51. nap: Izrael Istentisztelete – Biblia egy év alatt podcast
Korszak: Egyiptom és a Kivonulás
Ima
Mennyei Atyánk! Köszönjük az igédet, hogy vezetsz minket ezen az úton, hogy megosztod velünk a szívedet. Mert ha megnyílunk előtted, akkor tanítasz minket az igéddel, átalakítod az elménket, a szívünket, betöltesz a te jóságoddal. Segíts, hogy bízni tudjunk benned, hogy továbbra is megnyíljunk előtted! Segíts, hogy kíváncsiak legyünk, ne kételkedők, hogy a szívünk bölcs legyen, ne pedig cinikus! Istenünk, bízunk benned, szeretünk téged, hálát adunk neked. Fogadd hálánkat a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmas nevében. Ámen.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Elmélkedés
Végigvettük tehát a Kivonulás és a Leviták könyvét. És mivel végződik a Kivonulás könyve? Az egyik legfontosabbal: a szent hajlékkal. Tartsuk ezt észben! Egyértelmű, hogy a kivonulás viszi a történeti szálat: több fejezetben, több napon keresztül halad a történet, de néha megállunk, és a papok öltözetére, a mosdómedence építésére, az illatáldozat oltárára vagy a mécstartóra koncentrálunk, és ezek részletes leírására. De miért is? Mivel az istentisztelet helye elsőbbséget élvez.
Ez nagyon fontos mindannyiunknak, főleg most, hogy együtt járjuk bibliai utunkat. Tudjuk, hogy Isten igéje rendkívül fontos, de ehhez hasonlóan fontos Isten imádása is. Tehát: befogadjuk Isten igéjét, ez átalakítja a gondolkodásunkat, és kinyilatkoztatja nekünk, hogy kicsoda Isten. De hogyan formálja Isten az ő népét az Ószövetség és az Újszövetség ideje alatt a mindennapokban? Istentisztelettel. Ezért olyan kritikus fontosságú az istentiszteletek helyes megtartása. Isten imádása sosem cserélhető fel azzal, hogy egyszerűen csak hallunk Istenről. Az ő képmására teremtettünk, a keresztségben neki szenteltek minket, száz százalékban az az elhívásunk, hogy imádjuk Őt. Ez az egyik oka annak, hogy kiemelkedő fontosságúnak tartom a Kivonulás könyvének utolsó szavait, benne a dicsőség felhőjének megjelenésével, ami beborította a találkozás sátrát.
Láthatjuk, hogy hétköznapi dolgokat gyűjtöttek össze, csupa szükséges dolgot: aranyat, bronzot, stb. Bútorokat készítettek, bámulatos ruhadarabokat szőttek Áronnak és fiainak, a papoknak. De ezek mind közönségesek voltak, amíg fel nem szentelték őket, amíg el nem különítették őket, amíg szentté nem lettek.
Aztán a felhő beborította a találkozás sátrát, és Isten dicsősége betöltötte a hajlékot. Tehát azok a berendezési tárgyak, amik eredetileg közönségesek voltak, Isten jelenlétét hordozták, amint felszentelést nyertek.
Van ám itt még valami, ami mindannyiunk számára fontos lehet, ha nem csak a szent helyekre és tárgyakra gondolunk, hanem saját magunkra is, akik szintén hétköznapiak vagyunk, ami a teremtésünket illeti. Persze csodálatos alkotások vagyunk, de mégsem rendhagyó módon. Ám amikor megszentelődünk, akkor rendkívülivé válunk, és amikor Isten jelenléte közöttünk van, az valami egészen különleges.
Figyelemre méltó az utolsó pár sor: „Amikor aztán a felhő a hajlékról felemelkedett, Izrael fiai tovább indultak vándorlásukon. Ha nem emelkedett föl, akkor nem indultak el addig a napig, amíg fel nem emelkedett.” (Kiv 40,36-37). Azt kell itt megjegyeznünk, hogy várjunk az Úrra: akkor induljunk, amikor Ő készen áll az indulásra, amikor pedig azt mondja, maradjunk, akkor maradjunk.
Az utolsó kis megjegyzés a Leviták 27-hez, a fogadalmi ajándékokról szóló tanításhoz: ez olyasmi, amiről az Írások újra és újra tanítanak majd, egyre többet és többet. De mi is a fogadalmi ajándék valójában? Volt már szó azokról az adományokról, amiket Isten megparancsolt: be kellett mutatni bizonyos hálaáldozatokat, ételáldozatokat vagy bűnért való áldozatokat. Néhány izraelitát viszont annyira megérintett az Úr, hogy még több adományt akartak adni a fogadalmi ajándékok által. Lássuk ezeket az átváltási értékeket: tudjátok, hogy a 20 és 60 év közötti férfiak vagy ennyi idős nők 50 sékelt, 30 sékelt vagy 20-at fizessenek be, stb. Mi is ez? Amint tudjuk, csak a leviták dolgozhatnak a szentélyben. Ha valaki szolgálni akarta az Urat és a szent hajlékot, de nem tehette, mert nem volt levita, annyit tehetett, hogy kiszámolta, hogy például a 20 és 60 év közötti korosztályban a szolgálatának az értéke 50 sékel lenne; vagy nők esetében ebben a korosztályban 30 sékel lenne. Azt mondhatta: tudom, én magam nem mehetek a szentélybe, de felajánlhatom az Úrnak a munkám értékét. Vagy ugyanígy ígérhetek egy állatot is. Volt néhány állat, ami azonnal az Úré lett, ugye, az elsőszülött hímek minden nyájból és csordából – de ez nem fogadalmi ajándék. Ha viszont van egy másik állatod is, amit az Úrnak akarsz adni – fantasztikus, azt is megteheted.
Nekem nagyon tetszik, hogy az Írás kiemeli, hogy az Úrnak ajánlhatsz egy borjút a születésekor, és mondhatod, hogy ez az én fogadalmi ajándékom. De ha ez a borjú elképesztően szép állattá cseperedik, és úgy érzed, ejnye, ezt a díjnyertes állatot nem is akartam odaadni – az akkor is szent az Úr szemében. Neki adtad, át kell adnod, vagy fizetned kell: megválthatod, hogy megtarthasd magadnak, de egy extra ötödrészt kell fizetned az ára felett. Ez így van jól, így normális.
Hányszor fordul elő, hogy akarunk valamit adni az Úrnak, mondjuk reggel: „Uram, ezt neked adom.” – Aztán jön egy másik lehetőség, hogy mást csináljak, máshova menjek, és vissza akarom venni. De ha az övé, akkor az övé! Például elhatározom, hogy 8-kor elmegyek a napi misére… Ó, de közbejött még valami… Mintha azt mondanánk: hát, ha egyszer ezt az időt az Úrnak szenteltem, akkor az a reggel nyolc óra valóban az övé, és nem vehetem csak úgy vissza. Látjátok, a Leviták könyvén keresztül újra és újra ezt látjuk: vannak dolgok, amik az Úré, amiket azért kell megtennünk, mert Ő kérte tőlünk. És vannak olyanok is, amelyeket azért tehetünk meg, mert a szívünket indította arra, hogy szeretetből ajánljuk fel neki. Mégis, sokszor megkísért bennünket, hogy visszavegyük, amit felajánlottunk.
Annyira szeretem, hogy a Leviták könyve – és valójában az egész Biblia – ilyen valóságosan szól hozzánk. Mert hányszor van az, hogy azt mondjuk: „felajánlom ezt vagy azt”, aztán mégis vissza akarjuk venni. És jó, hogy Isten ebben is megszólít bennünket: Ő azt mondja: „Ismerem a szívedet. Tudom, hogy ez néha megtörténik. Tudod mit? Nézd, ez szent dolog, nekem szentelted. Hadd maradjon az enyém.”
Szerintem ez tényleg csodálatos.
És ami még szintén csodálatos: hogy befejezted az 51. napot. Holnap, az 52. napon belépünk a pusztai vándorlás időszakába. Látjuk majd Izrael népét, akik rabszolgák voltak Egyiptomban, átmentek a kivonuláson, és most elindulnak a pusztán át a Számok és a Második Törvénykönyv lapjain.
A 52. napon a Számok könyve 1. fejezetét, a Második Törvénykönyv 1. fejezetét és a 85. zsoltárt olvassuk majd. Jó szívvel ajánlom, hogy előre olvassátok el mindkét új könyv bevezetőjét a Bibliátokban. Sokat segít a történeti kontextus megértésében.
De mindez maradjon holnapra. Ma viszont örüljetek, mert ezt az időt az Úrnak szenteltétek. Felajánlottátok neki, és az az övé – és semmi, amit az Úrnak adunk, soha nem vész kárba. Imádkozom értetek. Kérlek titeket, ti is imádkozzatok egymásért, és értem is, a Zarándok.ma szerkesztőségéért is! Köszönöm.
