325. nap: Bátorság a hitben
Korszak: Az Egyház
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, és hálát adunk neked. Napról napra hallunk a te kegyelmedről, ahogyan kiárad ránk, hogy találkozzon velünk megtörtségünkben. Segíts, hogy igent tudjunk mondani a te kegyelmedre és ajándékaidra! Segíts, most is igent mondjunk rád, hogy megdicsőítsünk téged mindenben, amit gondolunk, mondunk vagy teszünk. Add, hogy egyre több ember ismerjen és szeressen téged, és mi is egyre inkább szerethessünk! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Kezdjük az Apostolok Cselekedeteivel: Péter és János felment a templomba, melynek kapujában egy béna embert találtak. A Názáreti Jézus Krisztus nevében, Péteren keresztül az Úr meggyógyítja őt. Amit pedig ma olvastunk, az az, hogy emiatt a templomőrség és a szadduceusok őrizetbe veszik őket. Azért, mert „rossz néven vették, hogy tanítják a népet”, (más fordításban: „bosszankodtak”). Mindannyian bosszankodtak. Miért? Azért, mert tanítják a népet, és hirdetik Jézus feltámadását a halottak közül. Emlékezhetünk, hogy a szadduceusok – a farizeusokkal ellentétben – csak Mózes öt könyvében hittek, és elutasították az angyalokba és a feltámadásba vetett hitet. Mivel ők nem hisznek a feltámadás lehetőségében sem, ezért bosszantja őket ez a tanítás.
Pétert és Jánost a főtanács elé vitték. Figyelemre méltó, hogy ugyanazt a két embert viszik oda, akik Jézus pere alatt is ugyanott jelen voltak. Jánosról annyit tudunk, hogy a keresztig kísérte Jézust, Péterről azonban többet is olvashattunk. Tudjuk, hogy ő akkor elbukott, nem volt elég bátor: összetört, és letagadta, hogy ismeri Jézust. Most mégis hihetetlenül bátran szól: „Péter a Szentlélektől eltelve így válaszolt: »Népünk elöljárói és ti vének! Ha azért vallattok ma minket, amiért egy nyomorékkal jót tettünk, hogy vajon hogyan is gyógyult meg, hát tudjátok meg mindannyian, ti és Izrael egész népe, hogy annak a názáreti Jézus Krisztusnak a nevében, akit ti keresztre feszítettetek, és akit az Isten feltámasztott a halálból. Az ő nevében áll itt előttetek egészségesen«” (ApCsel 4,8-10). És tovább is megy, amikor ezt a kulcsmondatot mondja: „Ő az a kő, amelyet ti, az építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,11-12). Ez meghatározó erejű mondat, hiszen maga Jézus is elmondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet… Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6). Péter pedig mindezt újra tisztázza. Nincs üdvösség senki másban.
A cikk a hirdetés után folytatódik…

Az Apostolok Cselekedetei 4. fejezetének kulcsszava a bátorság. Többször is elhangzik ebben a fejezetben. Az apostolok egyszerű, hétköznapi, tanulatlan emberek, mégis elsajátítottak egy új tulajdonságot. Valamit, ami eredetileg hiányzott nekik. „…felismerték őket, hogy Jézussal voltak” (ApCsel 4,13). Nem csak azért különleges ez a fejezet, mert Péter ilyen bátran tesz tanúságot, hanem mert fel is ismerik őket, hogy Jézussal voltak. Különböztek a többiektől. Ebben a fél mondatban pedig rejlik valami mindannyiunk számára. Ez kulcsfontosságú nekünk is. Ha Jézussal élünk, legyünk különbözőek a többiektől! Ha vele vagyunk, hozzá hasonlónak kell lennünk! Péter sok mindenben hasonlít Jézusra. A nyolcadik fejezettől pedig Pálon is ezt fogjuk látni. Erre vagyunk elhívva mindnyájan. Legyünk Krisztushoz hasonlóvá!
Nézzük tovább Péter és János szereplését a főtanács előtt: „Ezzel behívták őket, és megparancsolták nekik, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében.” (ApCsel 4,18). Péter és János azonban azt felelik: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk. Erre újra megfenyegették, aztán a népre való tekintettel szabadon bocsátották őket, mert semmi jogcímet nem találtak megbüntetésükre” (ApCsel 4,19-21). – Nem lehet megállítani valakit, aki már meghalt. Nem lehet megfenyegetni valakit, aki már meghalt. Péter és János pedig ekkor már meghaltak önmaguknak Jézus iránti szeretetből.
Ezek után elengedik őket.
Elmennek barátaikhoz, elmondják, hogy mit mondott a főpap a vénekkel együtt. Amikor ezt meghallják a testvérek, mindannyian imádkozni kezdenek. Miért imádkoznak? Nem azt mondják, hogy „Istenünk, sok veszély leselkedik ránk, és sok az ellenségünk, szóval, adj biztonságot és vedd el a veszélyt”. Ők ezt imádkozzák: „És most, Uram, tekints fenyegetőzéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék szavadat. Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében.” (ApCsel 4,29-30).
Mi se imádkozzunk könnyű életért! Imádkozzunk erőért és bátorságért, hogy szembenézzünk az élettel! Imádkozzunk azért, hogy legyen bátorságunk Jézust követni! Ez a szentek titka. Ők olyan emberek, akik bátran éltek és beszéltek, nem a veszély elmúlásáért könyörögtek, hanem még több bátorságért, valamint azért, hogy még több csoda történjen, és még többen ismerjék fel, hogy Jézus a Messiás, aki legyőzte a halált, és helyreállította az életet mindannyiunk számára.
A Rómaiakhoz írt levélben, a 6. és a 7. fejezetben Pál kérdések mentén ír. Feltesz egy kérdést, bedob egy lehetséges választ, de aztán azt mondja: „Nem, nem erre gondoltam”. Ez egy irodalmi eszköz annak érdekében, hogy néhány dolgot tisztázzon, hiszen az előző fejezet végén Pál azt írja: „…hogy amint a halálban (amikor még testi emberként éltünk) uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás által a kegyelem is, Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,21). Erre utalva kérdezi: „Mit mondjunk tehát? Maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem gyarapodjék?” (Róm 6,1). Hiszen ő maga mondta, hogy ahol több a bűn, ott több a kegyelem is. Minél jobban szükségünk van Isten kegyelmére, ő annál jobban adja nekünk. Így joggal merül fel a kérdés, hogy „mi lenne, ha többet vétkeznék, és így több kegyelmet kapnék?” Pál leszögezi, hogy nem erről beszél: „Ha egyszer már meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk tovább benne?” (Róm 6,2). Amikor szükségünk van kegyelemre, akkor Isten meg is adja. De soha nem okozunk kárt magunknak azért, hogy több kegyelemben legyen részünk.
Gondoljunk bele: Istennel járunk, egy bizonyos szintű kapcsolatban Ővele, a szentségnek egy bizonyos szintjén, és van, hogy bűnbe esünk. Amikor bűnbánatot tartunk, visszatérünk az Úrhoz és gyónni megyünk, Isten nem csak visszahelyez minket oda, ahol voltunk. Ő felemel minket és még magasabbra helyez, mint ahol korábban voltunk, mert ahol a bűn elhatalmasodik, ott túlárad a kegyelem. Ezért van szükség a pontosításra Szent Pál részéről: „Ne keresd a bűnt, de ha mégis bűnt követsz el, bízhatsz benne, hogy Isten még több kegyelemmel halmoz el”. Pál így folytatja: „Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba” (Róm 6,3-4). Valóban így van: a régi ember – aki a mi bukott, testi természetünk – keresztre feszíttetett Krisztussal. Ennek a kegyelmét megkaptuk a keresztségünkben. Amikor pedig valóban megtérünk és elfordulunk a bűntől, akkor a régi embertől is elfordulunk. Akkor megtapasztaljuk a régi ember halálát. Valaki más voltam, mielőtt Krisztusé lettem. Ő megmentett és új teremtménnyé tett engem. Hagyom tehát, hogy az az ember meghaljon. Sokszor csak „megkínozzuk” ezt a régi embert, ahelyett, hogy valóban hagynánk meghalni. Ez annyit tesz, hogy nem mindig fordulunk el egészen a korábbi életünktől. Egy kicsit még életben tartjuk, és engedjük, hogy itt-ott egy kis hatalma még maradjon fölöttünk. Pál azt mondja: „Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek.” (Róm 6,6). Ha tehát meghalunk a bűnnek Krisztussal együtt, akkor hisszük, hogy élni is fogunk vele egy új, megszabadult életet.
A hetedik fejezetben is van valami, amit ki kell emelnünk. Pál a jó és a rossz belső konfliktusáról ír, amiben könnyedén felismerhetjük magunkat. Pál azt mondja: „Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök” (Róm 7,14). Háború van bennünk. Azt is mondja: „De ha azt teszem, amit nem akarok, elismerem a törvényről, hogy jó” (Róm 7,15). Igen, hiszen nem a rosszat akarjuk. Mindannyian a jót akarjuk. „És valójában nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn.” (Róm 7,17). Ez a megtörtségünk felismerése. Pál a „test” szót használja itt, de ez nem a testünk elítélése. Amikor Pál a testről beszél, mindig a megtört emberi természetről szól. A test nem rossz, csak az a részünk rossz, ami nem akarja a jót cselekedni. Pál így folytatja: „Így ezt a törvényt látom: bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen. A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz. Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtől? Hála az Istennek Urunk, Jézus Krisztus által! Értelmemmel tehát Istennek szolgálok, de testemmel a bűn törvényének” (Róm 7,21-25). Ezek a sorok azt rejtik, hogy még mindig megtörtek vagyunk, egy pocsolya az életünk, mégis: „hála legyen Istennek”!
És éppen ez a lényeg. Hogy a rendezetlenség, a küzdelmeink és a gyengeségeink kellős közepén is képesek legyünk dicsőíteni Istent. Hálát adni neki azért, hogy jelen van, és azért, amit ebben a zűrzavarban, a mi tökéletlenségünk közepette is véghezvisz.
Kedves bibliaolvasó társaim, nem is szeretném tovább rabolni az időtöket. Hihetetlen ajándék számomra, hogy együtt járhatjuk ezt az utat.
Szeretném, ha tudnátok, hogy imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.










Köszönöm, hogy ilyen sokan hisszük,ha vetkezünk is Isten megbocsájtja bűneinket!Azért sokan és sokat imádkozzunk!Isten áldja Kornél Atyát!
Kedves Kornél Atya!
“Bátorság a hitben” címet adtál ennek az epizódnak.
Boldogok, akik ezt meg tudták tenni abban az időben, amikor a vallás gyakorlása tiltott volt. Azok is boldogok, akiket megkínoztak érte, azok pedig különösen, akiket megöltek a hitükért, mert ők már Isten országában vannak.
Amióta ismét szabad vallásgyakorlás van, ez próbára tesz bennünket. Akik szilárdan kitartottak, most felszabadultan, örömmel járhatnak templomba, az őszinte gyónásukkal elnyerhetik a bűneik bocsánatát, és részesülhetnek a szentségekben. És ez nagyon nagy kegyelem!
Akiket mint az örvény, magával ragadott az ateizmus, válaszúton vannak. Kérik-e Jézus Krisztus szeretetét, akarnak-e megtérni, vagy továbbra sem hisznek.
Akik hosszú idő után jutnak el a felismeréshez, hogy a hit az egyetlen igaz út, a Szentháromságba vetett szilárd hit, megmenekülnek, mert Isten türelmesen, és tárt karokkal vár mindenkit. Ekkor kapjuk meg azt a kegyelmet, hogy vállaljuk a hitünket, és látszódjék is rajtunk, mennyire megváltoztunk, és bátran beszéljünk az Istenben, Jézus Krisztusban, és a Szentlélekben való hitünkről.
Kérem, hogy gondolkodjanak el az üzenetemen, és kívánom, hogy helyesen döntsenek.
Imádkozom mindenkiért, bárhogyan dönt is, mert tudom, hogy Isten szeretete mindenkire kiterjed.
Imádkozom azért, hogy minél többen érezzék a vágyat a megtérésre, és legyenek szilárdak a hitükben. Szebb, jobb, boldogabb, békésebb lesz az életünk, és bátran elmondhatjuk, hogy Jézus Krisztus mindenkit szeret, a hibáinkkal együtt is.
Köszönetet kell mondanom Kornél Atyának, hogy Isten üzenetét minden nap elküldi nekünk, és minden munkatársának, akik lelkesen, önzetlenül segítik a podcastek elkészítésében, és az Ige hirdetésében.
Csepelláné Boda Julianna
Értékelés:*****