280. nap: A szövetség népe
Korszak: Visszatérés
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk és hálát adunk neked. Köszönjük igéidet. Köszönjük jelenlétedet és tetteidet kiválasztott néped életében. Köszönjük szeretett néped történeteit, akikkel te szövetséget kötöttél. Kérünk, küldd el Szentlelkedet az életünkbe, hogy tudatosítsuk, hogy minket választottál ki, hogy te harcolsz értünk és hogy szövetséget kötöttél velünk! Segíts, hogy gyermekeidként élhessünk, mert te mindig az Atyánk leszel, most és mindörökké! Hálát adunk és dicsőítünk téged, Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Eszter könyvét befejeztük, de ismételjük át egy kicsit, mi történt! A purim ünnepét ma is megülik a zsidók. Hasonlóan ünneplik, mint amikor mi karácsonykor ajándékokat adunk egymásnak, mert a háromkirályok is ezt tették; vagy amikor mindenszentekkor jelmezekbe öltöznek az emberek. Vannak olyan országok, ahol nem a szenteket ünneplik, hanem azt mondják, hogy a mindenszentek előestéjén a holt lelkek körbe járnak a házaknál, de ahol van töklámpás, azt elkerülik… Jó alapról indult, aztán kicsit eltorzult a dolog. A purim ünnepe nem egy eltorzult ünnep, mint a halloween, de ott is vannak jelmezek és az egész világon ünneplik a zsidók. Kétezer-ötszáz éve megemlékeznek arról, hogy különböző nemzetek és királyságok el akarták söpörni a zsidó népet a föld színéről, de Isten megvédte őket. A legkegyetlenebb ilyen kísérlet a II. világháború idején történt. Nem a „holokauszt” szóval nevezzük meg ezt, mert ez a szó a zsidó írásokban az Istennek bemutatott égőáldozatot jelenti – hanem a „shoah” szóval utalunk a népirtásra. (Ennek magyar fordítása: csapás, veszedelem.) A zsidó emberek, amikor olvassák Eszter történetét, arra gondolnak, hogy „igen, a szokásos történet. Gyűlölnek minket, mert mi az Úrhoz, az Istenhez tartozunk”.
Eszter könyvének 9. fejezetében és utána is látjuk, hogy a zsidók bosszút állnak azokon, akik meg akarták őket ölni. Az Ószövetségben nagyon sok erőszak, gyilkosság, halál és rombolás volt már, de itt, Eszter könyvében valami féle önuralom is megjelenik. Igaz, megöltek 300 embert Szuzában, előtte még 500 embert, majd a szöveg szerint összesen 75.000 embert gyilkoltak meg a tartományokban, de nem fosztogattak, vagyis nem szereztek zsákmányt. A zsidók megölik azokat, akik őket akarták megölni, de nem fosztják ki őket. Ez a lényeg. Önvédelemből cselekszenek és így megmenekülnek, ezen alapszik a purim ünneplése. Nem lépnek túl az önvédelmen, csak az igazságot akarják helyreállítani. Ebben a megtört történetben ez egy reménysugár lehet. Az igazság sugarát és az irgalom sugarát mutatja, mert bár megkapták az engedélyt a fosztogatásra, de mégsem éltek vele. És ez az, ami nagyon fontos.
Térjünk vissza Nehemiás és Eszter történetéhez. Holnap Nehemiás könyvének a végéhez érünk, és elkezdjük Malakiás próféta könyvét. Hol is tartunk a történetben? Ádám-Évánál kezdtük, majd jött Ábrám, azaz Ábrahám, és megígérte neki Isten, hogy általa nyer áldást a Föld minden népe; annyian lesznek, mint égen a csillag és mint homokszem a tengerparton. Kánaán földjének birtoklására is ígéretet kapott. Majd Izsákot, Jákobot és Józsefet látjuk, aki aztán Egyiptomba került. Később mindenki, az egész nagy család Egyiptomba ment, rabszolgák lettek, ahonnan később Mózes és Áron által Isten kiszabadította őket. Mózesen keresztül megköttetett a szövetség. Megalkotják a szent sátrat a szövetség ládájával, jön a pusztai vándorlás, majd végre belépnek az ígéret földjére Józsuéval. Ezután jött a Bírák könyve, amikor még nem volt királyuk. Ekkor azt tették, ami a saját szemükben helyes volt. Jött Sámuel, aki felkeni Sault és utána Dávidot is királlyá. Folytatódik a történet Salamon után a kettészakadással, majd jönnek az asszírok, a babilóniaiak és a perzsák.
Most itt vagyunk, amikor visszatértek a zsidók a hazájukba, a Szentföldre. Nehemiás, Ezdrás és Zerubbábel jelenik meg, majd hamarosan érkeznek a görögök a makkabeusi háborúkban. És Isten ígéretei még mindig élnek. Még mindig azt ígéri, hogy Ábrahám leszármazottait nagy néppé teszi. Képzeljük csak el, hogy több száz év eltelt, a királyság kettészakadt majd eltűnt, és Isten népe hetven évig fogságban volt. Nem csak Babilonban és Perzsiában szenvednek, hanem a görögök és a rómaiak is uralkodnak majd felettük.
Kérdezhetjük, hogy „Istenem, így hogyan fogod őket megszabadítani? Hogyan fogod azokat az ígéreteket beteljesíteni, amiket Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tettél?” El tudjátok képzelni, hogy milyen nehéz lehetett a várakozás. „Mégis, hogyan fogod ezt megtenni? Mégis, hogyan fogod elhozni a királyságodat erre a földre?”
De mi már tudjuk a választ.
Viszont nagyon jó most megállnunk egy pillanatra, és felismernünk, milyen hosszú utat tettünk meg az elmúlt 280 napban – és milyen hosszú utat tett meg a zsidó nép évszázadokon át, sőt ezen a ponton már majdnem kétezer éven keresztül.
Vártak. Bíztak. Haladtak tovább. Dolgoztak. Istent imádták. És mindezt hitben tették. Nem tudták, hogyan fog Isten cselekedni, de tudták, hogy cselekedni fog. Ez pedig számunkra is rendkívül fontos. Mert a saját életünkben sem mindig tudjuk, hogyan lesz velünk Isten. Nem tudjuk, hogyan fog megmenteni bennünket. Nem tudjuk, hogyan fog megszabadítani. De azt tudjuk, hogy meg fogja tenni. Tudjuk, hogy megment bennünket. Harcol értünk. És azért lehet hitünk, mert előttünk jártak atyáink és őseink. Mi, keresztények, beoltattunk a szövetség népének fájába, a zsidó nép fájába. Ezért tudjuk: Isten hűséges volt hozzájuk, hűséges most is, és hozzánk is hűséges lesz. Közben pedig imádkozunk egymásért – miközben persze Isten már most is hűséges. Én imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem is!
