Szerte a Kárpát-medencében a Keresztúr, Szentkereszt nevű települések és az e névre keresztelt templomok arról tanúskodnak, hogy a magyar nép hamar felismerte a megváltás jelének és eszközének erejét. Tiszteletét pedig hitvallásként vállalta. A Szent kereszt felmagasztalásának ünnepén nem pusztán egy darab fát, egy varázseszközt vagy egy szerencsét hozó tárgyat állítunk figyelmünk középpontjába, hanem Isten szeretetének jelére tekintünk, hiszen a szentmisében is ezt énekli a pap: „a bűn fáján győztes sátánt a keresztfáján győzte le Urunk Jézus Krisztus.”
Mit jelent számunkra a kereszt?
1. Elsősorban egy ősrégi díszítőjelet, egy kifejező szimbólumot, amelyet az emberiség már több mint 5000 éve használ. A „keresztbe tett” fagerendákat az emberiség régóta nagy becsben tartja. E jelképet megtaláljuk az egyiptomi írásjelek között, mint az élet és az ember szimbólumait. De jelképezte az istenséget, a világmindenséget, az égtájakat, az évszakokat, a Napot és a termékenységet is. Az ószövetségben is szent jelkép a T(tau) betű. Ebből a betűből lett – görög közvetítéssel – a ferences szerzetesek keresztje is.
Mi, keresztények megvalljuk, hogy az addig szégyenletes bitófaként számon tartott kereszten vette el Isten a világ bűneit. Számunkra a kereszt jelének használata hitvallás. Ezért viseljük nyakláncként, fülünkben, autónkban, ezért tesszük ki szobánk falára, háztetőkre, templomaink tornyára, gémes kútjaink gerendáinak csúcsára, utak mentén határjelzőnek. Hitvallásként szerepel címereinkben, a magyar szent koronán, kardjaink markolatán, zászlóinkon, rózsafüzéreinken vagy fejfaként elhunytjaink sírján. Hitvallásként rajzoljuk magunkra étkezés, imádságok előtt, a harang szavára, de akkor is, amikor elhaladunk egy templom vagy egy út menti feszület előtt. Emlékeztetjük magunkat, mibe kerültünk Istennek, s mit jelent a szenvedés. A feljegyzések szerint a keresztény császárok még az elefántoknak is megtanították, hogy ormányukkal „keresztet vessenek”. A büntetés eszköze így még a tudatlan állatok mozdulataiban is megdicsőült.
Amikor Nagy Konstantin édesanyja, Szent Ilona császárnő jeruzsálemi zarándoklata alkalmából megtalálta és kiásatta a keresztfa ereklyéjét, diadalmas menetben hozatta Rómába, mint az Üdvözítő kereszthalálának „tárgyi bizonyítékát”. A leírások szerint egy darabkáját Konstantin szobrának talapzatán is elhelyezték.. A kereszténység felszabadulása után a kereszt vallás-beazonosító jellé lépett elő. Amikor Marco Polo találkozott a tatár kánnal, és egy díszes feszületet ajándékozott neki, a kán állítólag így köszönte meg: „Különös vallás a tiéd, hogy egy akasztófát szépnek tud látni…”
2. A szenvedést nem lehet kiiktatni életünkből. Isten nem mentesít minket a kereszttől. Inkább figyelmeztet általa, hogy szenvedés nélkül nincs áldozat, nincs megdicsőülés. Nagypéntek és Húsvét ugyanannak az életnek, mint éremnek a két oldala. Aki úgy vet magára keresztet, vagy úgy hordja nyaklánca végén, hogy közben ki akarja iktatni a szenvedést, netán azért teszi, hogy megússza a fájdalmat, aki csak vigasztaló vagy mennyeket ígérő jézusi szavakat olvas ki a Bibliából, és elfelejti azt, amit Jézus kifejezetten a kereszthordozásról mond („Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.” – Lk 14, 26), az nem értette meg a kereszt titkát. Aki csak beszél a saját keresztjéről és sajnáltatja magát, sőt minél hamarabb meg akar szabadulni, aki folyton csak pöröl istennel és lázadozik ellene, az könnyen elfelejti, hogy Jézus Krisztus a második isteni személy, aki az Atyaistent a kereszten dicsőítette meg. Ebből viszont az következik, hogy a mi „felmagasztalásunk” is csak Krisztus keresztje által történhet meg.
A keresztet nem lehet kiradírozni életünkből. Ahogyan az édesanyának is fájdalommal jár az életadás, és mégis vállalja azt. Mert az élet fölötti öröm erőt is ad és túlcsordul a vele járó szenvedésen. Ugyanígy nekünk is vállalnunk kell életünk keresztjeit. Mindannyian keresztet hordozunk. Keresztjeinket szenvedésből faragták. Tapasztalatból tudjuk, mekkora keresztet jelentünk saját magunknak. Sokszor a legnehezebb magunkat, a magunk gyengeségét, sebeit elviselni. Keresztté válhat alaptermészetünk, ösztöneink, rendezetlen vágyaink-kívánságaink, bűneink, melyekről nem is akarunk leszokni. Csődöt mondunk emberi kapcsolatainkban, nem tudunk elég türelmesek, figyelmesek, alázatosak lenni. Kereszt a betegség, az öregség, s ami azzal együtt jár: fogy az erőnk, kihull a hajunk, gyengül a látásunk, romlik a memóriánk, néha fölösleges tehernek érezzük magunkat. Ugyanakkor keresztet jelentenek néha hozzátartozóink is: férjünk, feleségünk, anyósunk, nyavalygó és elégedetlen gyermekeink, zaklató rokonaink, öregedő szüleink, szomszédunk, munkatársunk, főnökünk, – akiket ki nem állhatunk –; de ugyanígy keresztként kell elviselnünk alkoholista családtagunkat, börtönbe került rokonainkat, vagy éppen zsarolással próbálkozó barátainkat, ismerőseinket… Keresztté válhat a külvilág, embertársaink elviselhetetlen közömbössége, a fogyasztói őrület, a hivatalok packázásai vagy a bürokrácia útvesztői is.
Azonban ne higgyük, hogy csak nekünk lehetnek keresztjeink, és azok a legnagyobbak… Hiszen keresztből mindenkinek kijut. Mi is keresztté válhatunk mások számára. De vigasztaló, hogy mindenkié akkora, amekkorát hordozni tud. Nincs annak értelme, hogy összeszorított ököllel, fogcsikorgatva kérdőre vonjuk Istent: miért büntet? Miért pont engem? Látjuk az utóbbi napok katasztrófájából is (2001. szeptember 11, – szerk. megj.), mekkora borzalmakra képes a gonoszság. És Isten megengedi a szenvedést, a keresztet, mert azt is a jó szolgálatába állítja. Amint a Szűzanya életében látjuk, életünkben is felmagasztalódik a fájdalom, talán éppen úgy, hogy az igazságosság jegyében kiegyenlíti az emberek ellen elkövetett szörnyűségeket. Amikor tehát keresztet hordozunk, Isten nincs távol. Ott a keresztben. Mert szeret. Szeretetből ős is együtt szenved velünk.
3. Az igazi szeretet meg van jelölve a kereszthordozással. Barsi Balázs ferences teológus erről így elmélkedik: „Szeretni testvéreimet, szeretni enyéimet, de nem álcázott szeretettel, hanem odáig menve, hogy ha kell, feladom napirendemet, étrendemet, ízlésemet, eltekintek esetleges nagyobb tudásomtól, ha ezzel a lemondással az ő lelki javát szolgálhatom… Az igazi szeretetben igenis erőszakot kell tennünk néha magunkon, egyébként előbb-utóbb szeretteink ellenére élünk, és elviselhetetlenek, botránykő leszünk számukra…” ( Barsi Balázs: Mélység a mélységet 3. k., 333. old) Vasadi Péter író pedig azzal egészíti ki: „Az ember vagy lélekszülő, vagy lélekrontó. Vagy cipeli magát a vállán, mint keresztet, vagy mások vállára dől, szétdobált lelki végtagokkal, faragatlanul, pimaszul, keményen. ha két ember leemeli egymást a válláról, s keresztjeként hordozza a másikat, kitartóan, életre-halálra, megszületik a lélekben a szeretet…” (In: Barsi B. : Mélység a mélységet 3.k.., 333. old.)
Sokan feltették már a kérdést: hol van Isten a szenvedés idején? Az amerikai Bostonban élő, máramarosszigeti zsidó származású Nobel-díjas író, Elie Wiesel botrányosnak tartotta azt, hogy lengyel katolikusok Auschwitz haláltáborának helyére egy óriás keresztet emeltek. De az ugyancsak zsidó származású, világhírű festő, Marc Chagall hívő emberként, a haláltáborok égetőkemencéinek füstölgő kéményei közé Krisztus keresztjét festette…
Igen, mert a keresztény ember látva a szenvedést, nem bűnbakot keres, nem magyarázkodik, nem lázad Isten ellen, nem kábítja testét-pszichéjét olcsó zsibbasztókkal, nem akar menekülni, hanem Krisztus keresztjére tekint. nem engedi meg magának, hogy besavanyodott arccal, megkeményedett szívvel, kényszerből vigye ólomsúlyú keresztjét, mert tudja, hogy élete zarándokútján a kereszt útjelző. Jelzi Isten álláspontját. Emlékeztet: eddig ment el érted az Isten.
4. A kereszt jelzi, hogy megváltottak vagyunk. Minden baj, rossz, sötétség, bűn ellenére Istennek, s az őt szerető embernek vannak eszközei a gonoszság legyőzésére. A szenvedésre is ez az egyetlen magyarázat. „Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak” – mondja a próféta. (Zak 12, 10) Mindnyájan az élet hajótöröttjei vagyunk, és csak Krisztus keresztje az a deszkaszál, amely ezt a hajótörött világot biztos partra mentheti. ha mindennap feltekintünk Jézus keresztjére, mint annak idején a zsidók a rézkígyóra, akkor lesz erőnk a magunk keresztjét is hordozni. ne akarjuk tehát elutasítani, ne morgolódjunk miatta, ne kedvetlenül, kelletlenül cipeljük, ne keresztezzük mások életét, hanem hordozzuk bizalommal a magunk és egymás keresztjét, tudva azt is, hogy Isten ma is együtt szenved velünk.. A muzulmánok is prófétának tartják Jézust, de ők úgy gondolják, hogy szenvedése nem volt valódi, igazi, megváltó kereszthalál. Hiszen nem szűnt meg a rossz a Földön. talán Isten Jézust valami gonosztevővel kicserélte… Számukra elképzelhetetlen, hogy Isten együtt szenvedjen a szenvedőkkel. Eddig a mélységig ők nem képesek alámerészkedni. Holott épp itt van, épp ez a kereszt titka.
A hagyomány tud egy missziós orvosról, dr. hallról, aki kigyógyította egyik betegét a pestisből, de eközben ő maga is elkapta a pestist, és belehalt. Ugyanezt olvassuk Damján atyáról is (Damian de Vesteur, szerk. megj.), a leprások megmentőjéről, a belga nép védőszentjéről. Isten nem nézi közömbösen Fia szenvedését, hanem együtt szenved vele. Ezzel a kiszolgáltatottsággal veszi magára és semlegesíti a rosszat. A megváltás evangéliuma ezt is jelenti.
Chiara Lubich, a Fokoláré lelkiségi mozgalom megalapítója azt mondja: „A szentek olyan emberek, akik képesek megérteni a keresztet…, követve Jézust, fölvették minden napnak a keresztjét, mint a föld legdrágább kincsét. Időnként fegyver gyanánt forgatták, Isten katonáiként, szerették egész életükön át. Felismerték és megtapasztalták, hogy a kereszt kulcs, az egyetlen kulcs a kincsek kincséhez… Lassanként előkészíti a lelket az istennel való egyesülésre… Az a szükséges eszköz, amelynek segítségével az isteni átjárja az emberit, és az ember – fölemelkedve e világ országából a Mennyek Országába – teljesebben részesedik Isten életében.”
A római birodalomban ismert volt a mondás, miszerint minden út Rómába vezet. Ha mi valóban Krisztus-követőnek valljuk magunkat, lépjünk is az ő útjára, hogy egykoron mi is megdicsőülhessünk, felmagasztaltassunk, és megérkezhessünk – per crucem ad lucem – a kereszten át a fénybe.
