolkodom, vajon nincs-e valami titokzatos erő abban, amikor Isten igéjét halljuk. Amikor nem egyszerűen a szemünkkel olvassuk a leírt szavakat, hanem valóban halljuk, amint valaki hirdeti, felolvassa, élő szóval közvetíti nekünk Isten üzenetét. Azt hiszem, ebben van valami különleges.

Hiszen nézzétek, már 327 napja járjuk együtt ezt az utat! És milyen sokan írtak nekünk, milyen sokan mondták el, hogy egészen más élmény hallgatni Isten igéjét, mint egyszerűen elolvasni azt a Biblia lapjain.

Természetesen mindkét esetben Isten igéjéről beszélünk, és semmiképpen sem szeretném kisebbíteni a Szentírás személyes olvasásának jelentőségét. De nem lenyűgöző, hogy Szent Pál a rómaiaknak írt levél 10. fejezetében nemcsak Isten igéjének erejéről beszél, hanem arról is, milyen jelentősége van annak, hogy ezt az igét halljuk?

Nem tudom egészen megmagyarázni, de érzem, hogy valóban van itt valami.

Mindenesetre, ahogyan már beszéltünk róla, tudjuk, hogy sok olyan barátunk és családtagunk van, akinek nincs hite. Ezért imádkozunk értük.

De gondoljunk csak magunkra is! Hiszen nekünk is lehetnek olyan napjaink, amikor nehezünkre esik hinni. Amikor küzdünk azzal, hogy alávessük magunkat Isten akaratának, hogy teljesen rábízzuk az életünket. Amikor nehéz megvallanunk a hitünket az ajkunkkal, hinnünk a szívünkben, és valóban megélnünk a hit engedelmességét.

Ezért van szükségünk az imádságra. Ezért van szükségünk a kegyelemre. Mert a hit és az engedelmesség kegyelme Isten teljesen ingyenes ajándéka. Nem tudjuk kiérdemelni, de kérhetjük tőle.

És én ma azért imádkozom értetek, hogy megkapjátok ezt a kegyelmet. Hogy legyen erőtök hinni, bízni, engedelmeskedni, és egész életetekkel igent mondani Istennek.

Kérlek, ti is imádkozzatok értem, hogy én is megkapjam ma ugyanezt a kegyelmet! Hogy így mindannyian egyesülhessünk egyetlen nagy, közös igenben, amelyet a minket szerető Mennyei Atyának mondunk.

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.