299. nap: Jeremiás elrejti a frigyládát
Korszak: Makkabeus-felkelés
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk és áldunk téged. Hálát adunk neked. A te Szent Fiad, Jézus nevében kérünk, fogadd hálánkat a mai napon! Kérünk, Urunk, Istenünk, fogadd dicsőítő imánkat, mellyel szeretnénk megadni neked azt a tiszteletet, ami megillet! Te jó vagy. Te dicsőséges vagy. Kérlek, segíts, hogy a beszédünk, a tetteink és mindaz, amit ma megteszünk, a te dicsőségedre legyenek! Kérünk, hadd legyen a te dicsőségedre az is, amit ma nem teszünk meg! Bizonyára belefutunk ma olyan dolgokba is, Urunk, melyekre nemet kell mondanunk. Arra hívsz, hogy elengedjük, letegyük ezeket, hogy megszabaduljunk tőlük. Ha ezt megtesszük, elnyerjük a szabadságot arra, hogy szeressünk téged és a körülöttünk levőket. Kérünk, segíts megszabadulni a haragtól, a keserűségtől, a nehezteléstől! Szabadíts meg, kérünk, a kapzsiságtól, a büszkeségtől és a hiúságtól! Jézus nevében kérünk, segíts megválni mindentől, ami tőled távolt tart! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
A Makkabeusok második könyve elképesztő, ugye? Én mondtam! Mondtam, hogy a Makkabeusok első könyve, hogy is mondjam, kissé száraz… De lépjünk ezen túl! A Makkabeusok második könyve enged némi betekintést például abba, hogy mi is történt a frigyládával. Ha hallgattátok a bevezetőt a Makkabeus felkelés időszakához, akkor ismerős lehet, hogy Jeremiás Kr. e. 600 táján fogta a sátrat, az illatáldozati oltárt és a frigyládát, és elrejtette őket egy titkos barlangban, azon a hegyen, ahol Mózes meghalt. A helyet jelöletlenül hagyta. Na, most figyeljetek! Hatvanvalahány nap múlva hallani fogjuk a Jelenések könyvének 12. fejezetét. Jeremiás idejétől számítva senki sem látta a frigyládát. Itt láttuk utoljára. Ne feledjük, a láda Isten jelenlétét hordozta. Három dolgot őriztek benne, illetve vele: Áron botját, mely főpapi szimbólum; a mannát, a mennyei kenyeret; valamint Mózes törvényeit: a Tízparancsolatot, Isten szavát. A Jelenések könyve 12. fejezetében megjelenik az új frigyláda Mária személyében. Ő hordozza Isten jelenlétét, Jézust. Jézus pedig a nagy Főpap; Ő az igazi Mennyei Kenyér, ahogy azt a János evangélium 6. fejezetében olvassuk. És Ő a megtestesült Ige, aki közöttünk lakozik. Tehát a Jelenések 12-ben látjuk majd legközelebb a frigyládát. Ugye, gyönyörű ez a párhuzam?
De most térjünk vissza a Makkabeusok korába: van újjáépített templomuk, de ez a templom üres. A szentek szentje berendezésének Kr. e. 500 körül veszett nyoma, ami 300-400 évvel előzi meg a Makkabeusok idejét. Azért tekintenek vissza, hogy megmutassák, újjá lehetett építeni, újra lehet szentelni a templomot, de az a templom üres lesz. Persze mutatnak majd be áldozatokat, de az a templom nélkülözni fogja Isten különleges jelenlétét, amelyet jelzett és meg is valósított a frigyláda. – Őrületes, ami itt a Makkabeusok második könyvében történik. Annyira jó! Mennyi összefüggés, mennyi bölcsesség tárul fel.
A cikk a hirdetés után folytatódik…
Nagyon tetszik a szerző előszava is a második fejezet végén. Elmondja, hogy létezik Kirenei Jázontól egy ötkötetes gyűjtemény, ami Júdás Makkabeus és testvéreinek a teljes történetét elbeszéli: mindazokat a dolgokat, amik Antiochusz Epifanésszal és a fiával, Eupatorral történtek. Ez itt, amit a Makkabeusok második könyvének hátralévő részében olvashatunk, az öt könyvnyi anyaghoz képest csak egy összefoglaló. Olyasmit mond, hogy „csak az esszenciáját adom át, olyan röviden és tömören, amennyire csak lehetséges, de rávilágítok, hogy mi Isten szerepe ebben az egész történetben. Bemutatom az egyszerű emberek hűségét: nem csupán Júdás Makkabeus és társainak a csatáit mesélem el, hanem azt is, hogyan volt Isten jelen a történetben, hogyan lettek hősök azok, akik nem hagyták el a hitüket, meg azt is, hogy mások hogyan lettek hűtlenek”.
Ez gyönyörű cél! Érdekes így olvasni ezeket a történeteket, hogy már ismerjük a szereplők neveit. Az elmúlt 16 napban róluk olvastunk. Júdás Makkabeusról, Mattatiás fiáról, testvéreiről, Jonatánról és Simonról, és az ő fiáról, Jánosról. Mindnek emlékszünk a nevére. És bizony rá kell jönnünk, hogy vannak emberek, akiknek az emléke megmarad, és vannak, akik feledésbe merülnek. Nyilvánvalóan fontos, hogy emlékezzünk a történelemre, és fontos, hogy tiszteljük az őseinket, amennyire csak lehetséges. De egyszer majd, amint azt már mondtuk korábban is, mindannyian feledésbe merülünk. Mégis fontos úgy élnünk, hogy amikor majd emlékeznek ránk, legyen mire emlékezniük. Lehet, hogy nem emlékszik majd rád az egész világ. De ha majd a gyerekeid, az unokáid megemlékeznek rólad – mi fog rólad az eszükbe jutni?
A mai olvasmányunk végén, Sirák fia könyvének 44. fejezetében az atyák dicséretét olvastuk, mindazoknak a dicséretét, akik előttünk jártak: Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob… És belőlünk mire fognak emlékezni a szeretteink? Azt hiszem, ez igen fontos kérdés. Emlékeznek majd konkrét dolgokra? Emlékeznek majd arra, hogy szerettük őket? Emlékeznek majd arra, hogy szerettük az Urat? Fogják-e miattunk egy picit is jobban ismerni Jézust? Remélem. Remélem, így lesz a családommal és mindazokkal, akikkel együtt dolgozom, akik közt szolgálok. Semmi baj, ha elfelejtenek. De remélem, elmondhatják majd, hogy a tanúságtételünk miatt jobban ismerik Jézust. Ez épp elég! Akkor az sem baj, ha minket elfelejtenek. Ha a mi nevünket el is felejtik, de Jézusét nem, az éppen elegendő.
A Sirák fia 43,27-tel szeretném ma befejezni: „Sokat mondhatnánk, s még nem jutnánk végére, de egy szó a vége, az, hogy ő a minden.” Istenről örökké beszélhetünk, Istent örökké dicsérhetjük. Igen: „Sokat mondhatnánk, s még nem jutnánk végére, de egy szó a vége, az, hogy ő a minden” (Sir 43,27). Így folytatja: „Honnan vegyünk erőt, hogy őt magasztaljuk? Hiszen nagyobb ő, mint minden művei. Félelmetes az Úr és rettentően nagy, hatalmas tettei csodálatra méltók. Magasztaljátok őt dicsőítő énekkel, ahogy csak tudjátok, mert még annál is nagyobb. Ha hozzákezdetek, merítsetek erőt, és ne lankadjatok, mert nem értek soha a végére” (Sir 43,28-30).
Ez annyira szép! És tényleg: Istent így dicsőíteni, így ismerni valóban hihetetlen ajándék, úgyhogy imádkozzunk ezért! Imádkozzunk ezért az ajándékért! „Ő A MINDEN!” (Sir 43,27).
Istenünk, te vagy a Minden! Hálát adunk neked, dicsőítünk téged, szeretünk téged! Segíts, hogy még jobban szeressünk!
Testvérek, imádkozom értetek, imádkozzatok értem! Köszönöm. Ajándék, hogy vagytok!
