BIY HU cover 321. nap

321. nap: Jézus imája a kertben

Ima a Getszemáni kertben.

Ezután kiment, és szokása szerint elindult az Olajfák hegyére. A tanítványok is elkísérték. Amikor odaért, kérte őket: „Imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek!” Aztán odébbment, úgy egy kőhajításnyira, és térdre borulva imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre. Aztán abbahagyta az imát, és visszament a tanítványokhoz. Azok közben elaludtak bánatukban. Rájuk szólt: „Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek!”

Jézus elfogatása.

Mielőtt még befejezte volna szavait, egy csapat érkezett. Júdás vezette, egy a tizenkettő közül. Jézushoz közeledett, hogy megcsókolja. Jézus megkérdezte: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” Amikor a tanítványok látták, hogy mi készül, megkérdezték: „Uram, kardot rántsunk ellenük?” Egyikük mindjárt le is sújtott a főpap szolgájára, s levágta a jobb fülét. De Jézus így szólt: „Hagyjátok, elég!” Aztán megérintette a szolga fülét és meggyógyította.

Az ellene kivonult főpapoknak, a templomőrség tisztjeinek és a véneknek pedig ezt mondta: „Mint rabló ellen, úgy vonultatok ki, kardokkal és dorongokkal! Amikor naponta ott voltam a templomban veletek, nem vetettetek rám kezet. De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.” Elfogták, és a főpap házába vitték. Péter messziről követte. Az udvar közepén tüzet raktak, és körbe ülték. Péter is közéjük ült. Egy szolgáló meglátta, hogy ott ül a tűznél. Szemügyre vette, aztán megjegyezte: „Ez is vele volt.” De tagadta: „Asszony, nem is ismerem.” Nem sokkal ezután egy másik vette észre: „Te is közéjük tartozol” – szólt neki. Péter tiltakozott: „Ember, nem tartozom.” Alig telt el egy óra, másvalaki bizonygatta: „De igen, ez is vele volt, hiszen galileai.” „Ember – tagadta újra Péter –, nem tudom, mit beszélsz.” Még ki sem mondta, máris megszólalt a kakas. Az Úr megfordult, s rátekintett Péterre. Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: „Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.” Kiment, és keserves sírásra fakadt.

Jézus kicsúfolása.

Az emberek, akik őrizték, csúfot űztek belőle és bántalmazták. Befödték a fejét, és kérdezgették: „Találd el, ki ütött meg?” És mindenféle szitkokat szórtak rá.

Jézus a főtanács előtt.

Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a főpapok meg az írástudók, és tanácsuk elé állították. „Ha te vagy a Messiás – szólították fel –, mondd meg nekünk.” Így válaszolt rá: „Ha megmondom is, nem hiszitek el. Ha pedig kérdezlek benneteket, nem feleltek. De az Emberfia mostantól fogva Isten hatalmának jobbján fog ülni.” Erre egyszerre közbevágtak: „Tehát te vagy az Isten Fia?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Ti mondjátok, hogy én vagyok.” „Mi szükségünk van még tanúkra? – mondták erre. – Magunk hallottuk a saját szájából.”

Jézus Pilátus előtt.

Ezzel fölkerekedett egész sokaságuk, és Pilátushoz kísérték. Ott vádolni kezdték: „Azt tapasztaltuk – mondták –, hogy fellázítja népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. Azt állítja magáról, hogy ő a Messiás király.” Pilátus megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” „Magad mondod” – felelte. Pilátus erre kijelentette a főpapoknak és a népnek: „Semmiben nem találom ezt az embert bűnösnek.” De azok erősködtek: „Tanításával fellázítja a népet Galileától kezdve egészen Júdeáig.”

Jézus Heródes Antipász előtt.

Ennek hallatára Pilátus megkérdezte, hogy Galileába való-e. Amikor megtudta, hogy Heródes uralma alá tartozik, elküldte Heródeshez, aki azokban a napokban épp Jeruzsálemben tartózkodott. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Régóta szerette volna látni, mert sokat hallott felőle, s remélte, hogy valami csodát tesz a jelenlétében. Sokat faggatta, de nem méltatta feleletre. A főpapok és az írástudók is elmentek, és hevesen vádolták. Heródes udvarával együtt gúnyt űzött belőle, csúfságból fehér ruhába öltöztette, aztán visszaküldte Pilátushoz. Ezen a napon Heródes és Pilátus jó barátok lettek, bár azelőtt haragban voltak.

Jézus elítélése.

Pilátus ismét összehívta a főpapokat, a véneket és a népet, s így szólt hozzájuk: „Elém vezettétek ezt az embert mint a nép lázítóját. Jelenlétetekben kihallgattam, de az ellene felhozott vádak közül nem találtam egyben sem vétkesnek. És Heródes sem, mert lám, visszaküldte hozzám. Láthatjátok, semmi olyat nem követett el, amiért halált érdemelne. Megfenyítem hát, és szabadon bocsátom.”
Az ünnep alkalmával szabadon kellett bocsátania egy foglyot. Az egész nép ezt ordította: „Vesszen el! Bocsásd szabadon Barabást!” A városban lázadás tört ki, és Barabás gyilkosság miatt került börtönbe. Pilátus ismét hozzájuk fordult, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. De tovább ordítoztak: „Keresztre! Keresztre vele!” Harmadszor is megkérdezte: „De hát mi rosszat tett? Semmi vétket nem találok, amiért halálra kellene ítélnem. Megfenyítem és szabadon bocsátom.” De azok nem tágítottak, hanem egyre elszántabban, egyre hangosabban üvöltötték, hogy feszítse keresztre. Erre Pilátus úgy határozott, hogy enged követelésüknek. Szabadon engedte hát kérésükre azt, aki lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe, Jézust meg kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint.

A keresztút.

Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei embert, Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után. Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”

Jézus a kereszten.

Két kivégzésre ítélt gonosztevőt is vittek vele. Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hívtak, ott fölfeszítették, s a gonosztevőket is vele, egyiküket jobbról, másikukat balról. Jézus pedig mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” Ruháján sorsot vetve megosztoztak.
A nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak: „Másokat megmentett – mondták –, most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja.” Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” – mondták. Feje fölé görög, latin és héber nyelvű feliratot tettek: „Ez a zsidók királya.”
Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad, és minket is.” A másik rászólt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat.” Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam országodban.” Ezt válaszolta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

Jézus halála.

A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: „Ez az ember valóban igaz volt.” És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott. Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabb állva látták mindezt.

Jézus temetése.

Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki. A készület napja volt, a szombat már beállóban.
A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték.

Jézus feltámadása.

A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. Úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegeződött a tekintetük. De azok így szóltak hozzájuk: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt: Az Emberfiának – mondta – a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnap feltámad.” Erre eszükbe jutottak e szavai. A sírtól visszatérve mindent hírül adtak a tizenegynek és a többieknek. Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária, s néhány más asszony hozta a hírt, aki még velük volt, az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik.
Péter mégis menten felkelt, és a sírhoz futott. Benézett, de csak a lepleket látta. Hazament, és magában igen csodálkozott a történteken.

Az emmauszi tanítványok.

Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.

Jézus megjelenik az apostoloknak.

Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg, és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta, és a szemük láttára evett belőle.

Jézus utolsó szavai.

Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat, s így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg fel nem öltitek a magasságból való erőt.”

A mennybemenetel.

Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét kitárva megáldotta őket. Áldás közben megvált tőlük, és fölemelkedett az égbe. Leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és dicsőítették az Istent.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Elalszik a tűz, ha nincs több tüzelőfa,
ha nincs rágalmazás, megszűnik a viszály.

A szén parázsnak, a fa tűznek van,
az izgága ember meg,
hogy viszályt szítson.

A rágalmazó szava mohón lenyelt étel,
amely behatol a testnek belsejébe.

Mint az ezüstmázzal bevont cserépedény,
olyan a gonosz szív, s hozzá a sima ajak.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged.  Köszönjük a te Fiadat. Köszönjük a te Lelked ajándékát, amelyet Fiad ígért az apostoloknak és az Egyháznak – nekünk. Fiad, Jézus Krisztus nevében kérjük, küldd el nekünk Szentlelkedet ma is! Imádkozunk, hogy a Lelked szálljon le ránk, és hogy a neved mindenhol ismert legyen! Legyen meg a te akaratod az életünkben és az egész világon! Jöjjön el a te országod, Atyánk! Jöjjön el országod napjainkban, ebben a percben, most és mindörökké! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Hűha! Micsoda ajándék ez! Gondoljatok csak bele: az elmúlt több mint háromszáz nap során végigolvastuk mind a négy evangéliumot. Most itt vagyunk az utolsó evangélium végén, mielőtt holnap belevágnánk az Apostolok Cselekedeteibe és a Rómaiaknak írt levélbe, amely Szent Pál talán legnagyszerűbb levele, sőt, az Újszövetség egyik legkiemelkedőbb írása, bár a többi se rossz….

De most még Lukács evangéliumának végén járunk, Jézus földi életének utolsó eseményeinél. És milyen különleges ajándék, hogy ilyen közelről, ilyen személyesen járhattuk végig ezt az utat Jézussal. Lukács evangéliumában hallhattunk Jézus gyermekkoráról, arról, hogyan adta hírül Gábriel angyal Máriának Jézus születését. Megismerhettük Keresztelő János, Erzsébet és Zakariás történetét, a karácsonyi eseményeket, és végighallgattuk Jézus tanításait is.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

otthont banner 1114

Ma pedig a 22. fejezet közepén folytattuk az olvasást, és az egyik első jelenet, amellyel találkoztunk, Jézus imádsága az Olajfák hegyén. Lukács evangéliumában újra és újra azt látjuk, hogy Jézus imádkozik. Ez az egyik olyan tevékenysége, amelyet az evangélista különösen gyakran említ. Nem akarom azt mondani, hogy minden másnál többször beszél róla, vagy hogy a többi evangélistánál feltétlenül gyakrabban, de az egészen világos, hogy Lukács olyan Jézust mutat be nekünk, aki rendszeresen imádkozik.

És ez számomra rendkívül elgondolkodtató. Mert mi miért is imádkozunk? Lehet, hogy erről már beszéltünk korábban, de azt hiszem, sokan azért imádkozunk, mert választ szeretnénk kapni valamire. Azért imádkozunk, mert erőre van szükségünk, vagy mert szeretnénk valamit kérni Istentől. Mintha Isten egyfajta Google lenne, ahol megkeressük a válaszokat. Vagy mintha egy bankautomata lenne, ahonnan kivesszük, amire szükségünk van. Ugye? Odamegyünk hozzá, hogy kapjunk tőle valamit. Néha szinte úgy tekintünk rá, mint a Mikulásra, aki teljesíti a kívánságainkat.

De Jézus nem ezek miatt imádkozott. Hiszen neki nem volt szüksége arra, hogy ilyen dolgokat kérjen az Atyától. Akkor miért imádkozott? Azért, hogy közel legyen az Atyához. Azért imádkozott, mert az Atya közelében akart lenni. Mert közösségben akart lenni vele. És ez az egyik legfontosabb oka annak, amiért nekünk is imádkoznunk kell. Nem csupán azért, hogy kérjünk valamit Istentől. Nem csupán azért, hogy válaszokat vagy útmutatást kapjunk tőle – bár kétségtelenül ezekre is szükségünk van –, hanem azért, hogy közel lehessünk Mennyei Atyánkhoz.

És éppen erre szeretnélek ma meghívni. Itt vagyunk a 321. napon, és egyre közelebb kerülünk a Biblia egy év alatt utolsó napjához. Szeretném, ha már most gondolkodnál azon, hogyan folytatod majd ezt az utat. Lehet, hogy azt tervezed: „Talán újrakezdem az első naptól.” Lehet, hogy valami egészen mást szeretnél tenni. De a lényeg az, hogy legyen egy terved, amelynek a középpontjában ez az elhatározás áll: „Továbbra is imádkozni fogok.”

Mert nézd csak Jézust! Élete végén, élete közepén, tulajdonképpen egész életében mit látunk? Folyamatosan imádkozik. Újra és újra visszatér az Atyához. És te, keresztény emberként, pontosan tudod, hogy ez számodra is lehetséges. Keresztényként ugyanis bármikor és bárhol szabad utad van az Atya szívéhez. Ezért fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért nem élünk gyakrabban ezzel a lehetőséggel? Miért nem használjuk ki azt a csodálatos ajándékot, hogy közelebb kerülhetünk az Atyához?

Már csak néhány napunk van hátra ebből az évből. És bár mindannyian más-más ütemben haladunk, ez egyáltalán nem baj. Lehet, hogy te mindennap meghallgatsz egy epizódot, megszakítás nélkül, napról napra. De lehet, hogy kéthetente csak három részt sikerül meghallgatnod. Bármilyen ütemben is haladsz, tudd, hogy jó úton jársz! De hadd kérdezzem meg: mi a terved az imádsággal kapcsolatban? Mert egészen világos, hogy Jézus imádkozott. Pedig ő maga Isten! És itt vagyunk mi, akik bizony nem vagyunk Isten. Sőt, sokszor nagyon távol érezzük magunkat tőle. Ő mégis azt szeretné, hogy közel legyünk hozzá.

Nézzük csak meg Jézus mai imádságát a 22. fejezetben! Nagyon szeretem ezt a részt. A Getszemáni-kertben Jézus imádságának két különösen fontos vonása van: őszinte és tele van bizalommal. Először is őszinte. Jézus pontosan elmondja az Atyának, hogy mit él át. Feltárja előtte a szívét, és nem rejti el az érzéseit. Azt mondja: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet!” Ez az őszinteség. Mintha azt mondaná: „Nem akarom ezt végigcsinálni.” De aztán jön a bizalom: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” És mindezt akkor mondja, amikor verejtéke olyan lesz, mint a földre hulló nagy vércseppek. Micsoda megrendítő jelenet!

Van még valami, amire szeretném felhívni a figyelmedet. Amikor Jézus a kereszten függ, mit mond? Lukács evangéliumában három különösen fontos kijelentését olvashatjuk. A négy evangéliumban összesen hét kereszten elhangzott mondatát, szavát tartjuk számon, ha jól emlékszem. De Lukácsnál három ilyen kijelentés szerepel. Az első: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ezek az irgalom szavai. A második: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!” Ez a remény és az ígéret szava. És végül a harmadik: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” Ez a teljes ráhagyatkozás, a bizalom és a hit csodálatos kifejezése.

És figyeld meg: Jézus a kereszten a hit, a remény és a szeretet szavait mondja ki. Ott van a szeretet: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Mert mi is az irgalom? Az irgalom az a szeretet, amelyet nem érdemeltünk ki. És pontosan ez az, amit Jézus a kereszten kinyilatkoztat. Aztán ott van a remény: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!” És végül a hit: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” Micsoda csodálatos bizalom! Jézus teljesen az Atyára bízza magát. És ez számunkra is példa. Mert életünk minden napján lehetnek az imádságaink a hit, a remény és a szeretet kifejezései. Én minden este, mielőtt lecsukom a szemem, ezzel fejezem be a napot: Mennyei Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.

Végül szeretnék még egy utolsó történetről beszélni. Lukács evangéliumában találunk egy egészen különleges elbeszélést: az emmauszi tanítványok történetét. Két ember halad az Emmauszba vezető úton. Az egyikük Kleofás, a másikról pedig egyszerűen azt olvassuk, hogy a társa. A nevét és a nemét sem tudjuk meg. Több biblikus tanulmány nem zárja ki, hogy ez a másik személy Kleofás felesége volt. János evangéliumából tudjuk ugyanis, hogy Jézus követői között volt egy Mária nevű asszony, Kleofás felesége (Jn 19,25). Ezért elképzelhető, hogy ugyanarról a Kleofásról van szó. Lehet tehát, hogy Kleofás és felesége, Mária együtt indultak el Jeruzsálemből Emmausz felé.

Többektől is hallottam már ezt az értelmezést, mert ebben a történetben van valami, ami a Teremtés könyvének 2. és 3. fejezetére emlékeztet, mintha az ott történtek megfordítását látnánk. A Teremtés könyvében ott van egy férfi és egy nő, Ádám és Éva, akik elbuknak. Esznek annak a fának a gyümölcséből, amely végül a halálhoz vezet. Lukács evangéliumának 24. fejezetében viszont – ha elfogadjuk ezt az értelmezést – egy másik férfit és nőt látunk, egy házaspárt. És ők miben részesülnek? Az élet fájának gyümölcséből, amely az örök életre vezet: az Eucharisztiából.

Ebben van valami egészen rendkívüli! Nem tudom, mennyit tudsz a karácsonyfa díszeinek eredetéről, de gondolj csak a gömbökre, amelyeket a fára akasztunk. Milyen színűek ezek hagyományosan? Gyakran pirosak és zöldek. Lehet, hogy egy kicsit messzire megyek ezzel a párhuzammal, de úgy tudom, hogy régebben a karácsonyfákra piros és zöld díszeket akasztottak, és emellett apró, ostyaszerű süteményeket is. Készítettek kis kerek, édes süteményeket, lyukat fúrtak beléjük, majd ezeket is felakasztották a fára. A középkori német nyelvterületen december 24-én, Ádám és Éva napján, bibliai témájú misztériumjátékokat tartottak. Ezek egyik fontos kelléke volt a Paradicsom fája, amelyet almákkal díszítettek.

Ma a karácsonyfadíszek, a piros és zöld gömbök a fa gyümölcseit, az almákat jelképezik. Hiszen az alma lehet piros vagy zöld. Így ezek a díszek a jó és a rossz tudásának fájára, annak gyümölcseire utalhattak. A fára akasztott kerek sütemények viszont az ostyát, az Eucharisztiát jelképezték. És itt érkezünk el ennek a szimbolikának a lényegéhez. Az Ószövetségben, a Teremtés könyvének 3. fejezetében ott van az a bizonyos fa, amelynek gyümölcse halált hozott a világba. De aztán megjelenik egy másik fa: a kereszt fája. És ennek a fának mi a gyümölcse? Az Eucharisztia, amely életet ad az egész világnak. Hiszen Krisztus átdöfött oldalából fakadnak a szentségek: a víz a keresztségre, a vér az Eucharisztiára utal. Az Eucharisztiában Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz, amiről Jézus azt ígérte, hogy aki ezt teszi, annak örök élete van (vö. Jn 6).

Azt hiszem, ez egészen csodálatos gondolat, amelyen érdemes elidőznünk. Amikor tehát piros és zöld gömböket akasztunk a karácsonyfára, azok az élet fáját, illetve a jó és a rossz tudásának fáját idézhetik. Amikor pedig kerek, ostyaszerű süteményeket helyezünk a fára, azok az Eucharisztiára utalnak, az új fa, a kereszt fájának gyümölcsére. Mert ez az új fa. A kereszt az új élet fája. És mi a kereszt fájának gyümölcse? Jézus teste és vére, az Eucharisztia.

És éppen ezt a kapcsolatot fedezhetjük fel Kleofás és feltételezett felesége történetében is. Gondoljunk csak arra, hogy kezdetben nem ismerték fel Jézust. Mintha valami megakadályozta volna a szemüket abban, hogy meglássák, ki jár velük. Egészen addig nem ismerték fel, amíg meg nem törte a kenyeret. A kenyértörés pedig az ősegyházban az Eucharisztiára, a szentáldozásra utaló kifejezés volt.

És most figyeljük meg ezt a csodálatos párhuzamot! Mi vezetett az ember lelki vakságához és a halálhoz az Ószövetségben? Az, hogy Ádám és Éva ettek annak a fának a gyümölcséből. Itt viszont Kleofás és – ha valóban ő volt az útitársa – a felesége, Mária az új élet fájának gyümölcséből részesülnek. A kereszt fájának gyümölcséből, az Eucharisztiából. És ekkor megnyílik a szemük.

De figyeld meg a különbséget! Ádám és Éva szeme is megnyílt, miután ettek a tiltott gyümölcsből. És mit ismertek fel? A szégyenüket és a bűnüket. Kleofásnak és Máriának viszont megnyílik a szeme, és kit ismernek fel? Jézust. Érted, milyen csodálatos ez az összefüggés? Ez egy régi egyházi hagyományhoz kapcsolódó értelmezés. Nem a nagybetűs Szenthagyományról beszélünk, hanem egy kisbetűs hagyományról, amely ilyen módon kapcsolja össze ezeket a bibliai eseményeket.

És van még egy utolsó gondolat, amelyet szeretnék megosztani veled. Egészen lenyűgöző, ahogyan Jézus feltárja a tanítványok előtt a Szentírás értelmét. Nemcsak Kleofásnak és útitársának, hanem a fejezet végén az apostoloknak is. Miért olyan különleges ez? Mert Jézus megmutatja nekik mindazt, ami róla szól Mózes könyveiben, a prófétáknál és a zsoltárokban. Megmagyarázza nekik a Szentírás mindazon részeit, amelyek őrá utalnak.

És most gondolj csak bele! Te már végigolvastad ezeket a szentírási könyveket. A Példabeszédek könyvét leszámítva, amelyet még mindig apránként, napról napra olvasunk, már végighaladtál a Tórán, a próféták könyvein és az egész Ószövetségen. Most képzeld el, milyen lenne, ha Jézus megnyitná az értelmedet, hogy felismerd az Ószövetség minden egyes részletében azt, ami őrá mutat! Hiszen te már ismered ezeket a történeteket.

És talán éppen ezért lenne nagyszerű, ha már most elhatároznád, hogy egyszer újra végigjárod ezt az utat. Talán azt mondod magadban: „Lehet, hogy újrakezdem. Lehet, hogy újra meghallgatom az epizódokat. Lehet, hogy ismét végigolvasom a Szentírást. Talán még egyszer nekivágok!” Mert tudod, ez egy soha véget nem érő utazás. A Szentírás kimeríthetetlen forrása az örömnek, a tudásnak, a bölcsességnek, valamint a hitnek, a reménynek és a szeretetnek.

Kedves bibliaolvasó társaim, imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.