324. nap: Jézus neve
Korszak: Az Egyház
Ima
Mennyei Atyánk, dicsérünk téged, és teljes szívből hálát adunk neked. Köszönjük ennek a napnak az ajándékát. Köszönjük irgalmad ajándékát, amely minden egyes reggel megújul. Köszönjük a kegyelem ajándékát, amely a maga teljességében és ingyenesen jön el hozzánk: nem olyasmi, amit kiérdemeltünk, amit megérdemlünk, hanem egyszerűen olyan ajándék, amelyet a te jóságod miatt kapunk, nem a mi jóságunk miatt. Nem azért, mert méltók vagyunk rá, hanem pusztán azért, mert te jó vagy, mert te igazságos vagy. Te vagy mindenek Ura, és drága áron vásároltál meg minket. Megnyertél magadnak bennünket – nemcsak azáltal, hogy megszabadítottál a bűn és a halál hatalmától, hanem úgy is, hogy feltártad előttünk szelíd szívedet, amely szeret minket, és mindig minket választ, bármi történjék. Ezért hálát adunk neked. Jézus nevében kérünk, segíts minket, hogy mi is téged válasszunk! Segíts, hogy elfogadjuk a szeretetedet, bármi történjék is! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Az Apostolok Cselekedeteinek 3. fejezete egészen lenyűgöző.
Pünkösd után járunk. Már több ezer ember megkeresztelkedett, és egyre többen követik az Urat. A hívők összegyűlnek, közösséget alkotnak. Ahogy tegnap, a második fejezetben is olvastuk, állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban.
A cikk a hirdetés után folytatódik…

Most pedig a harmadik fejezetben Péter és János felmennek a templomba. De miért mennek a templomba? Azért, hogy imádkozzanak, hiszen hithű zsidók voltak. Ezt fontos megértenünk. Gondoljatok csak bele, miért töltöttünk annyi időt az Ószövetség olvasásával! Azért, mert az Ószövetség továbbra is érvényes, az Újszövetség pedig annak beteljesedése.
Amikor azt mondom, hogy továbbra is érvényes, arra gondolok, hogy az Egyház történetének korai időszakában, a 2. században megjelent egy eretnek tanítás, amely szerint az Ószövetség érvényét vesztette, és a héber Szentírásra többé semmi szükség. Ez azonban nem igaz. Az Egyház elítélte ezt a tévtanítást, mert az Újszövetségben, Jézus Krisztusban Isten ószövetségi ígéretei nem megszűnnek, hanem beteljesednek. Maga Jézus is ezt tanítja.
Péter és János tehát felmennek a templomba. Lehet, hogy azért is, mert szeretnének alkalmat találni arra, hogy a templom területén hirdessék az evangéliumot. De azért is mennek, mert elérkezett az imádság órája. Ők továbbra is zsidónak tekintették magukat, akik felismerték, hogy hitük Jézus Krisztusban teljesedett be.
És mi történik ezután?
A templom kapujánál ott ül egy koldus, aki születése óta nem tud járni. Péter és János figyelmesen ránéznek. Nagyon szeretem ezt a jelenetet. A férfi visszanéz rájuk, mert azt reméli, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban ezt mondja neki: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj!” (ApCsel 3,6)
És a férfi valóban járni kezd. Annyira szeretem a reakcióját, mert pontosan azt teszi, amit bárki tenne, aki korábban járásképtelen volt, és egyszer csak teljesen meggyógyul. A Szentírás újra meg újra hangsúlyozza, hogy felugrott, talpra állt, járni kezdett, majd bement velük a templomba, ahol járkált, ugrándozott és dicsőítette Istent. Az emberek pedig látták, amint jár és Istent magasztalja.
Hát persze! Pontosan ezt tennénk mi is, nem igaz? Ha korábban képtelenek lettünk volna járni, majd egyszer csak visszakapnánk ezt a képességünket, hát nem használnánk örömmel?
És ez visszavezet bennünket az Apostolok Cselekedeteinek második fejezetéhez.
Tegnap arról beszéltünk, hogy az Úr elküldte a Szentlelket az apostolokra. De miért? Csak azért, hogy maguk között maradjanak, és egy kis zárt, jámbor közösséget alkossanak? Egyáltalán nem! Azért kapták a Szentlelket, hogy kilépjenek a világba, és használják az Istentől kapott ajándékokat.
Ugyanez történik ezzel a koldussal is. Korábban nem tudott járni, Isten azonban most megajándékozza őt a járás képességével. És mit tesz? Használja ezt az ajándékot!
Ez pedig mindannyiunk számára fontos tanítás.
Isten mindannyiunkat különböző ajándékokkal áldott meg. Ezeknek az ajándékoknak nemcsak örülnünk kell, hanem használnunk is kell őket!
Dicsőítjük az Urat, amikor hálát adunk neki mindazért, amit kaptunk. De azt mondanám, hogy még inkább dicsőítjük őt, amikor használjuk is az ajándékait.
Péter és János a gyógyítás ajándékát használják. A meggyógyult ember pedig a járás, az ugrálás, a tánc és a mozgás visszakapott ajándékával él. És mindezzel Istent dicsőíti.
De van itt még valami rendkívül fontos!
Ez a csoda Jézus Krisztus hirdetését kíséri.
Tudjátok, a kereszténység kétezer éves története során számtalan rendkívüli esemény és csoda történt. Ezek a csodák azonban szinte mindig Jézus Krisztus hirdetéséhez kapcsolódnak: annak hirdetéséhez, hogy Ő az Úr, Ő a Megváltó, aki az Atya akaratából, értünk legyőzte a halált.
Ez nagyon fontos!
Természetesen a csodák Isten szeretetének megnyilvánulásai. De ha belegondolunk, hogy miért tesz Isten ma is csodákat a világban, akkor azt kell mondanunk, hogy nem pusztán azért, mert szeret bennünket. Hiszen tudjuk, hogy nem minden esetben történik csoda, nem minden beteg gyógyul meg.
A csodák egyik legfontosabb célja az, hogy Isten megismertesse önmagát az emberekkel. Megtörténik egy rendkívüli esemény, végbemegy egy csoda, valaki meggyógyul, és mindez alkalmat teremt arra, hogy hirdessék Jézus Krisztust.
Ez a lényeg!
Mert bár a testi gyógyulás rendkívül fontos, a lelki gyógyulás még fontosabb. A lelki szenvedés és a lelki halál ugyanis még súlyosabb következményekkel jár.
Ezért olyan fontos, hogy a gyógyulásokat Jézus Krisztusnak, mint Úrnak a hirdetése kísérje. Pontosan ezt látjuk a mai olvasmányban is.
És tudjátok, ennek ára is van!
A harmadik fejezetben már kezdjük látni, hogy ennek a csodának következményei lesznek. Holnap ugyanis arról olvasunk majd, hogy Pétert és Jánost a főtanács, a szanhedrin elé idézik. Meglátjuk, hogyan alakul ez a történet.
De ma Szent Pál rómaiakhoz írt leveléből is olvastunk.
Ahogy korábban említettem, ez Szent Pál egyik legjelentősebb műve. Az evangélium egészen rendkívüli kifejtése. Éppen ezért nem könnyű néhány mondatban összefoglalni mindazt, amit Pál ebben a levélben tanít.
De nézzük meg, miről is van szó!
Emlékeztek, korábban arról beszélt, hogy a pogányok, akik nem ismerték a mózesi törvényt és Isten kinyilatkoztatását, nem menthetik fel magukat, mert a jót és a rosszat nekik is fel kellene ismerniük. A zsidók pedig ismerték a törvényt, tudták, mi a jó és mi a rossz, mégsem éltek mindig annak megfelelően. Vagyis végső soron senki sem képes maradéktalanul megtartani a törvényt.
Tegnap azonban a harmadik fejezetben ezt hallottuk: mindannyian vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét, de ingyenesen igazulnak meg az ő kegyelméből, a Jézus Krisztusban megvalósult megváltás által.
Hát nem csodálatos ez?
Most pedig a negyedik és ötödik fejezethez érkeztünk. A negyedik fejezetben Szent Pál Ábrahám példáját állítja elénk. Nagyon szeretem ezt az összefüggést, mert az Apostolok Cselekedeteinek harmadik fejezetében is hallottunk Ábrahámról, és most a rómaiakhoz írt levél negyedik fejezetében is találkozunk vele.
De mit akar ezzel Pál megmutatni? Ehhez egy kicsit vissza kell tekintenünk a történelmi körülményekre. Rómában kétféle háttérből érkeztek a keresztények. Voltak, akik zsidóként lettek Krisztus követői, és voltak, akik a pogányok közül tértek meg.
Egy időre, talán mintegy öt évre, a zsidókat kiűzték Rómából. Később azonban visszatérhettek, köztük azok is, akik már keresztények voltak. És amikor visszatértek, bizonyos kérdésekben eltérő elképzeléseik lehettek arról, hogyan kell keresztényként élni. Az egyik ilyen kérdés a körülmetélés szerepe volt.
Szent Pál ezért Ábrahám történetéhez fordul, és lényegében ezt kérdezi: Vajon a körülmetélés tette Ábrahámot igazzá Isten előtt, vagy a hite?
Emlékezzetek csak a Teremtés könyvére!
Ábrahám már azelőtt hitt az Úrban, mielőtt körülmetélték volna. Már korábban rábízta magát Istenre. A körülmetélés ennek a bizalomnak a jele lett, de a hite már előtte is megvolt. Pál tehát arra mutat rá, hogy Ábrahámot valóban körülmetélték, de ő már ezt megelőzően is hitt Istenben.
Ezért az új szövetségben nem maga a körülmetélés az, ami megigazulttá teszi az embert.
Természetesen az ószövetségi szövetségben a körülmetélésnek fontos jelentősége volt. De most, amikor a zsidó és a pogány származású keresztények arról vitatkoznak, hogy milyen szerepe van ennek a szertartásnak, Pál azt hangsúlyozza, hogy a hit a döntő. Hiszen Ábrahám már a körülmetélése előtt hitt.
Remélem, érthető, mire gondolok.
Természetesen ennél sokkal mélyebb tanításról van szó, hiszen mindez bennünket is arra hív, hogy higgyünk Istenben. De nagyjából ez az a történelmi és teológiai összefüggés, amelyben Pál Ábrahám példáját használja a negyedik fejezetben.
És akkor elérkezünk az ötödik fejezethez.
Ó, mennyi mindenről lehetne itt beszélni. De hadd emeljek ki két részt, amelyeket különösen szeretek.
Az ötödik fejezet elején Szent Pál ezt mondja: „Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által.”
Gondoljatok csak bele!
Pál később arról is beszél, hogy volt idő, amikor Isten ellenségei voltunk. Álljunk meg ennél egy pillanatra! Volt idő, amikor te és én Isten ellenségei voltunk. És amikor bűnt követünk el, ismét szembefordulunk vele.
Szent Pál azonban azt mondja, hogy a hit által megigazultunk, és békében élhetünk Istennel, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.
Jézus Krisztus az Istennel való ellenségeskedésünket barátsággá, békévé változtatta.
És most általa hozzáférhetünk ahhoz a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekedhetünk Isten dicsőségének reményével.
Hát nem elképesztő?
És ez még csak az ötödik fejezet első két verse! De Pál továbbmegy, és azt mondja: sőt még a szenvedéseinkkel is dicsekszünk. De miért?
„…mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5,3b-5)
Vagyis a szenvedésünk sem hiábavaló!
Tudjuk, hogy Isten mindent képes felhasználni. Semmi sem vész kárba abból, amit Istennek adunk. Még a szenvedéseink sem értelmetlenek. A szenvedés kitartást szül, a kitartás kipróbált erényt, a kipróbált erény reményt. Ez a remény pedig nem csal meg, mert a Szentlélek által Isten szeretete él a szívünkben.
De most jön a következő gyönyörű mondat: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért.” (Róm 5,6)
Miért olyan rendkívüli ez?
Pál így folytatja: az igaz emberért is alig akad valaki, aki meghalna, bár egy jó emberért talán még vállalná valaki a halált.
„Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,8)
Ez valóban örömhír!
Amikor még Isten ellenségei voltunk, Krisztus már akkor meghalt értünk. Amikor még szemben álltunk vele, Jézus Krisztus odaadta az életét értünk. Amikor még bűnösök voltunk, ő meghalt értünk.
Persze, ha jó emberek lennénk, ha igazak lennénk, ha már Isten barátai lennénk, talán elképzelhető volna, hogy valaki kész legyen meghalni értünk. De Isten éppen azzal bizonyította szeretetét, hogy Krisztus akkor halt meg értünk, amikor még bűnösök voltunk, amikor még ellenségei voltunk.
És Pál továbbmegy: ha már most kiengesztelődtünk Istennel, mennyivel inkább üdvözülünk majd Krisztus élete által. Micsoda ajándék! Egészen hihetetlen ajándék! És ez tényleg ajándék és nem jutalom, amit kiérdemeltünk!
Ezután Pál Ádámról beszél, az első Ádámról, akinek engedetlensége által a halál belépett a világba.
És itt van Jézus, az új Ádám, akinek engedelmessége életet hoz mindazoknak, akik hozzá tartoznak.
Hát pontosan erről szól az a nagy kaland, amelyet már több mint háromszáz napja járunk együtt.
Több mint háromszáz napot töltöttünk azzal, hogy végighallgassuk ezt a hatalmas történetet.
És most elérkeztünk a csúcspontjához!
Most tárul fel előttünk az egész történet lényege.
Az Ószövetség minden ígérete, minden reménye és várakozása, minden szenvedése, minden felemelkedése és bukása, minden emberi sebzettsége Jézus Krisztusban nyeri el beteljesedését.
És mindez Jézus Krisztusnak köszönhető, az ő végtelen, rendíthetetlen szeretetének, amellyel mindannyiunkat szeret.
Te és én azért részesülhetünk ebben a kegyelemben, mert Krisztus akkor halt meg értünk, amikor még Isten ellenségei voltunk.
Amikor még bűnösök voltunk, amikor összetörtek voltunk, amikor semmit sem tudtunk felajánlani neki, ő mindent odaadott értünk.
Mindent odaadott, hogy hozzá tartozhassunk. Hogy az övéi lehessünk. Hogy Isten fiaivá és leányaivá válhassunk, és Istent Atyánknak szólíthassuk.
Hát nem elképesztő ez? Micsoda ajándék!
Bocsánat, hogy ez most ilyen hosszúra sikeredett, de Isten annyira szeret téged. És ezt most nagyon fontos, hogy tudd. Az Úristen végtelenül szeret téged. Örömét leli benned, és azt mondja neked: „Az enyém vagy!”
Soha ne higgy annak a hazugságnak, hogy senkinek sincs szüksége rád! Soha ne higgy annak a hazugságnak, hogy az életednek nincs jelentősége!
Szeretve vagy. Isten akar téged, és soha nem szűnik meg szeretni. Bármi történjék is. Remélem, hogy ezt elhiszed. Imádkozom azért, hogy valóban el tudd hinni! És imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.










Isten nélkül nem lehet élni! MINDEN NAP IMADKOZUNK,BÜNÖSÖK VAGGUNK,DE ISTEN MEGGYÓGYIT BENNÜNKET!AKKOR HOLNAP FOLYTATJUK Isten áldásával!