321. nap: Jézus imája a kertben
Korszak: Messiási beteljesedés
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged. Köszönjük a te Fiadat. Köszönjük a te Lelked ajándékát, amelyet Fiad ígért az apostoloknak és az Egyháznak – nekünk. Fiad, Jézus Krisztus nevében kérjük, küldd el nekünk Szentlelkedet ma is! Imádkozunk, hogy a Lelked szálljon le ránk, és hogy a neved mindenhol ismert legyen! Legyen meg a te akaratod az életünkben és az egész világon! Jöjjön el a te országod, Atyánk! Jöjjön el országod napjainkban, ebben a percben, most és mindörökké! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Hűha! Micsoda ajándék ez! Gondoljatok csak bele: az elmúlt több mint háromszáz nap során végigolvastuk mind a négy evangéliumot. Most itt vagyunk az utolsó evangélium végén, mielőtt holnap belevágnánk az Apostolok Cselekedeteibe és a Rómaiaknak írt levélbe, amely Szent Pál talán legnagyszerűbb levele, sőt, az Újszövetség egyik legkiemelkedőbb írása, bár a többi se rossz….
De most még Lukács evangéliumának végén járunk, Jézus földi életének utolsó eseményeinél. És milyen különleges ajándék, hogy ilyen közelről, ilyen személyesen járhattuk végig ezt az utat Jézussal. Lukács evangéliumában hallhattunk Jézus gyermekkoráról, arról, hogyan adta hírül Gábriel angyal Máriának Jézus születését. Megismerhettük Keresztelő János, Erzsébet és Zakariás történetét, a karácsonyi eseményeket, és végighallgattuk Jézus tanításait is.
A cikk a hirdetés után folytatódik…

Ma pedig a 22. fejezet közepén folytattuk az olvasást, és az egyik első jelenet, amellyel találkoztunk, Jézus imádsága az Olajfák hegyén. Lukács evangéliumában újra és újra azt látjuk, hogy Jézus imádkozik. Ez az egyik olyan tevékenysége, amelyet az evangélista különösen gyakran említ. Nem akarom azt mondani, hogy minden másnál többször beszél róla, vagy hogy a többi evangélistánál feltétlenül gyakrabban, de az egészen világos, hogy Lukács olyan Jézust mutat be nekünk, aki rendszeresen imádkozik.
És ez számomra rendkívül elgondolkodtató. Mert mi miért is imádkozunk? Lehet, hogy erről már beszéltünk korábban, de azt hiszem, sokan azért imádkozunk, mert választ szeretnénk kapni valamire. Azért imádkozunk, mert erőre van szükségünk, vagy mert szeretnénk valamit kérni Istentől. Mintha Isten egyfajta Google lenne, ahol megkeressük a válaszokat. Vagy mintha egy bankautomata lenne, ahonnan kivesszük, amire szükségünk van. Ugye? Odamegyünk hozzá, hogy kapjunk tőle valamit. Néha szinte úgy tekintünk rá, mint a Mikulásra, aki teljesíti a kívánságainkat.
De Jézus nem ezek miatt imádkozott. Hiszen neki nem volt szüksége arra, hogy ilyen dolgokat kérjen az Atyától. Akkor miért imádkozott? Azért, hogy közel legyen az Atyához. Azért imádkozott, mert az Atya közelében akart lenni. Mert közösségben akart lenni vele. És ez az egyik legfontosabb oka annak, amiért nekünk is imádkoznunk kell. Nem csupán azért, hogy kérjünk valamit Istentől. Nem csupán azért, hogy válaszokat vagy útmutatást kapjunk tőle – bár kétségtelenül ezekre is szükségünk van –, hanem azért, hogy közel lehessünk Mennyei Atyánkhoz.
És éppen erre szeretnélek ma meghívni. Itt vagyunk a 321. napon, és egyre közelebb kerülünk a Biblia egy év alatt utolsó napjához. Szeretném, ha már most gondolkodnál azon, hogyan folytatod majd ezt az utat. Lehet, hogy azt tervezed: „Talán újrakezdem az első naptól.” Lehet, hogy valami egészen mást szeretnél tenni. De a lényeg az, hogy legyen egy terved, amelynek a középpontjában ez az elhatározás áll: „Továbbra is imádkozni fogok.”
Mert nézd csak Jézust! Élete végén, élete közepén, tulajdonképpen egész életében mit látunk? Folyamatosan imádkozik. Újra és újra visszatér az Atyához. És te, keresztény emberként, pontosan tudod, hogy ez számodra is lehetséges. Keresztényként ugyanis bármikor és bárhol szabad utad van az Atya szívéhez. Ezért fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért nem élünk gyakrabban ezzel a lehetőséggel? Miért nem használjuk ki azt a csodálatos ajándékot, hogy közelebb kerülhetünk az Atyához?
Már csak néhány napunk van hátra ebből az évből. És bár mindannyian más-más ütemben haladunk, ez egyáltalán nem baj. Lehet, hogy te mindennap meghallgatsz egy epizódot, megszakítás nélkül, napról napra. De lehet, hogy kéthetente csak három részt sikerül meghallgatnod. Bármilyen ütemben is haladsz, tudd, hogy jó úton jársz! De hadd kérdezzem meg: mi a terved az imádsággal kapcsolatban? Mert egészen világos, hogy Jézus imádkozott. Pedig ő maga Isten! És itt vagyunk mi, akik bizony nem vagyunk Isten. Sőt, sokszor nagyon távol érezzük magunkat tőle. Ő mégis azt szeretné, hogy közel legyünk hozzá.
Nézzük csak meg Jézus mai imádságát a 22. fejezetben! Nagyon szeretem ezt a részt. A Getszemáni-kertben Jézus imádságának két különösen fontos vonása van: őszinte és tele van bizalommal. Először is őszinte. Jézus pontosan elmondja az Atyának, hogy mit él át. Feltárja előtte a szívét, és nem rejti el az érzéseit. Azt mondja: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet!” Ez az őszinteség. Mintha azt mondaná: „Nem akarom ezt végigcsinálni.” De aztán jön a bizalom: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” És mindezt akkor mondja, amikor verejtéke olyan lesz, mint a földre hulló nagy vércseppek. Micsoda megrendítő jelenet!
Van még valami, amire szeretném felhívni a figyelmedet. Amikor Jézus a kereszten függ, mit mond? Lukács evangéliumában három különösen fontos kijelentését olvashatjuk. A négy evangéliumban összesen hét kereszten elhangzott mondatát, szavát tartjuk számon, ha jól emlékszem. De Lukácsnál három ilyen kijelentés szerepel. Az első: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ezek az irgalom szavai. A második: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!” Ez a remény és az ígéret szava. És végül a harmadik: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” Ez a teljes ráhagyatkozás, a bizalom és a hit csodálatos kifejezése.
És figyeld meg: Jézus a kereszten a hit, a remény és a szeretet szavait mondja ki. Ott van a szeretet: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Mert mi is az irgalom? Az irgalom az a szeretet, amelyet nem érdemeltünk ki. És pontosan ez az, amit Jézus a kereszten kinyilatkoztat. Aztán ott van a remény: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!” És végül a hit: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” Micsoda csodálatos bizalom! Jézus teljesen az Atyára bízza magát. És ez számunkra is példa. Mert életünk minden napján lehetnek az imádságaink a hit, a remény és a szeretet kifejezései. Én minden este, mielőtt lecsukom a szemem, ezzel fejezem be a napot: Mennyei Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.
Végül szeretnék még egy utolsó történetről beszélni. Lukács evangéliumában találunk egy egészen különleges elbeszélést: az emmauszi tanítványok történetét. Két ember halad az Emmauszba vezető úton. Az egyikük Kleofás, a másikról pedig egyszerűen azt olvassuk, hogy a társa. A nevét és a nemét sem tudjuk meg. Több biblikus tanulmány nem zárja ki, hogy ez a másik személy Kleofás felesége volt. János evangéliumából tudjuk ugyanis, hogy Jézus követői között volt egy Mária nevű asszony, Kleofás felesége (Jn 19,25). Ezért elképzelhető, hogy ugyanarról a Kleofásról van szó. Lehet tehát, hogy Kleofás és felesége, Mária együtt indultak el Jeruzsálemből Emmausz felé.
Többektől is hallottam már ezt az értelmezést, mert ebben a történetben van valami, ami a Teremtés könyvének 2. és 3. fejezetére emlékeztet, mintha az ott történtek megfordítását látnánk. A Teremtés könyvében ott van egy férfi és egy nő, Ádám és Éva, akik elbuknak. Esznek annak a fának a gyümölcséből, amely végül a halálhoz vezet. Lukács evangéliumának 24. fejezetében viszont – ha elfogadjuk ezt az értelmezést – egy másik férfit és nőt látunk, egy házaspárt. És ők miben részesülnek? Az élet fájának gyümölcséből, amely az örök életre vezet: az Eucharisztiából.
Ebben van valami egészen rendkívüli! Nem tudom, mennyit tudsz a karácsonyfa díszeinek eredetéről, de gondolj csak a gömbökre, amelyeket a fára akasztunk. Milyen színűek ezek hagyományosan? Gyakran pirosak és zöldek. Lehet, hogy egy kicsit messzire megyek ezzel a párhuzammal, de úgy tudom, hogy régebben a karácsonyfákra piros és zöld díszeket akasztottak, és emellett apró, ostyaszerű süteményeket is. Készítettek kis kerek, édes süteményeket, lyukat fúrtak beléjük, majd ezeket is felakasztották a fára. A középkori német nyelvterületen december 24-én, Ádám és Éva napján, bibliai témájú misztériumjátékokat tartottak. Ezek egyik fontos kelléke volt a Paradicsom fája, amelyet almákkal díszítettek.
Ma a karácsonyfadíszek, a piros és zöld gömbök a fa gyümölcseit, az almákat jelképezik. Hiszen az alma lehet piros vagy zöld. Így ezek a díszek a jó és a rossz tudásának fájára, annak gyümölcseire utalhattak. A fára akasztott kerek sütemények viszont az ostyát, az Eucharisztiát jelképezték. És itt érkezünk el ennek a szimbolikának a lényegéhez. Az Ószövetségben, a Teremtés könyvének 3. fejezetében ott van az a bizonyos fa, amelynek gyümölcse halált hozott a világba. De aztán megjelenik egy másik fa: a kereszt fája. És ennek a fának mi a gyümölcse? Az Eucharisztia, amely életet ad az egész világnak. Hiszen Krisztus átdöfött oldalából fakadnak a szentségek: a víz a keresztségre, a vér az Eucharisztiára utal. Az Eucharisztiában Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz, amiről Jézus azt ígérte, hogy aki ezt teszi, annak örök élete van (vö. Jn 6).
Azt hiszem, ez egészen csodálatos gondolat, amelyen érdemes elidőznünk. Amikor tehát piros és zöld gömböket akasztunk a karácsonyfára, azok az élet fáját, illetve a jó és a rossz tudásának fáját idézhetik. Amikor pedig kerek, ostyaszerű süteményeket helyezünk a fára, azok az Eucharisztiára utalnak, az új fa, a kereszt fájának gyümölcsére. Mert ez az új fa. A kereszt az új élet fája. És mi a kereszt fájának gyümölcse? Jézus teste és vére, az Eucharisztia.
És éppen ezt a kapcsolatot fedezhetjük fel Kleofás és feltételezett felesége történetében is. Gondoljunk csak arra, hogy kezdetben nem ismerték fel Jézust. Mintha valami megakadályozta volna a szemüket abban, hogy meglássák, ki jár velük. Egészen addig nem ismerték fel, amíg meg nem törte a kenyeret. A kenyértörés pedig az ősegyházban az Eucharisztiára, a szentáldozásra utaló kifejezés volt.
És most figyeljük meg ezt a csodálatos párhuzamot! Mi vezetett az ember lelki vakságához és a halálhoz az Ószövetségben? Az, hogy Ádám és Éva ettek annak a fának a gyümölcséből. Itt viszont Kleofás és – ha valóban ő volt az útitársa – a felesége, Mária az új élet fájának gyümölcséből részesülnek. A kereszt fájának gyümölcséből, az Eucharisztiából. És ekkor megnyílik a szemük.
De figyeld meg a különbséget! Ádám és Éva szeme is megnyílt, miután ettek a tiltott gyümölcsből. És mit ismertek fel? A szégyenüket és a bűnüket. Kleofásnak és Máriának viszont megnyílik a szeme, és kit ismernek fel? Jézust. Érted, milyen csodálatos ez az összefüggés? Ez egy régi egyházi hagyományhoz kapcsolódó értelmezés. Nem a nagybetűs Szenthagyományról beszélünk, hanem egy kisbetűs hagyományról, amely ilyen módon kapcsolja össze ezeket a bibliai eseményeket.
És van még egy utolsó gondolat, amelyet szeretnék megosztani veled. Egészen lenyűgöző, ahogyan Jézus feltárja a tanítványok előtt a Szentírás értelmét. Nemcsak Kleofásnak és útitársának, hanem a fejezet végén az apostoloknak is. Miért olyan különleges ez? Mert Jézus megmutatja nekik mindazt, ami róla szól Mózes könyveiben, a prófétáknál és a zsoltárokban. Megmagyarázza nekik a Szentírás mindazon részeit, amelyek őrá utalnak.
És most gondolj csak bele! Te már végigolvastad ezeket a szentírási könyveket. A Példabeszédek könyvét leszámítva, amelyet még mindig apránként, napról napra olvasunk, már végighaladtál a Tórán, a próféták könyvein és az egész Ószövetségen. Most képzeld el, milyen lenne, ha Jézus megnyitná az értelmedet, hogy felismerd az Ószövetség minden egyes részletében azt, ami őrá mutat! Hiszen te már ismered ezeket a történeteket.
És talán éppen ezért lenne nagyszerű, ha már most elhatároznád, hogy egyszer újra végigjárod ezt az utat. Talán azt mondod magadban: „Lehet, hogy újrakezdem. Lehet, hogy újra meghallgatom az epizódokat. Lehet, hogy ismét végigolvasom a Szentírást. Talán még egyszer nekivágok!” Mert tudod, ez egy soha véget nem érő utazás. A Szentírás kimeríthetetlen forrása az örömnek, a tudásnak, a bölcsességnek, valamint a hitnek, a reménynek és a szeretetnek.
Kedves bibliaolvasó társaim, imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.









