289. nap: A bölcsesség hatásai

Korszak: Makkabeus-felkelés

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked. Köszönjük a mai napot annak olvasmányaival együtt. Kérünk téged, Istenünk, vezess minden döntésünkben, hogy mindig felismerjük a jót, a helyeset válasszuk, és maradéktalanul teljesítsük a te akaratodat! Szálljon fel hozzád ma is dicséretünk! Jézus nevében kérünk, fogadd el hálánkat, magasztalásunkat és fogadj el minket is, mert a tieid vagyunk! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Kezdésképp nézzük meg közelebbről a Makkabeusok első könyvének nyolcadik fejezetét, melynek címe: „A rómaiak dicsérete”. Nagyon jól megmutatja a fennálló helyzetet, midőn a leáldozóban levő görög hatalom helyébe a rómaiak készülnek lépni. Láttunk már hasonlót? Valamikor az asszírok voltak itt, akiket elűztek a babiloniak, őket viszont a perzsák győzték le, ekkor született meg az Óperzsa Birodalom. Utána érkezett az ókori Görögország. Legújabban viszont már a rómaiak tűnnek fel a láthatáron, akik végül mindent elpusztítanak. Ennek tükrében érdekes azt látni, hogy itt valósággal felmagasztalják őket, mennyire jóságosak, erősek, ellenállhatatlan hódítók, de ugyanakkor hűségesek is a szövetségeseikhez. Így hát egyértelmű, hogy addig kell szövetségre lépni velük, amíg lehet.

Itt van tehát ez az új alapítású zsidó állam, mely frissen vívta ki a függetlenségét Júdás Makkabeus vezetésével. Kiűzték a görögöket és most a rómaiak barátságát keresik, mert úgy érzik, hogy Róma lesz a térség új ura. Császáruk még nincs, az országot egyelőre a szenátus vezeti. A 15. és 16. versben leírják, hogy miként: háromszázhúsz szenátor vitatja meg az ügyeket napi szinten és választ évente egy legfelsőbb vezetőt. Ő nem tekinthető uralkodónak, hiszen megbízatása határozott és elég rövid időre szól. Meglehetősen sajátságos rendszer. Nem is tudom, volt-e valaha ilyen a rómaiak előtt.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

A Makkabeusok első könyvének szerzője, aki elismerően szól mindezekről, tárgyilagosan értékeli a helyzetet. Rómával most tényleg célszerű szövetségre lépni. Júdás Makkabeus és követői ugyan sikeresen küzdöttek a megszálló görögökkel, de azért érzi mindenki, hogy ez nem mehet örökké így.

Júdás Makkabeus és testvérei rendszeresen kérik az Úr segítségét, és amikor harcra kerül a sor, csak rá hagyatkoznak. A korábbi háborús vagy vészhelyzetekben viszont, amikről a Királyok vagy a Krónikák könyveiben olvashattunk, még másképpen mentek a dolgok. Isten prófétái természetes módon ott voltak közöttük, s ők voltak azok, akik mindig átlátták az eseményeket, és kezükben tartották az irányítást. Ők egyfajta lelki vezetők és központi személyiségek voltak.

Itt egyetlen prófétát sem látunk.

Pár fejezettel korábban, amikor visszamennek Jeruzsálembe és helyreállítják a templomot, még meg is jegyzi a szerző, hogy nem tudják, hogyan kell helyesen bánni a megszentségtelenített kövekkel, az oltár darabjaival, amiket a templomban meggyaláztak. Így hát inkább eltemetik ezeket a köveket azzal, hogy majd csak jön egy próféta, aki tudni fogja a teendőket. Nem nevezném ezt vakrepülésnek, de nincs köztük senki, aki hitelesen meg tudja fogalmazni Isten szavát, leírni az ő akaratát életükre vonatkozóan. Igen, persze ott vannak a hagyományaik és az írások, de nincs egy afféle Sámuel-szerű hang, nincs egy Illés vagy egy Izajás.

Nagyon sok időt töltöttünk már a prófétákkal, így tudhatjuk, hogyan hangzik a szavuk. Mondhatnak például olyat, hogy „ne lépjetek szövetségre Egyiptommal! Azt hiszitek, ez megment titeket, de nem fog. És ne lépjetek szövetségre más királyságokkal sem, mert ők sem fognak segíteni! Szigorúan csak az Úrban bízhattok!”

Rendkívül érdekes, ahogy itt látjuk Júdás Makkabeust a társaival együtt egyetlen próféta nélkül, aki megtilthatná a szövetséget Rómával. Így hát meg is kötik azt. A rómaiak jól bánnak barátaikkal és szövetségeseikkel, és még semmi jele sincs annak, hogy ez a rendszer végül egy birodalommá lesz, amit egy zsarnok, diktátor császár ural majd. Most még csak egy bölcs szenátust látnak.

De mit szólna most egy próféta, ha lenne? Azt, hogy „rendben, csináljátok!?” Vagy inkább azt, amit akkor mondogattak, amikor az Egyiptomhoz való közeledés kérdése merült fel: Ne lépjetek velük szövetségre, mert rabszolgasorba fognak titeket taszítani. Ugyanis ez fog történni kicsivel később.

Most térjünk át Sirák fia könyvének 22. és 23. fejezetére. A tegnap olvasottakhoz hasonlóan ezek is a bölcsességről, a balgaságról és az önuralomról szólnak. Micsoda hihetetlen ajándék, hogy ezzel tölthetjük az időnket! Elmélkedhetünk a bölcsesség értékéről és a balgaság hiábavalóságáról.

Nemcsak azzal van a gond, ha valaki balga, hanem azzal is, ha valaki balgákkal időzik. Sirák fia így szól: „Hét napig szokás a halottat gyászolni, a gonoszt és balgát életük minden napján” (Sir 22,12). Előtte még ezt is mondja: „A balga esete rosszabb a halálnál” (Sir 22,11). És hozzáteszi: „Ostoba emberrel ne sokat beszélgess, a balgával pedig ne igen érintkezz. Óvakodjál tőle, nehogy bajba kerülj, s beszennyezd magadat, mikor találkoztok. Kerüld el őt, akkor nyugalmat találsz, és nem bosszankodsz ostobasága miatt” (Sir 22,13).

Ezt mi is megszívlelhetjük mindennapjainkban. Igyekezhetünk minőségi emberekkel körülvenni magunkat. Van egy Jim Rohnnak tulajdonított mondás. Ő a 20. század egyik ismert személyiségfejlesztési és üzleti motivációs előadója. Leginkább arról vált ismertté, hogy a személyes fejlődést, a fegyelmet, a célkitűzést és a szokások szerepét hangsúlyozta. Szóval a mondás így hangzik: „Annak az öt embernek az átlaga vagy, akikkel a legtöbb időt töltöd.” Ennek fényében még inkább érdemes megfogadni a Biblia szavait: „Ostoba emberrel ne sokat beszélgess, a balgával pedig ne igen érintkezz. Óvakodjál tőle, nehogy bajba kerülj!” (Sir 22,13).

És mi van a médiával? Hány olyan influenszert tarthatunk a „barátunknak”, akiket rendszeresen követünk. Vajon megkérdezzük-e magunktól, hogy ezek az emberek bölcs életet élnek vagy inkább ostobák? Reméljük, hogy bölcsek, de mi van, ha az utóbbi? Mi meg rendszeresen hagyjuk, hogy butaságokkal beszéljék tele a fejünket…

Az is lehet, hogy valamely sorozat egyes szereplőjével azonosulunk, vagy talán nem a sorozatok alakjait csodáljuk, hanem az őket játszó színészeket, netán azokat, akik a történeteket írják. Talán jobban tennénk, ha mégsem „barátkoznánk” ilyen személyekkel, hiszen esetenként nagyon más értékeket vallanak, mint mi. Ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretetre méltóak, sem azt, hogy egy percet sem szabad rájuk szánni. Jézus értük is meghalt, és nem hiába. Mégis: a kapcsolódásainkon és kapcsolatainkon múlik, hogy a bölcsességet vagy a butaságot engedjük-e be napi szinten az életünkbe. Úgy gondolom, ez nagyon jó téma a lelkiismeret-vizsgálathoz. Én úgy vagyok vele, hogy alapvetően azokat követem, és azoknak a véleményére adok, akik velem egy értékrenden vannak.

Még pár dolog így végezetül. „Ki állít őrszemet a szám elé, és ki tesz jól záró pecsétet ajkamra, nehogy ravaszul szóljak és a nyelvem a vesztemre legyen?” (Sir 22,27). Ezzel zárul a fejezet.

„Őrszemet a szám elé.” Ez a 141. zsoltárra emlékeztet: „Állíts, Uram, őrséget szám elé, és védelmet ajkam kapujához!” (Zsolt 141,3). Azaz, nagyon kell vigyáznom arra, hogy mit mondok, illetve, hogy tudjak lakatot tenni a számra.

Szeretem ezt a gondolatot is: „Ki forgatja a korbácsot az elmém felett, a bölcsesség fenyítő botját a szívem felett, hogy ne részesüljenek hibáim kíméletben, és ne maradjanak bűneim büntetlen? Hogy ne gyarapodjék hebehurgyaságom, és a bűneim ne szaporodjanak.” (Sir 23,2-3). Másképpen szólva: „Uram, bárcsak fegyelmezettebb lennék! Korbácsot kívánok a gondolataim fölé, a bölcsesség fegyelmét elmém fölé. Mindezt azért, hogy ne kövessem el újra meg újra ugyanazokat a hibákat, melyek gyarapodó butaságomról tanúskodnak, és ennek következtében bűneim maguk alá ne gyűrjenek. Inkább így szólnék: Uram, fegyelmezd meg elmémet! Gondoljon gyönyörű dolgokra, szívem pedig forduljon a jó felé, hadd hozzak bölcs döntéseket!”

Utolsó megjegyzés. A 23. fejezet vége felé fogalmazódik meg a kérdés: „Ki lát engem?” „A férfi, aki vétkezik ágyában, azt gondolja magában: »Ugyan ki lát engem? Betakar a sötét, elrejtenek a falak, senki sem lát engem, miért félnék hát vétkezni? A Magasságbeli nem ügyel vétkemre.«” (Sir 23,18). Ez bármilyen bűnről is szólhatna. Rengeteg van, amit személyesnek tartunk, amik csak ránk tartoznak, úgy mondjuk, magánügyek. De a bűn sosem magánügy. Lehet, hogy csak mi tudunk róla, de a bűn akkor sem lehet magánügy. Jézus mondja: „Nincs semmi elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s titok, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondtok, világos nappal hallják majd, és amit a zárt falak közt fülbe súgtok, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” (Lk 12,2-3).

De ne feledjük azt sem, hogy Isten mindig velünk van. Ez nagyon vigasztaló. Ha meggyőződünk róla, ki tudjuk mondani: „Rendben, Istenem, ha te velem vagy mindig, akkor hát hadd járjak jelenléted fényében! Hadd éljek igazságod világosságában! Hadd legyek bölcsességed ragyogásában!” De sajnos Isten jelenlétének tudatában is néha az ostobaságot választjuk a bölcsesség helyett, és azt kérjük: „Istenem, ne engedd, hogy titkos bűneim kitudódjanak! Személyes bűnömet ne tudja meg más!” Pedig sokkal inkább azt kell kérnünk, hogy „Uram, őrizz meg a bűnbeeséstől! Mindig tarts meg akaratodban!”

Arra lettünk teremtve, hogy világosságban járjunk, hogy a fényben éljünk. Azt kérdezzük: „Istenünk, mit mondana prófétád a zsidóknak, akik Rómával és veled egyszerre akarnak szövetséget kötni? Mit mondanának prófétáid nekünk, amikor felesleges butaságokkal engedjük elárasztani életünket? Amikor a bölcsességed helyett a balgaságot választjuk? Uram, inkább azt kérem, hogy sose feledkezzem meg jelenlétedről, és amikor szükség van rá, állíts őrséget a szám elé, hogy a szavaimmal se vétkezzem! Mert tudom, hogy te a kísértés idején is velem vagy, és akkor is, amikor épp elkóborolnék tőled.

Ezekkel a kérésekkel imádkozunk ma az Úrhoz.

Én pedig imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem is!